Akadnak hivatások - de mondjunk szakmát -, amiket, úgy látszik, nem lehet abbahagyni.

Nézem Berek Katit a Thália Új Stúdióban A nénikém meg én Cserje Zsuzsa rendezte elõadásának végén. Mindannyian õt nézzük, sokan miatta jöttünk ide, tapsolunk lelkesen.

Ragyog az arca, boldog és meghatott, valaki azt mondta utána, ez a néhány pillanat többet ért, mint az egész produkció. Van benne valami, Morris Panych Nemes Anna fordította kétszereplős darabja afféle érzelmes bulvár, az erősen közepes, bár szerethető fajtából; nem baj. Azért szerethető, mert nem akar rosszat, ha közhelyesen is, az emberi kapcsolatok fontosságára figyelmeztet, és tényleg, az emberi kapcsolatok roppant fontosak. Az sem baj, hogy a haldokló, de meghalni sehogy sem akaró nénikéjéhez érkező unokaöcs alakítója, Jámbor József minden erénye ellenére sem elég erős kisugárzású színész ahhoz, hogy végigbeszéljen másfél órát. Mert gyakorlatilag végig ő beszél, Berek Kati csak reagál, az arcával, a testével, a mozdulataival. Azzal a testtel, ami 1993-as agyvérzése óta nem engedelmeskedik úgy, mint régen. Kőkeményen meg kellett küzdenie azért, hogy legalább annyira engedelmeskedni tudjon, ahogyan most látjuk, hogy beszélni tudjon annyira, ahogyan halljuk.

Berek Kati

Cserje Zsuzsa darabvadászat közben, Párizsban látta az előadást. Gondolom, már az első pillanatokban eszébe jutott Berek Kati, ahogy eszébe jutott már régebben, amikor Synge A szentek kútja című drámáját állította színpadra az Esztergomi Várszínházban. Ne maradjon említetlenül: Berek Katit a betegség után ő, a régi barát (emberi kapcsolatok!) hozta vissza a színpadra, épp ebben a Syngedarabban, méghozzá úgy, hogy kitalált neki egy néma szerepet, mivel akkor még nem tudott beszélni. És félt attól, hogy soha többé nem fog tudni játszani - mert játszani akart. Cserje Zsuzsa segített, hogy bebizonyíthassa magának, tud játszani. És segített Novák Eszter, aki a Vérnász Szomszédasszonyára hívta meg (egykor a Feleséget játszotta benne), segített Jordán Tamás s a békéscsabai színház rendezője, Konter László. Berek Kati egyedül levonatozott Békéscsabára, botjával felment a színészház harmadik emeletére, este dada volt Gorkij egyik darabjában, aztán másnap szépen visszavonatozott. Miután kipróbálta magát különböző körülmények között, úgy döntött, nem vállal több megbízást. Jó, a Föld szellemét a Nemzeti első produkciójában, a Tragédiában nem lehetett nem vállalni. Hisz röpke negyven éve ott állt a régi Nemzeti legutolsó előadásában, a Lear királyban is a színpadon, 1965-ben.

De utána tényleg semmi!

És most jött Cserje Zsuzsa ezzel a Nénikémmel.

Persze, Cserje Zsuzsának (emberi kapcsolatok) megint csak nem lehet nemet mondani.

Vagy a pályát nem lehet abbahagyni.

Tudok színészekről, akik abbahagyták, visszavonultak, de valahogy ők is színészek maradtak. Egy bérelszámoló nyugdíjba mehet, húzhat egy vonalat, a színész, úgy tűnik, nem. A színész gyakran már színésznek születik.

Berek Kati is annak született. Már az elemi iskolában, már az óvodában felfedezték színészi hajlamait, nyolcévesen már szerepel a szegedi színház Haranghalló Dalos János című előadásában. Megtudhatjuk mindezt abból a 2004-ben megjelent könyvből, amit Ézsiás Erzsébetnek mondott tollba; érdekes könyv, csak azt sajnálhatjuk, hogy a lejegyző nem késztette a beszélőt még több emlék, még több részlet felidézésére.

A színésznő, aki most, hetvenhat évesen bottal közlekedik az életben és a színpadon, csak néhány mondatot mondva, s akiről a nézőtéren ülő fiatalabbak keveset tudnak (Milyen jól játszotta a mozgássérültet! - mondta valaki.), nagyon szép és gazdag életet s pályát mondhat a magáénak, s volt része bőven - ez, úgy látszik, nem megúszható - méltánytalanságban, igazságtalanságban, mellőzésben. Szegénység, árvaház, népi kollégium, főiskola, hosszú betegség, házasságok, válások, szerelmek. Nemzeti Színház, Egyetemi Színpad, 25. Színház (ő találta ki a nevét!), Győr, Kecskemét. Volt Adela a Bernarda Alba házában, Elektra a Szerelmem, Elektrában, Bodnárné, Orbánné, Claire Zachanassian Az öreg hölgy látogatásában, mi több, Lucifer a Tragédiában, játszott Básti Lajossal, Bessenyei Ferenccel, Gábor Miklóssal, Major Tamással, Makláry Zoltánnal. Filmezett. A hatvanas években elsőként állított össze önálló estet versekből, a hetvenesekben nőként először rendezett - a 25. Színház kedvéért még a külsejét is megváltoztatta, levágatta a haját, farmerra cserélte a szoknyát.

Magam (egyik) fénykorában, a hetvenes években ismertem meg, kamaszként. Nagy Lászlót mondott a gimnáziumban, ahová jártam, a költő ott ült az asztalnál. Gyönyörű hangja eljutott a hatalmas terem legtávolabbi sarkába is. Feledhetetlenül szép óra volt, máig merítek belőle erőt, talán ő is. (Az önéletrajzi kötet élén Nagy László-verscím: Tájkép magammal.) Láttam később megalázó szerepben kínlódni a Nemzeti színpadán, s láttam az újabb fénykorban, Győrben. Volt bátorsága ötvenöt évesen újrakezdeni, lemenni egy vidéki színházba! Most is csodálom ezért. A Lucifer idején már ismertük egymást. Meglepett, hogy akibe én Kurátor Zsófi keménységét, zártságát, büszkeségét képzeltem, mennyire lágy, nyitott, érzékeny, s nem utolsósorban, milyen jókat lehet vele röhögni. Tanúja voltam a betegségből való hosszú lábadozásának. Ekkor mutatkozott meg igazán, milyen. Alig tudott járni, alig tudott beszélni. És még nem volt a Nemzet Színésze, befizetetlen számlák gyűltek az asztalon. De soha senkire, semmire nem panaszkodott, a fájdalmakra sem. Ez még rendben, bár ez sem könnyen érthető. De hogy önmagát naponta iszonyatosan meggyötörve hozta vissza magát az életbe, az már nem rendben van, az már csodálatra méltó. Meg kellett küzdenie minden mozdulatért, minden hangért. Hozták az ebédet ételhordóban. Ugrott a szomszédasszony (írjuk ide, megérdemli: Sárika), ugrottam én. Majd mi kinyitjuk! Kurátor Zsófi ellentmondást nem tűrően felmordult. Vagy Elektra? Leginkább Orbánné. Édes Gizám, hozzá ne merj nyúlni! Majd én!

Ő.

Fél órába telt, de kinyitotta, kivette belőle az ételt. Aztán elmosta és összerakta. Mindig elszégyellem magam, ha nála járok. Panaszkodnék erre-arra, ő csak annyit mond: "Én egész életemben dolgoztam." Igen, nem panaszkodni kell. És mire is panaszkodnánk valaki előtt, aki a halálból küzdötte vissza magát? És most ott áll hetvenhat évesen egy kétszemélyes előadás végén és örül és boldog. Persze, nyilván nem vállal soha többé semmit.

Hacsak Cserje Zsuzsa nem talál megint valamit Párizsban.

D. MAGYARI IMRE