Szilveszter éjjelén tizenkét órakor - a közép-európai idõszámítás szerinti újév beköszönte és a hivatalos belépés tényleges ideje elõtt egy órával - Románia szerte fényes ünnepségekkel, utcabállal, tûzijátékkal és hangos üdvrivalgással köszöntötték az ország csatlakozását Európához.
A határ közeli Nagyváradon például szabadtéri koncertet adott többek között a Republic együttes; Bukarestben az uniós országok képviselői üdvözölték az "új európai államot" - közöttük rögtön harmadikként Magyarország külügyminisztere, Göncz Kinga, aki anyanyelvünkön szólt a körülbelül másfél milliós romániai magyarsághoz. Január 1-jén, Szebenben pedig az egymással egyébként igen rossz viszonyban lévő román államelnök és a kormányfő együtt avatta fel "Európa Kulturális Fővárosa" új könyvtárát. A legfrissebb uniós tagországnak állítólag komoly lemaradásai vannak a jog, a környezet- és kisebbségvédelem területén, a kultúra vonatkozásában azonban Romániának biztosan nincs ilyenfajta hátránya. Sőt.
A miniszterelnök még december 22-én elfogadta azt a kultuszminiszter (Adrian Iorgulescu) és a kultúra, oktatás és európai integrációért felelős miniszterelnökhelyettes (Markó Béla) által beterjesztett 1899/2006-os számú kormányrendeletet, amely január 8-án lépett érvénybe és a kultuszminisztérium átszervezéséről szól. A 78/2005-ös rendeletet módosító, illetve azt kiegészítő határozat külön rögzíti a kifejezés és alkotás szabadságát, teljes esélyegyenlőséget a kultúrához való szabad hozzáférésben, a kulturális életben való részvétel szabadságát, ideértve a különféle kultúrpolitikai szabályzókat is, továbbá a vallásszabadságot. A vallás- és művelődési minisztérium ehhez illeszkedve alapelvként határozza meg azt, hogy "a kultúra és annak szabadsága az emberi előrehaladás lényegi eleme, a kulturális alkotás az ember fejlődésének forrása, a kultúra a megmaradás, továbbá az életminőség és társadalmi kohézió fejlesztésének fontos tényezője, a bevett vallásokat és felekezeteket pedig szabadnak, önállónak és egyenlőnek kell tekinteni". A kormányhatározat - többek között - az audiovizuális stratégiákat is a művelődési minisztérium hatáskörébe rendeli.
|
Bizonyára sokan furcsállják, hogy miközben a legtöbb európai államban nincs külön ún. "színházi törvény", Romániában két éven belül már a második készült el. Ennek azonban egyszerű oka van: részint egy olyan országban, ahol eleve törvény szabályozta az előadóművészeteket, ám az abban foglalt jogszabályok negyvenöt, illetve harmincesztendősek, s egy sztálinista, majd mindinkább terrorista diktatúra eszközei voltak, csak új törvénnyel módosíthatók a korábbiak. Másfelől, a több mint tíz esztendeig tartó törvényalkotás eredményének egyes pontjai - főként azok, amelyek eleve túlzott kompromisszumon alapultak - már akkor elavultak, amikor két esztendeje a leköszönő parlament kétharmados többséggel végre elfogadta az újat. (Az 504/2004-es törvény részletes ismertetését lásd a Criticai Lapok 2005/7-8-as számában.)
Nem teljesen egy év alatt lényegében három törvénymódosítást dolgoztak ki. Az előzőből kikerült a folklór és átkerült a művelődési házakra vonatkozó határozatba. Külön kormányrendelet készült az igazgatói pályázatok és kinevezések szabályozására. A legújabb "színházi törvény" pedig záros határidőn belül az "Előadásokat és koncerteket létrehozó intézmények és társulatok, valamint az impresszáriós tevékenység törvénye" néven kerül a román parlament elé. Legnagyobb érdeme és újítása a magánkezdeményezések beemelése. A magántársulatok finanszírozása közpénzekből, a lehetséges adókedvezmények stb., vagyis hogy a törvény az ún. "kompániákat" a közszolgálat egyenrangú részének tekinti, egyfelől elősegíti egy valószínű közösségi igény kielégítését (önkormányzat, megye, esetleg az állam felső szintjének támogatásával), másfelől jó értelemben vett versenyhelyzetet teremt, s így hajtóerőt biztosít a monopolhelyzetben lévő intézmények számára. A repertoárszínházak és projektszínházak szabályozása mellé tehát bekerülnek a befogadó színházak is.
Az érvényben lévő 504/2004-es törvény egyik alapproblémája a határozatlan időre szóló szerződések, illetve azok meghatározott idejűvé alakításának kérdése maradt (amit ráadásul egy vesszőhiba még kétségesebbé tesz). Tény, hogy a "nyugdíjas művészállás" a művészeti munka és a társulatépítés kerékkötője, ám a 16. cikkelyben foglaltak szerint, a már megkötött, meghatározatlan időre szóló kontraktusokat csak akkor lehet határozott idejűvé átalakítani, ha mindkét fél beleegyezik. Az a színész, aki nem akar játszani, csak kényelmesen elvegetál a kevés, de biztos jövedelem tudatában, vagy az a rendező, aki felveszi ugyan a fizetését abban az intézményben, amihez meghatározatlan idejű szerződése köti, és egyidejűleg meghatározott időre leszerződik egy másik színházhoz ténylegesen dolgozni plusz pénzért, biztos nem siet átalakítani a kontraktusát. Épp ezért az új javaslatban olvasható egy kikötés: akit meghatározatlan időre szóló szerződés köt például egy színházhoz, az nem mehet el dolgozni egy másikhoz. (Az ilyen munkaviszonyban lévő művész persze szinkronizálhat, rádiózhat vagy forgathat, de más színházban nem játszhat.) Az új törvény egyéb szabályozói is remélhetőleg arra kapacitálják majd a művészeket, hogy inkább határozott idejű, elsősorban éves szerződést kössenek.
Tudniillik a törvény a fizetési rácsot is erőteljesen módosítja (eddig ugyanis az igazgatók a fennálló rendelkezések értelmében képtelenek voltak többet fizetni például a teljesítmény arányában, csakis annyit lehetett, amennyit a törvény fizetési kategóriái megszabtak, egy lejjel sem többet vagy kevesebbet). Az új javaslat szerint azonban minél keresettebb és foglalkoztatottabb, azaz minél többet és jobban játszik egy színész, annál többet keres. (Ráadásul, a törvény preferálja a szereplőválogatást.) Ekképp nem csupán megnövekednek a szégyenletesen alacsony színészbérek, de meg is sokszorozódhatnak. Persze, időközönként csökkenhetnek is. Románia egyik legnagyobb tőkéje nyilvánvalóan a színházművészete, amely a legsötétebb diktatúrában is kiemelkedő volt, nyolcvankilenc decembere után pedig - az elszigeteltség megszűnésével - nemzetközi viszonylatban ugyancsak az egyik legkiválóbbnak találtatott. Ebből a szempontból tehát az Unió csak örülhet az új házasságnak, hiszen a romániai színjátszás immár hivatalosan tovább színesítheti Európa kulturális palettáját.
Országos színházi fesztivál 2006
Az uniós csatlakozás előtti utolsó bukaresti színházi fesztivál négyszer annyi támogatást kapott a kultuszminisztériumtól, mint az előző. A meghívott előadásokat befogadó teátrumok azonban jóval kevesebbet, mert rájuk lett bízva, hogy mennyiért árusítják a belépőket, hiszen a teljes bevétel náluk maradt. Ennek következtében drasztikusan lecsökkent a tiszteletjegyek száma, ami - szokás szerint - bizonyos körökben felzúdulást váltott ki. Ám a "megbecsülés" mellett, ez a módszer lehetőséget biztosított a színházszerető "civil" nézőknek is, hogy hozzájussanak a fesztivál produkcióihoz.
A "piacorientált" szemlélet váltotta ki az idei találkozó botrányát a Bukaresti Nemzeti Színház korábbi és jelenlegi igazgatója között. A hajdani barátok mára szabályos ellenségekké váltak, különösen egy a kívülálló számára teljesen érthetetlen, az Andrei Şerban nevét viselő és általa irányított, az ő módszereivel oktató központ terve körül kialakult feszültség miatt. (Nemrég megjelent könyvében Şerban - O biografie, azaz Egy életrajz, Polirom, Iaşi 2006. - ugyan név szerint "leplezi le" Ion Caramitrut, továbbá több volt és jelenlegi államhivatalnokot az ellene elkövetett méltánytalanságok miatt, de tartok tőle, hogy nem csupán én nem értem az ellenségeskedés valódi okát és mozgatórugóit.) Şerban a Kolozsvári Nemzeti Színházban színre állított Megtisztulás című előadását stúdiókörülmények között, de a Bukaresti Nemzeti nagyszínpadán kívánta bemutatni. Erre Ion Caramitru, az intézmény jelenlegi vezetője olyan magas helyárat állapított meg, ami a fesztivál legdrágább belépőjét eredményezte. A nemzetközi hírű rendező nyílt levélben vádolta meg a direktort, hogy lehetetlenné teszi a sovány pénztárcájú fiatalok számára az elsősorban nekik szánt problémafelvetéssel való szembesülést, a nemzetközi hírű színész meg azzal érvelt, hogy noha az a legnagyobb érdeklődéssel várt előadás, a hatalmas nézőtérre csupán a közönség egytizede férhet be. Sarah Kane mostanában különösen népszerű darabja azonban nem a fenti okok miatt jelentett fiaskót a román fővárosban. S nem is a színészek miatt, akik - kétségtelen tehetségük mellett - a színpad és a rendezői utasítások iránti legteljesebb alázattal dolgoztak a nehéz produkcióban. Külön szerencsémre a kétszer lejátszott, kettős szereposztásban bemutatott előadást jómagam annak az Andreea Bibirinek a Grace-ével láthattam, aki a fiatal romániai színésznemzedék egyik legjobbja, és noha hat héttel a szülés után kezdett el próbálni, hibátlan testén és játékán ez cseppet sem látszik. De elismerés illetheti a "kísér(t)ő" testvérét, Grahamet alakító Cristian Grossut, a homoszexuális párt megszemélyesítő Ionuţ Carast és Adrian Cucut, a szerencsétlen, kutyahűségű Robint alakító Silvius Iorgát, a kegyetlen Tinker összes komplexusát megvilágító, néha "emberi" Hatházi Andrást és a Nőt játszó Ramona Dumitreant is. Utóbbi esetében különösen kiviláglott, hogy milyen megalázóvá tud válni egy közszemlére kitett művész számára a dramaturgiai szükségszerűség hiánya. A "bártáncosnő" kizárólag nézői segítséggel anyaszült meztelenre vetkőztetése interaktív sztriptízként ugyanannyira értelmetlen, mint "az orvos" Hatházi nézőteret megnyugtató kiszólásai, mivel a közönség első perctől kezdve a legteljesebb mértékben "elidegenedett", s nem azért, mert "nyárspolgár". Egyszerűen csak nem derül ki, hogy az egyébként méltán nemzetközi hírű rendezőnek ezúttal mi is lehetett a valódi célja Sarah Kane ógörög sorstragédiákat idéző drámájával, amelynek lengyel változata pár hónappal korábban, Krzysztof Warlikowski vonzóan taszító, gyönyörű rítusjátékában engem lenyűgözött. A kolozsvári előadásban viszont nem egy megoldás a dilettantizmus határát súrolta: az itt giccsessé torzult emlékképek vetítése például nem háttérként vagy egységes látványként működött, hanem zavaróan "rávetült" a színészekre. A kegyetlenkedések pedig már-már mulatságossá váltak, beleértve a Grahammé operált Grace péniszét, amivel a fináléban még gyerekes örömmel játszogatott is a szereplő. (Netán az ártatlan újjászületettséget volt hivatott megjeleníteni ironikus formában?!) Sajnos, nehéz eldönteni, hogy adaptációs gondok, vagy tényleges megoldatlanságok sora vezetett-e idáig.
A román színházművészet jellegzetesen rendezőközpontú. Ráadásul rengeteg társulat van az országban, amelyek egykét évadon belül meg tudnak hívni magukhoz egyet vagy többet a legismertebb rendezők közül. Három évre kötött fesztiváligazgatói szerződésének második esztendejében Marina Constantinescu számára ez a sajátság szolgált válogatási alapelvül. Kiválasztotta ugyanis az általa legjobbnak tartott rendezőegyéniségeket, akiknek a munkáit az évadok során figyelemmel kísérte, és előadásaikból összeállította a fesztivál fő programját. Egy-egy neves rendezőtől maximum két produkciót hívott meg, s értelemszerűen kimaradtak azok, akikkel nem tudta felvenni a kapcsolatot (például Bocsárdi Lászlóval), vagy a kérdéses periódusban nem dolgoztak Romániában (mint Silviu Purcărete vagy Alexander Hausvater). A 2006-os fesztiválra szóló meghívók külön felhívják a figyelmet arra, hogy a néző - a más kategóriában, késő esténként bemutatkozó fiatal koreográfusok mellett - mindenekelőtt a nemzetközi hírű romániai rendezők legfrissebb alkotásaival ismerkedhet meg.
Természetesen egy ilyen törékeny művészetben, mint a színház, sem a hírnév, sem az egyéni látásmód, vagy kiemelkedő tehetség nem elegendő biztosítéka a sikernek. A műsor gazdagsága, az egy időben kezdődő előadások, a román főváros közlekedési anomáliái és a távolságok miatt csupán töredékét láthattam a kínálatnak. Ám így is kiderült, hogy az idei találkozón kevesen voltak olyan szerencsések, mint Tompa Gábor, akinek rendezői talentumához két nagyszerű társulat (a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi), elsőrangú művészein kívül még remek drámaírók (Visky András és Samuel Beckett) és műveik (Tanítványok, Godot-ra várva) is társultak. Persze, voltak olyan színészben gondolkodó rendezők, mint Vlad Massaci, akinek A kripli című Martin McDonagh-darabbal kapcsolatos koherens elképzelése nyomán a bukaresti Nottara Színház művészei csak úgy tobzódtak a játékötletekben. Ugyanakkor egy másik ír színmű, Brian Friel Molly Sweeney-jében hiába játszott olyan kivételes nagyság, mint Victor Rebengiuc, vagy olyan remek színész, mint Şerban Pavlu, Alexandru Dabija koncepciója, az egysíkú történetmesélés bizony hamar ellankasztotta a figyelmet.
Európa egyik legnagyobb színművészének nem volt szerencséje a legutóbbi bukaresti fesztiválon, ugyanis a jutalomjátékának szánt Úrhatnám polgár címszerepében Rebengiuc láthatólag szenvedett. Az operarendező Petrică Ionescu felettébb költségesnek tűnő, gigantomán Moličre-adaptációja ugyanis olyan, mintha maga Jourdain, alias " Jurdănescu" úr állította volna színre. S miután az alaposan elhúzódó első részben a világon mindenki hülye, talán épp a címszereplőt kivéve, nem volt türelmem kivárni, hogy a fesztiválnyitó díszelőadáson hová lyukad ki ez az elképzelés.
Dabijának érdekes módon három rendezése is szerepelt a programban. Igaz, a "népmesék és egy lengyel történet" nyomán született Telefony, rántotta és tevé egy másik, "a fesztivál vendégeként látható premier" kategóriában került közönség elé. Ez aztán tényleg igazi történetmesélés, csak e műfajhoz sajnos a Râmnicu Vâlcea-i Anton Pann Színház művészei nem elég érettek. (Ugyanez a társulat annak idején Purcărete Decameronjában viszont nagyszerű volt.) Az Odeon Színház rendezője leginkább egy mesedarab színre állításával remekelt. A Nemtudomka kalandjai című gyerekkönyvből adaptált zenés, táncos, színes, mozgalmas, szellemes előadás szívből ajánlható a honi gyermekszínházi fesztiválok szervezőinek is. Különösen a bumfordi, nagyzoló, füllentő, de mindenképp végtelenül kedves címszereplő miatt, akit igazán szeretetre méltóan alakít a temesvári magyar színház kabaréelőadásaiból jól ismert Pavel Bartoş. A fiatal színész, akit nem egy magyarországi színikritikus hasonlított már Kabos Gyulához, karakterszínészi tehetségét évek óta Bukarestben kamatoztatja, nem csupán az Odeon Színházban, de filmen, tévésorozatokban és műsorvezetőként is.
Nem annyira a színészi játék, inkább a látvány jellemzi Horaţiu Mihaiu MaMaMagritte című előadását - a műfaji megjelölés szerint "színházi vizuális esszé"-jét -, amelyet András Lóránt kiváló koreográfiájával, Octavian Paler Élet egy peronon című regényéből vett szövegrészletek beiktatásával, a nagy belga festő szimbolikus képeit és a mögöttük lévő tapasztalatot jeleníti meg. Szemnek és léleknek egyaránt kellemes élményt nyújt a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház nagyvonalú produkciója.
A kolozsvári magyar Doktor Faustus, a Woyzeck vagy a szentgyörgyi Médeia rendezője szintén két újabb munkájával vett részt a bukaresti fesztiválon. Mihai Măniuţiu egyik színészének, a főszerepet játszó Marian Râleának ajánlotta Róˇzewicz Szemtanú, avagy a mi kis stabilizációnk című târgoviştei rendezését. A lengyel színjátszás elemeit felhasználó produkció hangulatosan kezdődik, egy felemás népi mulatság vendégei lehetünk: fekete öltönyös kikiáltók, műanyag kacsák és babák, ideiglenesen lepedőkből összetákolt dekorációk, jelmondatok, szerpentin, lufik, művirágok és egyéb giccsek, műanyag poharakban kedvesen kínált bűn rossz bor, állandó mosolygás, süket dumák és örökös fényképeszkedés. Amikor már leszakad a lábunk, és egy kissé unjuk is az interaktivitást, átterelnek egy másik helyszínre, ahol az ideológiával alátámasztott, "joviális" kegyetlenkedések sora kezdődik. Innentől - mintha a rémségek panoptikumában kalauzolnának bennünket - bejárjuk a teljes Nemzeti Színházat. S miközben a stílus változatlan marad, a kíméletlenség pedig fokozódik, az örök helykeresés közepette teljességgel elvész az előadás fonala. A rendező eközben ugyan a kiváltságosoknak mindvégig helyet foglal- (tat) a különböző helyszíneken, de miután Măniuţiunak fogalma sincs, hogy én ki vagyok, egyre inkább kivagyok, s a mind kényelmetlenebb backstage-tour fáradalmai intoleránssá tesznek vele szemben is. Így a produkció végén elmarok ugyan a terrorista vezérből színésszé visszavedlett Râleától egy, a közelmúlt legszörnyűbb merényleteire emlékeztető, fotóval illusztrált röplapot, de konklúzióként csak annyit tudnék leszűrni, hogy a színház tényleg olyan, mint az élet: nagyon kiszolgáltatott vagy, sok nehézségbe ütközöl, és sosem találod meg igazán a helyed, legfeljebb egy-két pillanatra, de akkor is csak ideiglenesen - hacsak nem ismered a rendezőt, pontosabban Ő téged...
|
Folytatása a gondolatnak, amit Banu immár magyarul is olvasható "Színházunk, a Cseresznyéskert" című gyönyörű esszéjében megírt (fordította Koros Fekete Sándor, Koinónia 2006.): "Ma mit jelent a színház vagy a könyv egy televíziós adással vagy az internettel szemben? Veszélyeztetett oázisok egy maroknyi megtörhetetlen ember számára, mint mi magunk, mint Gajev és Ljubov. Nem gondtalan emberek ők, ellenkezőleg, annak ellenére nem adják meg magukat, hogy vereségüket már bejelentették." (29. o.) "A nosztalgia csupán egy utolsó ellenszegülő mozdulat, egy lehetőség arra, hogy ne kövessünk el árulást. A nosztalgia segít megőrizni azt a csipetnyi, elengedhetetlen bizalmatlanságot a jövővel szemben, amely oly magabiztos, olyannyira kész kihirdetni közelgő diadalát és elkerülhetetlen bukását mindannak, amit elítél." (33. o.)
A globalizáció korában az idézetek különösen megszívlelendő figyelmeztetést tartalmaznak a sok éve Párizsban élő, de hazájához ezer szállal kötődő egyetemi tanár és világhírű színházelméleti szakember író tollából, aki tizenkilenc Cseresznyéskert (köztük Harag György utolsó rendezése és Vlad Mugur a Kolozsvári Magyar Színházban színpadra állított híres előadása) segítségével a legszemélyesebb, legbensőségesebb módon fejti ki az érzékeny kultúremberek fanyar igazát. "Mondhatnánk számtalan példát arra, hogy a történelem kereke miképpen ölti magára a végzet arcát. Ez a végzet nem az ártatlanokat áldozza fel, hanem fájdalmas módon elűzi mindazt, ami régi és magán hordozza a lélek patináját, és a haszontalanságra való hajlamot." (30. o.)
A kiadó Visky András szerint: "George Banu írásművészete tökéletes kifejeződése a ťhárom kínai dobozŤ - a köznapi, a történelmi és a kozmikus - együttes jelenlétének." Nem véletlen, hogy Banunak meg a Tanítványok áll annyira közel a szívéhez, hogy az Európai Színházak Uniója Fesztiváljára is beválogatta.
Romániában egyáltalán nincs szakadék a játék- és a nézőtér között, hiszen együtt és mindenütt a Színházért élnek. Igaz, az ottani teoretikusok, pláne kritikusok nem képzelik magukról, hogy egyedül az ő bírálatukon múlik egy-egy színpadi alkotás valós értéke, véleményükkel csupán segíteni akarják annak kiteljesedését. Ez a szellem érvényesült a különféle kísérőprogramokon: a találkozókon, konferenciákon, sajtótájékoztatókon, vitákon, könyv- és CD-bemutatókon, kiállításmegnyitókon, workshopokon is. Igazán megható jeleneteknek lehettem részese. Például George Banu, miután megtartotta előadását legújabb kutatásáról - a századforduló gyermekhalál, illetve gyermekgyilkosság motívumairól -, szinte gyermeki örömmel fordult a jelen lévő színisek felé, mert úgy tűnt, újabb ötletekkel tudják gazdagítani az anyaggyűjtést. Vagy Florica Ichim kritikus, a Teatrul Azi című folyóirat főszerkesztője, a Tompa Gábor és Vlad Mugur interjúkötetek szerzője, a Román Színház Galériája című könyvsorozat szerkesztője, akinek az önfeláldozó munkája következtében számos új szakkönyvet mutathattak be ezen a fesztiválon is, miközben megnyitotta a kolozsvári Florin Biolan színházi fotókiállítását a Nottarában, rajongó szeretettel szólt "Európa egyik legnagyszerűbb színészéről", az egyébként jelen nem lévő Bogdán Zsoltról. Nem beszélve arról, ahogyan a kritikusnő magához szorított egy másik magyar színésznagyságot, Péter Hildát.
A rendezők és koreográfusok bemutatósorozatában épp érvényesülni nem tudó színészek a fesztivál "One-Man Show" programjában kaptak lehetőséget. Bevallom, egyáltalán nem vagyok rajongója a monodrámáknak és egyéni esteknek, hacsak nem egy akkora művész győz meg az előítélet helytelenségéről, mint Monica Hristea-Horga. A marosvásárhelyi Ariel Színház produkciójában Zeno Apostolache zenéje mellett, mindenféle sallang nélkül, pusztán arcával, hangjával és páratlan színpadi jelenlétével e színészi őstehetség képes 65 perc alatt szívbemarkoló módon felidézni annak az egyszerű, sokkal jobb sorsra érdemes énekesnőnek a hétköznapi tragédiáját, akinek a kiteljesedését a sztálinista Románia már kamaszlányként kerékbe törte. Alina Nelega Amelia mély lélegzetet vesz című monológját előadásra ajánlom minden nagyszerű színésznőnek.
Közvetlenül az uniós csatlakozás előtti utolsó román nemzeti fesztivál igazi újítása néhány nemzetközi produkció meghívása volt: Patrice Chéreau A Nagy Inkvizítor legendája című Dosztojevszkijadaptációját nem láthattam ugyan, de bizonyára most is élményszerű volt; Írországból egy táncszínházat mutattak be; a makedón Bitolából pedig a Shakespeare-t elsekélyesítő Ionesco felszínes Macbettjét játszotta el a Nemzeti Színház társulata színesen, Ion Caramitru rendezésében. Egyik érdekessége a couleur locale-t idéző, stilizált makedón nemzeti viseletek kavalkádja. (Jelmez: Blagoj Micevski.)
A bukaresti fesztivál két legátütőbb, messzire hangzó sikere ugyancsak külföldről érkezett. Bár vitát is kavart, de a többség - beleértve engem - nagyon szerette a szentpétervári Malij Tyeatr Lev Dogyin rendezte Csevengur című gyönyörű előadását, amelyet Andrej Platonov regénye nyomán a rendező és Oleg Szenatov adaptált színpadra. A szünet nélküli, kétórás produkciót a társulat, tudomásom szerint, több mint egy évtizedig készítette elő. A "kommunizmust" sokféleképpen felfogó, és a boldogság szigetét egy kommunában kereső férfiak tragikomédiája (ahol a hús-vér nő megjelenése okozza az igazi drámát), a Sztanyiszlavszkijra jellemző játékstíluson túl, teli van a Dogyin-rendezésekből jól ismert elemekkel (úszás), szimbólumokkal (víz, kő stb.). Alekszej Poraj-Kosica impozáns díszlete pedig magában hordozza az előadás üzenetét és gondolatiságát: a gyűléstermek üvegajtajából kibomló tető, majd abból születő sziget, vízzel körbevett menedék az illúziók oázisa, melyek elvesztésével romba dől minden, csak egy-két ott ragadt tárgy emlékeztet a régi időkre, amelyeket a víz hamar elmos (és tudjuk, kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba). A kövek azonban megmaradnak örök mementónak.
A fesztivál vitathatatlan diadala viszont a budapesti Katona József Színház Ivanovja volt. Ascher Tamás koncepciója, az elképzelés minuciózus kidolgozottsága, a vérprofi társulat, az összjáték és a mindvégig, a legkisebb némaszereplőnél is megfigyelhető koncentrált színpadi jelenlét, illetve a karakterére jellemző, legapróbb részletekig kidolgozott játék egyszerűen elbűvölte a román színházi szakmát és közönséget. Olyannyira, hogy nem egy nagynevű kritikus, aki előző nap látta az előadást, másnap - otthagyva egy másik produkciót - visszatért a Bulandrába jegyért kuncsorogni, hogy akár állva, ismét megnézhesse. (Néhány hónappal korábban a budapesti társulat a Troilus és Cressidával már rendkívüli sikert aratott a román fővárosban. Így - mint hallottam - sokak számára tűnt érdekesnek megcsodálni a Purcărete-rendezés nem egy szereplőjének tehetségét ezúttal egy teljesen másfajta stílusú előadásban.)
A nyomtatásban megjelent fantasztikus dicsérethalmazból csak három mondat "mutatóban": "Túl sokan vannak és túl jók ezek a katonások [így, magyarul leírva], de nem az volt a szándékom, hogy hódolatom jeléül dicshimnuszt zengjek a budapesti színházról. Hisz az együttessel szembeni elismerésem elsősorban abban a negyedórás előadásvégi ünneplésben manifesztálódott, amikor sok idő után azt vettem észre, hogy a taps nem mimikri és képmutatás, mint a színház, hanem olyan érzelmeket szabadít fel, mint amikor értékes adományt kapunk. Az Ivanov nagy előadás, elsősorban azért, mert megtanít arra, hogy a színpadon meglásd a dolgokat, nem pedig viszontlásd. Az elvárásaidat megsemmisíti, és teljességgel újat, frisset nyújt a maga emberi tökéletességében..." (Ionuţ Sociu - Teatrul Azi, 2006. 12. szám 37. o.)
Személy szerint én külön is igen hálás vagyok a Katona József Színháznak, mert miattuk nagyszerű dolog volt az ősszel magyarországinak lenni Bukarestben. Sőt, a budapesti együttes iránti csodálat még Craiovába is elkísért.
"A legeurópaibb román színház"
A Marin Sorescu Nemzeti Színházat a kiváló bolgár rendezőnő, Margarita Mladenova nevezte a "legeurópaibb román színház"-nak. Teljes joggal. Az 1850- ben alapított oltyán teátrum a román színjátszás történetének is egyik legrégibb és legfontosabb intézménye, de különösen 1989 után válik jelentőssé, amikor a társulat és Silviu Purcărete együttműködésének köszönhetően Romániát ezen a téren a craiovai színház ötkontinensnyi diadala teszi világhírűvé. Az Emil Boroghina igazgatása alatt, 1994-től, kétévente megrendezett Nemzetközi Shakespeare Fesztivál pedig csak tovább növeli a craiovaiak és velük az ország kultúrájának hírnevét. Tavaly óta a rendező Mircea Cornişteanu foglalja el a vezérigazgatói széket, aki annak az Európai Színházi Konvenciónak is egyik választott vezetője, amelyhez a Marin Sorescu Nemzeti Színház elsőként csatlakozott Délkelet-Európából.
A "Román színház értékei - európai színház értékei" című kollokviumot másodszor rendezték meg Craiován, hogy tovább segítsék a kölcsönös tapasztalatcserét és az intézmény kapcsolatainak, lehetőségeinek a fejlesztését. Erre az alkalomra Mircea Cornişteanu olyan érdekes személyiségeket hívott meg, mint a már említett Margarita Mladenova, illetve a híres Ivan Dobchev, akik a szófiai Sfumato Színház vezetői. (Az Avignoni Fesztiválon 1996-ban, kettejük rendezésében bemutatott Cseresznyéskertről Banu könyvében is olvashatunk.) Koppenhágából érkezett Mikkel Harder, a Dán Királyi Színház drámatagozatának művészeti vezetője. Néhány napot Craiován töltött Shmuel Atzmon- Wircer, az izraeli Jiddis Színház igazgatója is, de neki hamarosan vissza kellett utaznia Tel-Avivba, Lear királyt játszani. A közel hatvan esztendeje színpadon lévő színésznek az európai és a zsidó kultúrában is oly fontos szerepet betöltő jiddis nyelv megőrzése és terjesztése az életcélja. Egyébiránt ő maga tíz nyelven beszél - magyarul is. Romániába elkísérte a fia, aki pályaválasztásában is követte édesapját: Marton László izraeli Kőműves Kelemen- rendezésében például a címszerepet alakította.
Törökországot, ahol annyira központosított a színházi élet, hogy mindegyik társulat, színész és állami intézmény egyetlen szervezethez, illetve vezérigazgatóság alá tartozik, a szövetség két vezető tisztségviselője, Şeyda Akova és Adnan Erbaş képviselte. Mindketten aktív színművészek. Erbaş például abban a Robert Sturua rendezte Hamletben is játszott Ankarában, amely a huszonéves címszereplő tragikus balesete miatt csupán tizenegy előadást érhetett meg. (A fiatal sztárra filmforgatás közben ráesett egy reflektor és szörnyethalt.) A bukaresti író, fordító, szerkesztő, Silvia Kerim apja török, édesanyja magyar volt, de ő "nagyon román"-nak vallja magát. Mindenesetre óriási szerepet vállalt a magyar irodalom romániai megismertetésében, amikor számos rádiójátékot, színdarabot, novellát, regényt - például Thurzó Gábor A szent című művét - ültetett át román nyelvre.
Sajnos, az egyik színésznő súlyos betegsége miatt a Craiovai Nemzeti Színház ebben az évben nem vehetett részt a bukaresti fesztiválon (Marina Constantinescu a Cseresznyéskertet válogatta be), közvetlenül a fesztivál után azonban a négynapos programsorozat keretében a társulat legjobb műsoron lévő előadásait nézhettük meg. S amíg a bukaresti találkozón elsősorban kortárs darabokat láthattunk, Craiován klasszikusok korszerű színpadi feldolgozásának örvendhettünk.
|
A másik Shakespeare-adaptációt egy évvel korábban, az első kollokvium idején vitték közönség elé, és már akkor nagy sikert aratott, ahogy azóta is a Craiovai Shakespeare Fesztiválon, illetve a moldáviai Ionesco Biennálén. A Romeo és Júliát a harmincöt éves, Németországban született, de görög nemzetiségű Yiannis Paraskevopoulos "álmodta" színre. (A műfaji megjelölés ugyanis: "előadás két álomra".)
A két táborra szakadó népes szereplőgárda egymásnak feszülése először tornatermi balhénak tűnik, s ezt a képzetet erősíti az aranyifjak mai házibulija is. A szemünk azonban hamarosan ugyanannyira kinyílik, mint a játéktér, hiszen a kamasz Romeo (Cătălin Băicuş) és rendkívül hamvas Júliája (Oana Bineaţă) a nézőtéri székek támláján egyensúlyozva ismerkedik egymással és a szerelemmel. Baljós jelzést közvetít a nagyszerűen megoldott erkélyjelenet is, amikor maga a közönség választja el a trapézszerű párkányon (?) vagy kőágyon (?) a semmi felett üldögélő fiút a terem másik végében álló, csupán árnyékként szerelmesére vetülő lánytól. Mintha már a vallomás is csak álom volna ebben a cinikus világban.
Álarcok, dekoratív művirágok és műhisztériák állnak szemben a természetesen nyiladozó érzelmekkel. A tiszta, ártatlan és egyetlen valódi nagy szenvedélyt még bimbójában meggyilkolják azok, akiknek "természetes" a meggyökeresedett életforma. A Balkánon - így Görögországban és a régi Romániában - ugyanis évszázadokon át evidens az, hogy egy középkorú férfi szinte gyereklányt vesz feleségül, és úgy viselkedik vele meg a születendő lányával is, mint élet-halál ura. (A fiús házakban viszont egyáltalán nem ez a képlet.) Cerasela Iosifescu Capuletnéjáról pedig bízvást elhihető, hogy tizennégy éves korában már javában anya volt, annyira fiatal, és egyben annyira kikapós, hiszen most kezdi el élvezni az életet - a punk Párisszal (Marian Politic), párizsi divat szerint. Ha tehát a lánya hozzámegy az asszony szeretőjéhez, a továbbiakban Capuletné is nyugodtan lőhet házinyúlra. A vele egykorú Dajka (Natasa Raab) meg majd tovább szórakoztatja Capuletet (Valentin Mihali). Így teljes a házi béke, a tinédzser Júlia érzelmeivel senki sem foglalkozik - legfeljebb, ha majd ő is egy tizennégy éves eladó lány anyja lesz... Az előadásban ezen felül is minden ok-okozati összefüggés világos, amit a remek színészi alakítások, továbbá a díszlet, a térhasználat, a kellékek, szimbólumok stb. jól alátámasztanak. Napjainkban jogos vészjelzés a majdnem gyermek szerelmesek tragédiája, ez teljességgel kiderül a craiovai előadásból, úgyhogy igazán felesleges aktualizálni a figyelmeztetést a fináléban, midőn - kvázi a jelen hasonló drámáira utalva - fotókat mutogatnak, és neveket sorolnak.
Yiannis Paraskevopoulos második craiovai rendezése stílusában rokon az elsővel, de érettebb és letisztultabb. Euripidész Médeiájának címszerepében ráadásul ismét megcsodálhatjuk a Vízkereszt Bunuel- és Dalí-szerű Oliviáját, illetve Capuletnét, vagyis Cerasela Iosifescut. A kislányosan törékeny színésznő ezúttal ízig-vérig amazon, teli erővel, szenvedéllyel és rengeteg színnel. Tüzes, zsigerileg barbár módon szenvedélyes, őszintén lángoló, valódi asszony ez a Médeia "Carmen" (Lia Dogaru jelmezei szerint is), de néha nagyon is állatias. Kiváló partnerét - és ellenfelét - Vlad Mugur hajdani Hamletje, Sorin Leoveanu személyesíti meg. Számító, kegyetlenül rideg és mégis féktelen "menedzser" ez a Iason, de néha nagyon is emberi. Játékuk egyszerűen lenyűgöző. Külön-külön és együtt is. Jól kontráz nekik a rendezőileg visszaszorított Kreón, akit az a Valentin Mihali személyesít meg, aki remek Capulet és felejthetetlen Feste.
Paraskevopoulos a Romeo és Júliából már megismert lengőtrapézszerű díszletelemmel itt is leképezi a bizonytalanságot. S ebben az előadásban talán még erőteljesebb az aktualitás hangsúlyozása, no meg az időszerű figyelmeztetés. A szigorú öltönyökbe kényszerített szereplők visszásan katonás mozgása ugyanis nemcsak a fasizmust, a sztálinizmust, vagy bármiféle parancsuralmi rendszert idéz, hanem a korporációs ridegséget. Médeia sem elsősorban idegen - bár kétségtelenül ez is fontos -, hanem önmagát és az érzelmeit teljes egészében felvállaló, igazságot akaró, különc egyéniség, aki sem az uniformizált világba, sem a csiricsáré, össze nem illő jelmezdarabokkal hangsúlyozottan arctalan női karba nem illik. Mert Médeia NŐ, és nem femininum. Mindenkor - és sajnos, mindenképp.
Természetesen Craiován is van műsoron kortárs dráma. Ráadásul Mircea Cornişteanu azon rendezők közé tartozik, akik a színre állítandó darabot értelmezik és nem átértelmezik, továbbá kedvelik az ún. realista stílust. Így gyakran és szívesen visz színpadra elsőként új színműveket. Főként olyanokat, amelyek hálás színészi lehetőségeket nyújtanak. (Nem véletlen, hogy az ő nevéhez fűződik az első - sőt a második - román nyelvű Komámasszony, hol a stukker? bemutató is.) Ezúttal egy fiatal szerb író, Dragan Stankovici Olimposz mankón című darabját mutatta be a stúdióban, amely mindenekelőtt három idősebb, nagyszerű színésznőnek ad parádés szerepet.
Az abszurdoid komédia az öreg barátnők nyilvánvalóan egészen fiatal lánykoruk óta szokásos összejövetelein játszódik: ezeréves közös játékaikról, froclikról, titkokról, emlékekről, beteljesületlen ábrándokról, a napi hírek kivetüléséről (a tévében egyébként maga a rendező játssza a bemondót), fantazmagóriákról szól. A valóságban és nemegyszer - amúgy a közönség számára szándékosan eldönthetetlen módon - azon túl. Karnyújtásnyira a nézőktől. Miközben "a szomszéd szobában" a negyedik öreglány haldoklik. Remek előadás, s benne Mirela Cioba (a Vízkereszt Máriája), Tamara Popescu és Iosefina Stoja - illetve rajtuk keresztül a közönség - szinte tobzódik az örömteli játékban. (Jól kontráznak hozzá apró szerepeikben az urak, azaz Valentin Dogaru, az öreg, Angel Rababoc a fiatalember és Marian Politic a fiú megszemélyesítőjeként.) A színésznők annyira szeretik ezt a produkciót, hogy egyikük tíz nappal egy súlyos műtét után is vállalta a fellépést. Craiovára nemcsak a sok tehetség, a ritka társulati szellem, de az áldozatvállalásig terjedő színpadi alázat is jellemző.
Romániától tanulhat is Európa.
DARVAY NAGY ADRIENNE
