"Töltsük az éjt vidáman ünnepelve, s azt mondjuk holnap: ég veled, Velence!" Goldoni 1750-ben, a komédiáinak kiadásához írott bevezetõben két "mesterét" említi: a "világ"-ot és a "színház"-at. Semmi nem zavarja a kettõ harmonikus egységét, nem úgy, mint a késõbbi korokban, például Pirandellónál, akinél a valamelyest rokonítható elvi kiindulású "élet" és "mûvészet" között már feloldhatatlan a konfliktus.

A világ a XVIII. századi szerző olvasatában megismerhető és megismerésre méltó, a színház pedig a klasszikus kánonoknak megfelelően ábrázolja. A felvilágosodás kora emberének bizakodása, a közjó szolgálata, a morál közvetítésének igénye, szinte a reklám olvasható ki később az idős mester emlékirataiból, a Mémoires-ból, melyeket franciául írt és publikált Párizsban, ahol életének utolsó szakaszában élt. Sikeres, legalábbis annak látszó élettörténet bontakozik ki a vaskos kötet lapjain. Goldoni beszámol gazdag pályájáról, darabjairól, bemutatásuk körülményeiről - konfliktusairól, viszontagságairól kevésbé.

A sikertörténet a programszerűen eltervezett színházi reform köré összpontosul. Goldoni elszakad a commedia dell’artétól, melyet már idejétmúltnak és megkopottnak tart, s miközben főleg annak örökségéből építkezik alakjaiban is és a darabjai által igényelt játékstílusban is, másfajta színházat teremt. Jellemkomédiáiban kidolgozza a szerepeket, és a vázlatos canovaccio, a szövegkönyv helyét lassanként szó szerint megírt szerepek váltják fel. A színészek ezután kénytelenek lesznek gondosan szöveget tanulni. (Bár a commedia dell’arte is számos színművet produkált, ezeket többnyire csak az előadások után dolgozták ki és jelentették meg.) A közkeletű nézetekkel ellentétben a commedia dell’arténak nem csupán "népi" vonulata volt, hanem a klasszikus hagyományokra épülő "magas" irodalmi is, mívesen cizellált költői drámákat is szereztek - sokszor éppen maguk a színészek.

Goldoni lényegében megtartja a commedia dell’arte által teremtett hallatlanul izgalmas játékkultúrát, amelyhez a XX. század színháza szívesen tér vissza, de a kor "természetesség" elvét követve elhagy mesterkéltnek ható elemeket: a korábbiaknál nagyobb teret nyer az előadásban a textualitás, a lineáris s igen konkrét társadalmi utalásokat, kritikát hordozó cselekmény (szemben a commedia dell’arte helyenként szinte kibogozhatatlanul bonyolult szüzséjével). Többnyire háromfelvonásos komédiáiban visszalép a tér, hely, idő klasszikus egységének rendező elvéhez. Jól ismeri a társulatokat, hiszen igazi színházi ember, gyakran ír nagy színészek számára testre szabott szerepeket. Meghagyja a társulatok szerepköreit, de komédiáiban fokozatosan elmélyíti, egyénibbé teszi a jellemeket, s lassanként elszakad a maszkoktól.

Goldoni kalandos fiatalsága, ügyvédi karrierje közben és után tér meg a színházhoz. Riminiben tizenhat évesen megszökik a dominikánus kollégiumból, hogy egy színtársulathoz szegődjön. Később különböző tanulmányokat folytat, de időről időre enged a színház csábításának. Pályakezdőként az ügyvédi pályát váltogatja a színműszerzőivel, míg ez utóbbi kerekedik felül. Az ifjú Goldoni nem közömbös a szép színésznők iránt sem, bizonyítékként megmaradnak a számukra írott nagyszerű szerepek. Munkássága térben és tematikában elsősorban Velencéhez kötődik.

A szétszabdalt Itália s a kor Velencéje már nem Európa évszázados kulturális központja.

Velence gazdasági fölénye csökken a földközi-tengeri kereskedelem útvonalainak visszaszorulásával. A gazdasági hanyatlás politikai megmerevedést is hoz, életbe léptetik a cenzúrát, eljött a politikai besúgók kora. Ugyanakkor itt működik Európa legtöbb színháza, a város legkülönbözőbb társadalmi rétegei mind lelkes színházlátogatók. A színházak főleg nemesi családok kezében vannak, és kitűnő üzleti vállalkozások, miközben a társas élet középpontjai. A dráma, a komédia szabadon közvetítheti a mélyben lappangó indulatokat, feszültségeket. Velence nemcsak színházi nagyhatalom, hanem zenei is, bár a korabeliek értékítéletében a zene nem vetekedhet a drámai színház rangjával. Corelli, Vivaldi, a barokk után ott találjuk Metastasio melodrámáját, megszületik az opera. Velence megszilárdítja kiemelkedő helyét a könyv- és a születőben lévő folyóirat-kiadásban, illetve a nemzetközi könyvkereskedelemben. Ezek a csatornák hozzásegítik, hogy megőrizze kapcsolatait Európa kulturális központjaival.

Goldoni előtt példaként ott lebeg a nagyon tisztelt Moličre munkássága is. Érzékenyen és maró szatírával tapint a társadalom visszásságaira, témáiban kifogyhatatlan: kitűnő karaktereket és szituációkat teremt, immár végleg felhagyhat ügyvédi munkájával, hiszen megél a műveiből, nem egyszerű csepűrágó, hanem a dráma növekvő tekintélyének köszönhetően rangja a tiszteletre méltó irodalmáré. Velence apraja-nagyja ott tolong a színházban: arisztokraták és polgárok, sőt a kisemberek is, mindannyian Goldoni publikuma, nemcsak a valóságban, hanem a drámák szereplőiként is viszontláthatják magukat. A színházak a piac törvényei szerint rivalizálnak, versengenek. A publikum Goldoni számára azt is jelenti, hogy kiszolgáltatott a tetszésének, ezért is mérhet rá súlyos csapást szimbolikus meséivel a konzervatív arisztokrata, Carlo Gozzi, hiszen elhódítja tőle a nézők jóindulatát. Gozzi viszont Goldoni társadalomkritikájában, a "popolo minuto", az alsó rétegek színpadi szereplővé emelésében, illetve publikumként való megjelenésében lát veszélyt a Velencei Köztársaság társadalmi hierarchiájának stabilitására nézve. Ellenszenve tehát nem egyszerűen az övétől eltérő esztétikai elveknek szól, hanem ezekkel szoros összefüggésben, a Goldoni-féle társadalmi szatíra politikai elutasítását is jelenti. Gozzi meséit később a romantikusok újra felfedezik, A három narancs szerelmese, a Turandot korunk színháztörténetének is fontos része. Nem így a másik rivális drámaíró, Pietro Chiari apát művei, aki népszerű komédiák szerzője, és angol mintára kellemesen olvasmányos regényeket is ír, az utókor azonban elfelejti.

Goldoninak, bár minden műfajban alkotott, írt operalibrettókat, tragédiákat, történelmi drámákat, intermezzókat, ma a komédiái a legnépszerűbbek. A szerző megfigyeli a társadalmat (vizsgálódásaiban jogi ismeretei, gyakorlata is segíti), az embereket, az emberi természetet: színpadi jellemeiben, szituációiban ők köszönnek vissza, a kollektivitás és az egyén konfliktusai, mindennapi visszásságaik jelennek meg. Mint említettem, több darabjában is érdekes, fontos bonyolult nőalakok, jellemek szerepelnek, ilyen például A fogadósné, Mirandolina, akit a Medebach társulat nagy színésznője számára írt (1752).

Goldoni Velencében színházaknak dolgozott: öt évig a Sant’Angelóhoz kötötte szerződése, a híres Medebach társulathoz. A szerző nem pihenhetett: az 1750-51-es években például tizenhat komédiára kötelezte el magát, köztük a programdrámára, a színház a színházban szerkezetre épülő A komédia színházra. Ekkor írta a kiváló társadalmi szatírát, A kávéházat is, de ehhez a színházhoz kötődik például a Szerelmes szolgálólány és A fogadósné. 1753-tól a Vendramin nemesi család által működtetett San Luca színháznál találjuk. Itt három éven keresztül évi nyolc darabot kell produkálnia: Goldoni mindent megtesz, hogy a rivális Chiarival szemben megnyerje a közönség kegyeit. Egzotikus tárgyú darabokat is szerez, de ehhez az időszakhoz kapcsolódnak majd nagy komédiái, A bugrisok, Az új lakás, a Nyaralás-trilógia, A chioggiai csetepaté, s a velencei tematikájú komédiák egyik leghíresebbje, A terecske. (Velencei terecske címen is találkoztunk vele.) Ez utóbbit A chioggiai csetepatéhoz hasonlóan, az olasz kritika korális komédiaként is emlegeti, hiszen a mikroközösség, a kórus igen fontos szerepet játszik benne.

A rivális Gozzi ármánykodását megunva Goldoni kapva kap a párizsi Comédie Italienne színház kétéves meghívásán, s elhagyja Velencét. Előbb azonban még egy utolsó nagy karneváli komédiát szerez, mely egyben búcsúja is: A karnevál utolsó éjszakáját.

Párizsi tartózkodása véglegessé válik, a szerző haláláig tart. Drámaíróként igazi sikere a franciául írott Le bourru bienfaisant-nal lesz, de a királyi család oktatójaként elég jól megy sora. Goldoni karakterei, ki-ki a rá jellemző módon, igen sokszínű nyelvezetet használnak: a dialektusok közül többnyire a velenceit, máskor olaszul beszélnek, s mint látjuk, a franciaországi tartózkodása idején a szerző franciául is ír. A dialektus sajátos kifejező erejének lehetünk tanúi különös darabjában, A velencei ikrekben: a testvérek közül a derék polgár velencei dialektust beszél, míg tudatlan és buta ikertestvére bergamóit - a bergamóiakat az előítéletek s az irodalmi sablonok a butaság szimbólumaiként fogták fel. Olyanynyira, hogy vígjátékban szokatlan módon, a bergamói iker meghal, halála ráadásul szinte észrevétlen marad.

Az idős mester párizsi nyugalmát a forradalom zavarja meg. Apanázsát elveszti, s szomorú színpadi fordulatnak is tekinthetjük, hogy mire a költő André Chénier beavatkozására ismét megítélnek számára jövedelmet, Goldonit már nem tudják az örömteli fordulatról értesíteni - egy nappal korábban meghalt.

Halála után egy ideig majdnem elfelejtették, a XIX. század vége azonban újra felfedezte, s a modern közönségnek kedvence lett. Az elmúlt évtizedekben nagy olasz rendezők, mint Giorgio Strehler vagy Luca Ronconi vitték színre műveit, az előbbi rendezésében Budapesten is láthattuk A chioggiai csetepaté című komédiát.

Magyarországon Goldoni a legismertebb, legtöbbet játszott, legnépszerűbb olasz drámaíró, szinte megszámlálhatatlan előadásával mind a mai napig igen intenzív a jelenléte. Librettói, drámái eleinte főleg német és olasz társulatokon keresztül érkeztek el hozzánk. A XIX. században turnéik során a nagy olasz színészek gyakran szerepeltek Goldonival; Mirandolina szerepében 1893-ban Eleonora Duse lépett fel nálunk. A jelentős magyar színházi emberek is figyelmükkel tüntették ki Goldonit: Hevesi Sándor maga is fordította, majd előadatta a Nemzeti Színházban, sőt librettót is készített művéből. Kiemelkedő magyar színésznőknek is kedves szerepei közé tartozott például a Fogadósné, a régiek közül Varsányi Irén, N. Tasnádi Ilona, Mészáros Ági, Domján Edit is játszotta. Forlipopoli őrgróf egyik emlékezetes megtestesítője, az 1982-es, Zsámbéki Gábor rendezte előadás középpontja Major Tamás volt (aki nem sokkal korábban, 1981-ben rendezte meg A chioggiai csetepatét is). Az előadás jól érzékeltette Mirandolina (Udvaros Dorottya) jellemének sokszínűségét, természetes érzékiségét, akit nem egyszerűen a férfiakkal játszadozó nőnek ábrázolt, hanem autonóm személyiségként egyszerre volt győztes és legyőzött is. Zsámbéki pályájának egyik alapszerzője Goldoni, miként azt jelenleg A háború című, kevéssé ismert darab nagyon izgalmas főiskolai színrevitele és a Katona József Színházban nemsokára bemutatásra kerülő A karnevál utolsó éjszakája is jelzi.

Ascher Tamás két kitűnő Goldoni-rendezése közül a Velencei terecske 1987- ben a kaposvári Csiky Gergely Színházban valósult meg, Az új lakásé pedig 1992- ben a Katona József Színházban. 1993- ban, Goldoni halálának kétszázadik évfordulóján, a Piccolo Teatro di Milanóban vendégszerepelt az Európai Színházak Uniójának második fesztiválján Az új lakás. Az olasz kritika is nagyra értékelte Ascher "groteszk életforma-szatíráját", melybe beleszőtte a rendszerváltás utáni Magyarország elanyagiasodó, felfelé törekvő társadalmának konfliktusait. A kiváló társulati összjátéknak köszönhetően a jellemkomikumok a maguk bonyolultságában bontakozhattak ki, kiteljesedhetett a hiúság, a mohóság és az önáltatás groteszk rajza. A kritika kiemelte a női főszereplők, Udvaros Dorottya, Básti Juli és Csákányi Eszter pazar játékát.

1993-ban az Il campiello (A terecske) a Piccolo Teatro előadásában volt látható Budapesten. Strehler "nagy plebejus eposz"-ként aposztrofálta a művet. Az ugyanabban az évadban felújított A chioggiai csetepatéhoz hasonlóan A terecske is "karneváli darab". Kicsinyesen szűknek ábrázolja a kisemberek világát, ugyanakkor a vizuális elemek költőisége szépséget sugároz. Ascher Tamás Kaposvárott a Velencei terecske hangsúlyait elsősorban a városka létének kisszerűségére, a kispolgári mentalitásra, a jellemhibák komikumára helyezte. A tér nyitottabb a Strehler-féle rendezéshez képest, s a terecske lakói csoportként viselkednek, akik az idegenekkel szemben meglehetősen elutasítóak. A magyar fordításban nemigen lehet az idegenséget nyelvi eszközökkel megjeleníteni, mint az eredetiben a nápolyi lovag szerepénél a dialektuson keresztül. A darab végén a búcsú Kaposvárott nem a két szereplő elindulása az ismeretlen felé, a kezdődő havazásban, a hó inkább örömöt és szépséget sugároz. A Lovag és Gasparina a Strehler-féle interpretációtól eltérően nem kitaszítottként hagyja el a terecskét, a fináléban csupán a terecskétől, nem pedig Velencétől búcsúzik. Ebben a búcsúban az egész csoport osztozik velük.

Giorgio Strehler sokszor tért vissza Goldonihoz, sőt, ugyanazt a művet többször is megrendezte, kedvence mégis a Két úr szolgája volt, mely első, 1947-es bemutatója óta, a milánói Piccolo Teatro megalakulásától kezdve egész pályáját végig kísérte. Utolsó feldolgozását hozta el a Piccolo Teatro Budapestre 1993-ban, már Strehler halála után, a tanítványok, a fiatalok előadásában. Arlecchino szerepében (eredetileg Truffaldino) Ferruccio Soleri az előadás lelke; a dikció, a szinte akrobatikus mozgás, a ritmus teljes harmóniáját és a magas szintű komédiázás összhangját teremti meg. Soleri baletttáncosként kezdte pályáját, ez erőteljesen érződik alakításán, a többi alak már a "fiataloké", ezeket a szerepeket megháromszorozták: igen sajátos módon a színészek egymást váltották a szerepekben.

"Éljen, kedves barátom, minél vígabban Párizsban, legyen annyi öröme, mint amennyit másoknak szerez" - kívánta a drámaírónak Voltaire egy baráti hangú levelében. Goldoni előadásai közben a mai közönség sem szűkölködik az örömben.

FRIED ILONA

 

NKA csak logo egyszines

1