Radnóti Színház

CSAK TALÁNYOSAN

Nyájas olvasó! - hangzik el a Radnóti Színház elõadásán. De nem úgy, ahogyan valaki felüt egy könyvet, s annak a szavait tolmácsolja. Hanem úgy, ahogy a színházi publikumot szólítják meg. Nem is tudni, ki olvassa valójában a Jane Eyre, a lowoodi árva címû históriát. Legtöbbször úgy tûnik, hogy maga a címszereplõ. Máskor a kenyéradója és választottja, Edward Rochester nyúl a kötetért. Utoljára pedig gyermekkori barátnõje, Helen Burns mondja, hogy éppen a végére ért a regénynek.

Szemlátomást a Zsótér Sándor készítette és rendezte színpadi változat nem törekszik arra, hogy egyértelmű legyen a viszonya a Charlotte Brontë-műhöz. Távol áll tőle olyasféle megoldás, amely a történetet szinte keretbe illesztené, ahol megelevenedne azután "egy csúnya, szegény, egyedülálló nevelőnő arcképe". Egy kis talányosság vegyül a mesélésbe (mert ne gondoljon senki szabályos drámára), amely végtére zömmel követi az időrendet. Mégsem valószínű, hogy azok is könnyedén igazodnak el az eseményekben, akik nem olvasták a tizenkilencedik század derekán született művet. Vagy nem látták a Franco Zefirelli rendezte filmadaptációt.

Aligha közérthető például, honnan is bukkan elő Mr. Rochester felesége, akinek a személye Richard és Jane házasságának akadálya, és hová tűnik el Bertha Mason, amikor mégis egybekelnek. Kevés emlegetni, hogy a kastély rommá hamvadt. Nem tételezem fel, hogy Zsótér Sándor (vagy akár a dramaturgja, Ungár Júlia) ne venné észre, hol lappanganak homályok az elbeszélésben. Sokkal inkább valószínű, hogy óvakodott mindattól, ami egyszerűnek, netán szimplának tetszhet. És nem tartotta fontosnak a cselekmény - úgymond - romantikus fejleményeit. Tisztább döntés lett volna, ha akkor megválik e fordulatoktól. Hiszen feltehetően a két ember kapcsolata érdekelte, egyfajta érzelmi fejlődéstörténet.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Vajon az az életanyag, amelyet a középső Brontë nővér fogalmazott meg a Jane Eyre-ben, mennyire simulhat Zsótér Sándor szemléletéhez? A paplakban nevelkedett írónő opusa máig azt sugallja, hogy a szellemi és érzelmi pallérozottság érték, sivár miliőben is gazdaggá tehet. A regénybeli Jane szerény, gátlásos és tartózkodó, kemény burokba zárkózik, mint egy csonthéjas gyümölcs, mégis vonzóan öntörvényű. Amikor Wéber Katára osztották a szerepet, csakugyan közelítették ezredfordulónkhoz a személyét, ám megbontották az integritását, a hitelességét. Ilyen "laza" egyéniségű lány, amilyennek a színésznő látszik mozgásában és beszédében egyaránt, egykettőre lerázta volna magáról mindazt a kötelmet, amit gyámság alatt, árvaházban és nevelőnőként viselnie kell. A tengernyi szöveggel is meggyűlik a baja időnként, de ezért nem vetnék rá követ. Oly ritkán támaszkodhat partneri replikákra. Igaz, Martin Márta sem gyakran, aki három asszonyt különböztet meg lelki elevenséggel, a más-más társadalmi státusú Mrs. Fairfaxet, Grace Poole-t, nem utolsósorban Sarah Reedet, ( aki kalapáccsal ápolja körmeit olyan színjátékban, ahol végül is kivétel marad az efféle "kilengés"). És Csomós Mari sem dialógusokba szőheti megszólalásait, amikor intenzíven fásult jelenléttel felidézi Bertha Masont, a titokzatos feleséget. Csak Marjai Virág dolgát könnyíti barátnős beszélgetés.

Ami most körülveszi Jane-t, fényévnyire esik attól a környezettől, ahová írója helyezte. Ez lényegében természetes, azóta több mint másfélszáz év pergett le. Mézes puszedli helyett pilótakekszet esznek. De a miliő tekintetében is sejteni lehet olyan különbözni akarást, mint amilyennel elmosódottá maszatolták a történéseket. Mintha nem csak az lenne a cél, hogy a jelenkorra utaljanak. Nem utolsósorban a díszlettel, amely Ambrus Mária terve szerint hangsúlyosan mutatja is díszlet voltát. A selyemernyős lámpácskával világított színpadkeretben még egy színpadkeret van. S a "háromfalú dobozt" olyan ábrázolásokkal tapétázták, amelyek a fantasztikus tárgyú képregényekre hajaznak. Ha ilyeneket rajzol Jane, mint szó van róla, akkor csapnivaló az ízlése. Van ilyen jelentésnek értelme? A berendezés pedig egy tábori ágyféleség, két szék, gyári tucattermékek, amelyeket egy deszka köt össze, talán asztalnak szolgáló. Miért is sugallnak ideiglenességet? Ami nem felel meg annak a tartalomnak, hogy itt két lélek lassanként egymásba kövül. Azért "akadékoskodom", mert félő, hogy az a fajta esztétikum, amely minden kellemességtől irtózik, s amelyet Zsótér Sándor mindinkább igényel, kezdi elnyomni a tartalmi szempontokat. Lásd a Benedek Mari tervezte jelmezeket is. Mintha nemcsak jellemezni kívánnák a szereplőket, de cél lenne az is, hogy egyenest rondák legyenek. Igen, a gyámanya kiállhatatlan természetéhez nem illene választékos öltözet. De szinte rikítanak, villódznak rajta a ciklámenek, a sárgák, s ki tudja még milyen színek. A feleség krinolinos ruhája is úgy megviseli a szemet, mint egy diszkó fényreklámja. Talán valamiféle téboly süt át a toalettjén? De azok sem járnak kosztümjeikkel jobban, akiket "szeretnünk kellene". Jane-en úgy lóg hosszú piros ruhája, mintha nem rá szabták volna. Holott akkor viseli, amikor mindinkább önazonos. A legkevésbé aggályos az a néhány mai-tegnapi holmi, ami pedig unalmas.

Wéber Kata, Terhes Sándor és Marjai Virág | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Meglehet, hogy voltaképpen hálával adózunk Terhes Sándornak, mert rendületlen iróniával működik közre Edward Rochesterként (s még egy férfi és egy női epizódban). Noha így állapotrajzot készít a sorscsapásokat szenvedett úrról, akinek volna miért zárkózottnak lennie, hogy majd lassan felengedjen morózus kedélye. De szinte azonnal nyit Jane felé, s a tapasztalt férfi jóindulatú fölényével valójában tanítgatja, hogyan lehet vállalni érzelmeinket. S a csipkelődések jót tesznek az előadásnak.

Hiszen nyomasztó a szöveg terjedelmes masszája (amelynek olvasása pedig még a bemutató előtti napokban is örömet keltett odahaza). És erősebb a részvét érzése a színésznők láttán, mint az élvezeté. A látványt pedig legfeljebb dekódolgatja az ember, de élményként nem őrzi meg. Nem az udvariasság mondatja, hogy Zsótér Sándor munkásságát becsülöm. Ragaszkodását a maga útjához, amelyen képes hátat fordítani bátran akár önmagának is. A meggyőződését követi, amelynek lenyomatát most is védjegyként mutatja az előadás. De ideje volna gyanakodnia, hogy itt-ott téveszméket táplál.

BOGÁCSI ERZSÉBET