Új Színház
A FORRADALOM GYERMEKEI

Hálátlan a színházi emlékezet. Az egykor legendás elõadások mára legfeljebb jól-rosszul rögzített videofelvételek formájában élnek tovább. Meg persze az akkori közönséget alkotók egyre homályosuló egyéni és kollektív emlékezetében.

Kevés az olyan produkció, amely évtizedekkel bemutatója után is viszonylag élénken él régvolt nézői lelkében. Az olyan meg különösen, amelyik mind a mai napig széles körben hivatkozási alap. Vagy annál is több: viszonyítási pont, bárki nyúljon is újonnan az alapjául szolgáló drámai szöveghez. Nem túlzás azt állítani, hogy az Ács János rendezte 1981-es kaposvári Marat/Sade ilyen. Ezzel természetesen korántsem állítom, hogy a Victor Ioan Frunză rendezte, Új színházi Marat/Sade az Ácséhoz képest határozza meg önmagát. Ám Frunză rendezésének nézői között nagy számban akadhatnak olyanok, akik az előbbi legendájához mérik az utóbbit. A metódust nem feladatom minősíteni, azonban mindenképpen árulkodó és rögzítésre érdemes jelenségnek tűnik.

Peter Weiss 1964-ben írott drámája a legtöbbet alighanem Brechtnek köszönheti. (Egyszer írjuk le a teljes címet is a bevett rövidítés helyett: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában.) Weiss a múlt századi színházat radikálisan megújító honfitársnak nem közönséges epigonja. Az elidegenítési effektek nem üres díszként lógnak a szövegen, hanem összetett, többszintes rendszer épül belőlük. A dicső forradalom közismert epizódját egy tébolydában játsszák el az ott lakók. Az alkalmi színjátszókat ráadásul emblematikus alak, De Sade márki, a szadizmus névadója vezényli. 1793 forrongó, felbőszült Párizsa, az épp másfél évtizeddel később (vagyis Napóleon idején) játszódó elmegyógyintézeti történések és a kortárs néző jelenkori élményei rendre egymásra kopírozódnak, dús szövésű alapanyagot alkotva (rendezői szempontból ilyenkor persze előny, ha a néző saját korában hasonló vagy egy ügyes húzással hasonlónak minősíthető események zajlanak). A kegyetlen színháztól és Artaud-tól eredeztethetjük, hogy a Marat meggyilkolásához vezető úton számos, erősen teátrális jelenet biztosítja a nézőközönség mély együttérzését, hogy aztán dramaturgiailag fontos pillanatokban zéróra csökkenjenek ezek a feszültségek egy-egy V-effekt bátor alkalmazásával. Stíluskavalkád, eszmék orgiája, felskiccelt (színház)történelem - ez mind belefér egy jó Weiss-előadásba.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Ami olvasva a szellemet izgató, összetett gondolati konstrukció, az Frunză színpadán az elsőtől az utolsó pillanatig az érzékekre ható, a vizualitásra és az akusztikai hatásokra hazai színpadon kivételes mértékben építő, nemritkán sodró erejű produkció. Legyünk most radikálisan leegyszerűsítők! Ács János Marat/Sadejának a lassacskán puhuló diktatúra idején közvetett-közvetlen politikai áthallásai voltak, melyek a kivételes színészi teljesítményeken túl nagyban hozzájárultak az előadás máig tartó hatásához. A darabnak több ízben nekifutó Peter Brook az 1968-as (!) tévéfilmváltozatban inkább a forradalmi hevület, meg mindenekelőtt a téboly minél hitelesebb nyílt színi megjelenítésére törekedett - lenyűgöző eredménnyel. A jeles román rendező az Új Színházban egy harmadik úton indult el, amely mindkét említett példával találkozik időnként, miközben egyik irány mellett sem kötelezi el magát. Az állandó alkotótárs, Adriana Grand extravagáns jelmezei, jól kiötölt térhasználata újabb rétegeit nyitják meg a drámaszövegnek. Ám hiába a grandiózusnak szándékolt vízió, ha a színészi alakítások egyenetlenek.

Most az egész színházépület Charenton: az intézetigazgató családjával a zsöllyében foglal helyet (alighanem nem kis bosszúságára a mellettük ülőknek, akiken Keresztes Sándor sűrűn átgyalogolni kényszerül). A férj, a feleség és a leány hármasából szinte csak előbbinek jut szöveges szerep: Coulmier pipogya aktakukac, kezeltjei némelyike nagyságrendekkel normálisabb nála. Oldalán a két hölgy sajnos leginkább semmilyen: Tordai Terit néma szerepre kárhoztatni megmagyarázhatatlan vétek. Már csak azért is, mert akik "helyette" megszólalnak, nagyritkán kárpótolnak. Gáspár Sándor finomkodó, modoros vén szofistát, dörzsölt filozófot mutat meg Sade márki figurájából. Váratlan pillanatokban tűnik fel és el. A próbát levezénylő mindentudó rendezőként a takarásból bukkan elő, hogy kivédje a cenzori babérokra törő igazgató suta megnyilvánulásait. Gáspár értelmezésében Sade márki nem fél szemű a vakok közt: józan, kegyetlen (egyesek szerint, a márkiról lévén szó, tán ideillik a szó: perverz) megfontoltsága olykor elsikkad. A teátrum Romeója, Huszár Zsolt most Marat alakjával kel birokra. Adriana Grand és a rendező ehhez egy komplett, remélhetőleg fűtött medencét bocsát rendelkezésére. A Huszár játszotta, csillapíthatatlanul szenvedélyes, magas hőfokon lángoló férfiú lehűtéséhez kell is az egyszerre rendeltetésszerűnek és megfejthetetlennek látszó csőrendszerrel beburkolt instrumentum. A Gáspár Sándorból áradó embertelen cinizmust nem tudja ellenpontozni Huszár Zsolt sokszor külsődleges eszközökhöz folyamodó alakítása. Utóbbi oldalán sajnálatos módon láthatatlan és észrevehetetlen marad Nagy Mari a Marat-t védelmező és feláldozó Simonne Evrard szerepében. Pokorny Lia viszont eddig ritkábban látott arcait mutatja. Ő az est egyik meglepetése: balerina Corday-jának jelentékeny színházi pillanatok jutnak (Marat többszöri felkeresése ilyen). A színpadot benépesítő nagyszámú szereplőseregből az Új Színház néhány karakteres művésze szokás szerint kiragyog, gondolok itt Botos Évára, Pálfi Katára vagy Kovács Krisztiánra. Ahogy a drámának, úgy Frunză előadásának is egyik legizgalmasabb szereplője Jacques Roux, a szélsőséges nézeteket hangoztató szerzetes. A vendégként közreműködő Balázs Attilán tán egyedüliként érezni azt az egyszerre vonzó és riasztó megszállottságot, ami miatt elhiszem, hogy az épület, ahol tartózkodunk, elmegyógyintézet.

Gáspár Sándor - theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A Frunză és Grand kifundálta őrültekháza egyszerre stilizált és konkrét tér. A színpadot szegélyező, ezúttal takarásokkal nemigen álcázott, kopottas falak előtt néhány titokzatos küllemű, méretes eszköz (mint Marat említett kádja, vagy az elektromos sokkolóval felszerelt "pánikszoba", melynek üvegajtaját majd Roux töri át vadul). A görgőkkel ellátott alkalmatosságok vagy a könnyedén mozgatható, szintén Adriana Grand rajzolta paravánok, a kórházi lepedőkből összebogozott függöny egységes színpadi nyelv részei lesznek. Ahogy a kartondobozok hulladékából készített emberalakok, parókák és a többi ötletes kellék is. A Cári Tibor tervezte hangvilág az előadás egyik legfőbb ékessége: a brechti hangvételű songok és az aláfestő melódiák önálló életre kelve alkalomadtán erősebb hatást érnek el, mint némely agyonteatralizált gesztus. Lőkös Ildikó dramaturggal közösen a rendező merészen újraírta Weiss szövegét: jeleneteket hagyott el, csoportosított, vagy hangszerelt át saját koncepciója szerint. Szükségszerű korszerűsítések mellett fölösnek tetsző aktualizálások esztrádműsorszerű változatossággal űzik egymást. Így aztán mindenkinek világos kell legyen, hogy nem 1808- ban, hanem 2006-ban járunk. És itt van a legnagyobb kérdőjel: mindezeken kívül miben is lenne megragadható Frunză elképzelése?

A látvány- és hangvilág hiába kivételes rétegzettségű, a szöveg hiába odamondogatós, ha vezető színészen és stúdióson egyaránt érezni a bizonytalanságot. Az ötletzuhatagban egymás hegyére-hátára hajigálva hullámzik eredeti képi megoldás és szájbarágós didaxis. Félreértések elkerülése végett: a meg-, helyesebben túlfeszített tempójú munka mindvégig pontosan érzékelhető a nézőtérről. Talán épp ez a baj. A régi Frunză egy-egy nagy hírű előadását a bemutató kényszere nélkül, akár másfél évig próbálta társulatával. Nyilvánvalóan nem dolgozhatott hasonló hatékonysággal egy széles repertoárt vivő belvárosi színházban a nálunk megszokott, néhány hetes próbaidőszak alatt. Ahhoz, hogy az előadás gépezete mindenestül működésbe lendüljön, a bemutatón inkább fáradtnak, mint lelkesnek tűnő csapatnak szüksége lett volna még egy kis időre.

JÁSZAY TAMÁS