Székesfehérvári Vörösmarty Színház, Pelikán Kamaraszínház

Azt nem állíthatja senki, hogy a rendezõk egymás kezébõl kapkodnák ki a Száz év magány címû regénybõl készült adaptáció szövegkönyvét. (Kissé persze különös ezt a mondatot éppen akkor leírni, amikor az évadban Székesfehérvár után Budapesten, a Vígszínházban is bemutatták a darabot.) Mintha a színházcsinálók tartanának a Schwajda György által több mint két évtizede, felkérésre készített színmûtõl.

Pedig a markánsan átdolgozott, a regényben indaszerűen egymásba gabalyodó cselekményszálakat ügyesen szétválogató, majd eltérő pontoknál összecsomózó szövegváltozat igencsak időtállónak, és ami fontosabb, színpadképesnek bizonyult. Schwajda egy merésznek is mondható húzással Ursulát, a családtörténet mátriárkáját tette meg főszereplő-elbeszélőjének. A száz év eseménytörténetét az ő szájából halljuk, majd az ő irányításával látjuk megelevenedni a színen. Az adaptáció hezitálás nélkül, magabiztosan jelöli ki, hogy mely szereplőkkel és témákkal kíván vagy nem kíván foglalkozni. Schwajda szövegváltozata épp ettől a határozottságtól lesz a maga módján ugyanúgy koherens, mint a kiindulópontjául szolgáló regény. Filologizáló öszszevetésre, szereplők, jelenetek összeméricskélésére tehát ezért sincs okunk. Meg azért sem, mert a műfajváltás miatt ezúttal is kevés értelme és érvénye volna ennek. És bár a Száz év magányt bízvást sorolhatjuk a színpadon kizárólag nagy kompromisszumok árán újramesélhető (kevésbé árnyaltan fogalmazva: a játszhatatlan) történetek közé, a hazai színháztörténet mégis emlékezik a szolnoki előadásra (Törőcsik Marival és Garas Dezsővel) vagy az egrire (Molnár Piroskával és Csendes Lászlóval). Helyesebben leginkább azok főszereplőire. A székesfehérvári előadás több okból sem fog beállni ebbe a sorba.

Horváth Virgil és Drahota Andrea | fotó - Gulyás Buda
Aprócska gyermek kuporodik a nézőtér mellé, majd kíváncsian fordul a színpad felé, ahol a formátlan sötétből, helyesebben egy függőágy mélyéről lassan kibontakozik Ursula Iguarán ősöreg alakja. A kisfiúnak a nézői térfélre helyezése hivatott jelezni, hogy ő és mi egyformán a lassúdadan hömpölygő mesefolyam hallgatói-élvezői leszünk az előadás során. Néhány pillanattal később már az is kiderül, hogy miért. Réczei Tamás rendezése nem vállalkozik többre annál, hogy katonás rendbe rántsa a cselekmény kiszámíthatatlanul egymásra dobált elemeit. Ez más esetben akár dicséretes cselekedet is lehetne, García Márquez regénye kapcsán azonban nem több iskolás megoldásnál. Éppen az a sokszínű, bonyolult, buja gazdagság lúgozódik ki általa szinte nyom nélkül a szövegből, ami negyven éve reflektorfénybe állította nemcsak az azóta Nobel-díjas kolumbiai írót, hanem az egész dél-amerikai irodalmat is. A fehérvári előadás mintha elemista kisdiáknak tekintené a nézőt, akinek csak az a szerepe, hogy egy megadott jelre kiegészítse és befejezze a színpadon vérszegényen felskiccelt alakok rajzát. (Az egyik jelenetben Ursula szájbarágósan fel is sorolja az addig emlegetett tucatnyi szereplőt, nehogy véletlenül eltévedjünk a családfa ágbogai között ugrándozva.)

Rendben, fogadjuk el, máshová kell mennünk, ha a mű ambiciózusabb feldolgozására vágyunk. Ennél jóval kellemetlenebb azzal szembesülni, hogy a színészek nem képesek kitölteni a García Márquez kitalálta és Schwajda által értő kézzel színpadra írt szerepek körvonalait. Kiábrándító látni, hogy például a máskor remek Horváth Virgil is eljelentéktelenedik ebben a környezetben. Drahota Andrea játssza Ursulát. Alakítása mögött nem érezni az évszázadnyi tapasztalatot, sőt, idővel mintha önmaga paródiájába fordulna színpadi működése. Az adaptáció a legnagyobb súlyt az Ursulát játszó színésznőre helyezi. Túlzás nélkül mondható, hogy emiatt aztán az őt játszó színésznőn áll vagy bukik az egész előadás. Fehérváron Ursula alakjából szinte minden hiányzik, ami szimbolikus alakká, mitológiai hősnővé teszi vagy tehetné. A legsötétebb körülmények között is elszánt életakarás, a sokágú család mint legfőbb érték védelmezése csupán modoros szólamokként konganak a teremben. A Buendía-klán többi tagja sem képes helyrebillenteni az alapvető egyensúlyzavart. Ursula férjét, José Arcadio Buendía ezredes alakját Bata János nem tölti meg élettel. Ideges és idegesítő kapkodást gyakran, a téboly és bölcsesség között tétován billegő jellem jegyeit alig látni rajta. A tucatnyi további szereplő ki-be nyargalászik a valóban izgalmasan kialakított térben (erről mindjárt), úgy hadarják el szövegüket. Az esetek többségében mintha csak színházi közhelyszótárból előrángatott hosszabb-rövidebb szócikkek esztrádműsorszerű, rendre unalomba fulladó bemutatóján lennénk.

Ami viszont az előbb vázolt, szerencsétlen körülményekhez képest igazán kellemes meglepetésnek mondható, az a páratlanul invenciózus térhasználat, illetve ezzel szoros összefüggésben a színészek mozgatása. Daróczi Sándor e.h. messzemenőkig kihasználja a Pelikán Kamaraszínház adottságait. Hátul a csigalépcső, oldalt a redőnyökön az udvarról beszűrődő fény, a színpad fölötti hídszerű átjárók, a máskor talán a műszaki felszerelés elhelyezésére szolgáló karzat egytől egyig a díszlet jól működő eleme lesz. A tervező a tér meglévő adottságaiból indult ki. A padlót színes habszivacsdarabkákkal szórja fel (talán a Bárka-beli Szentivánéji álomból - melyhez szintén ő tervezte a díszletet - maradt ki néhány zsáknyi?), valamint becsempész még két, sok funkcióban használt függőágyat és az ominózus gépzongorát. A nézőnek nincs is hiányérzete: átgondolt fényhasználattal, megfelelő színészmozgatással maradéktalanul felidézheti ebben a térben a rendező Macondót és környezetét (a zenét csak azért nem sorolom ide, mert Döme Zsolt szirupos szalonmuzsikája inkább levon az összhatásból, mint hozzáad). Nagy Viktória jelmezei olyanok, mint a beléjük bújtatott színészek: majdhogynem észrevehetetlenek (a mélypont a földevő Rebecát játszó Brunner Márta sárral összemaszatolt condrája). Cserta Gábort jelöli a színlap a mozgások tervezőjeként. Daróczival és a rendezővel feltehetően szorosan együttműködve igencsak mozgalmas "koreográfiát" készített a szereplőknek, akik a tér hangsúlyos és kevésbé érdekes pontjain is egyforma váratlansággal tűnnek fel és el.

Hangsúlyozom: semmiképpen sem a regény erényeit kérem számon a fehérvári előadáson. A társulat színészi kondíciói és a színészvezetés hiányosságai együttesen teszik kétségessé egy mégoly egyéni hangvételű rendezői koncepció megvalósítását is.

JÁSZAY TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1