Kiállítást megnyitni nem nagy öröm. Sem annak, aki csinálja, sem azoknak, akiknek szól. De része a rituálénak. Mi a fenét csináljon az ember ma Magyarországon egy ilyen kiállítással, amely huszonöt magyar fotóriporternek a Szovjetunióban, majd Oroszországban készült felvételeit mutatja be? Hogyan számolunk el/le azokkal az elõítéleteinkkel, amelyeket e témakörben táplálunk? Miért gondoljuk, hogy érdekesebbek valamiért ezek a képek, mint amik Nepálról, Kanadáról vagy Venezueláról készültek? Gondoljuk-e ezt egyáltalán? De ha igen, akkor miért? Nem éppen az országhoz, hajdan volt birodalomhoz tapadó negatív elõítéleteink miatt?

Most elérkezett az első igazi kérdés ideje. Végiggondoltuk-e, hogy azok az emlékeink, történeteink, előítéleteink, melyek betolakodtak a valódi tudásaink, kíváncsiságunk helyére, s amelyek lehetetlenné tették és teszik, hogy nyitottan forduljunk egy nagy és érdekes ország, egy sajátos, nagyon erős kultúra felé, vajon megalapozottak- e? Hogy nem kéne-e olyan sok minden mással együtt ezt is felülvizsgálni?

Ismerik-e azt a David Elliott szerkesztette katalógust, amelyet a Modern of Modern Art, Oxford adott ki, Russische Photographie 1840-1940 címen? Hosszú ideje van a könyvespolcomon, bele-belenéztem, ha éppen kellett valami belőle, de csak most mélyedtem el igazán benne. És estem egyik ámulatból a másikba. Mert ami ismert volt számomra eddig az egyetemes fotótörténetből, amit eléggé jól megtanultam a magyar fotótörténetből, az mind megvan itt. Ezzel persze azt is elismertem nagy nyilvánosság előtt, hogy bizony a kelleténél sokkal kevesebbet tudok az orosz-szovjet fotográfiáról. Meg az országról, meg az orosz emberekről, s a kevés tudást helyettesítem érzelmekkel, belemagyarázásokkal. Ezt pedig magamtól fogadom el a legkevésbé. Tessék tanulnom, tudnom! S példámat követheti mindenki, aki még sosem hallott Gheorghij Zelmáról, Max Alpertről, Abram Petrovics Sterenbergről, Konsztantyin Alexandrovics Schapiroról vagy Boris Vszevolodovics Ignatovicsról. Ők legalább annyira fontos és meghatározó emberei az orosz fotónak, mint azok a modernek, Rodcsenko, El Liszicskij, Nappelbaum, Haldej, szóval, akiknek képeit már aranyárban mérik az amerikai és nyugat-európai fotóárveréseken.

A felsoroltak és még egy tucat hasonló végre megfosztja a rárakódott sallangoktól, bele- és félremagyarázásoktól az oroszszovjet fotográfia remekműveit, s az egyetemes fotókultúra részeként kritikai észrevételeknek teszik ki őket. Igazságosan megmérettetnek a fotópiacon. Ami jó, az kelendő, ami nem, azt vigyék haza aszalni. S erről van szó. Művészek, alkotók nem szenvedhetnek hátrányos megkülönböztetést csak azért, mert olyan korban éltek, amikor a politikusok rossz lóra tettek, egy országot, egy birodalmat és még mellé a világ jelentős részét próbálták eszmei, ideológiai, politikai célokra hivatkozva átalakítani. Ezek a művészek már egyszer megszenvedték a magukét. Most legalább műveik által jussanak arra a helyre, melyet tehetségük révén megérdemelnek. És ha e kiállítás negyedszáz magyar fényképésze Ács Iréntől Korniss Péteren és Szilágyi Lenkén át Vigovszki Ferencig, továbbá az idelátogató nézők érzik azt, hogy van még mit meglátni, megtanulni, megérezni az orosz néplélekből, építészetből, kultúrából, akkor ez a dolog a modern művészetek moszkvai múzeumában aratott tavalyi sikere után itthon sem lesz teljesen felesleges. Aki meg nem érzi, nem akarja érezni, az úgysem jön el egy ilyen kiállítást megnézni. (Elhangzott a kiállításmegnyitón, január 22-én. Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház)

KINCSES KÁROLY