TÁP Színház

A tizenöt éves múltra visszatekintõ, Vajdai Vilmos és Szabó Gyõzõ alapította "társulat" elsõ elõadásait még a Tilos az Á-ban (innen a TÁP rövidítés is: Tilos az Á Performance) hozta létre. A nyitottságra, a formai kísérletezésre felesküdött csapat a hõskorszak után az Egyetemi Színpadon, a Picasso Pointban, a Tölgyfában, az FMK-ban, a Katona Kamrájában, a Merlinben és a Trafóban mutatta be alkotásait.

Az összművészetiségben gondolkodó, színházi, irodalmi, képzőművészeti, zenei eszközöket és az ezek sokszínű közvetítését elősegítő, modern technikát egyaránt felhasználó formáció legújabban, 2005 őszétől a Süss Fel Nap nevű szórakozóhelyen lép fel hétfő esténként. Produkcióik általában egy alkalomra szólnak, csak ott és csak akkor megszülető bemutatóknak, pontosabban performance-oknak tekinthetők. Ha ezek közül esetleg valamelyik újra színre kerül, akkor sem reprezentációról van szó, hiszen a játszók névsora - attól függően, hogy ki ér rá, illetve kinek van kedve szerepelni - folyamatosan változik. (Ezen a ponton nem árt megjegyezni azt sem, bár lényegében mellékes adalék, hogy a szereplők nem kapnak fizetést. Látszik is az előadásokon, hogy a játék szeretetéből, az alkotás öröméből, és nem szükségből, bemutatókényszerből fogantak. "Lejön" a színpadról, hogy az ott lévők élvezik, amit csinálnak.)

A Süss Fel Napban a Hakni, de komolyan című produkciót láttam a TÁP-tól először, melyben a színészek - profik és nem hivatásosak, hiszen olyan, a "pesti éjszakában" közismert személyek is együttműködnek a társulattal, mint a "Buzi-e vagy?" című számával közismertté vált rapper, Sicratman (Paizs Miklós), vagy Vécsi Tibor, a Korai Öröm énekese - egy el nem készült, blöffszerű produkciót imitálnak, de olyan virtuóz módon, hogy a gyanútlan néző nem feltétlenül tudja eldönteni: a színpadiak valóban nem készültek fel, vagy ennyire ügyesen színlelik az ügyetlenséget és a tehetségtelenséget. Félreértések elkerülése végett: természetesen az utóbbi verzióról van szó. Az ugyanitt játszott Vendéget látunk című "darab" már tényleg elmosta a valóság és a színház határait: Vajdaiék kiválasztottak három embert a nézők közül, akikkel aztán falatozgatás, iszogatás és más egyéb tevékenységek közben teljességgel hétköznapi dolgokról diskuráltak (vö. Halász Péter törekvéseivel, aki nemhogy az életből, hanem a halálából is performance- ot csinált) - tulajdonképpen nem történt semmi "színházias" azon túl, hogy a "segédanyagoktól" fellelkesült egyik vendég Michael Jackson elhíresült "táncművészetét" utánozta, mégis: a közvetlensége, bensőségessége által szerethető volt ez az estély is. A MÁS, most Mis kortárs zenei etűdöket szólaltatott meg, melyek közül számomra különösen a Pilinszkyverziók tetszettek. A lemezfelvételről, a költő vékony hangján hallható, elektronikus és komolyzenével kísért Négysoros és Fabula igazán atmoszferikusra, kellemesen hátborzongatóra sikeredett. De van olyan is, hogy nincs előadás (a közelmúlt egyik darabjának sokatmondó címe ez volt: Lesz előadás) - miként olyan is, hogy egy-egy koncert szerepel a hétfő esti programban. Az utóbbi időben Sicratman és a még talán kevésbé ismert, de zeneileg és nyelvhasználatában is izgalmas Zu sammen-rapcsapat, Schönberger Ádám és Máthé Zsolt zenekara lépett fel itt.

Mészáros Béla, Jordán Adél és Dióssi Gábor
A TÁP gyakorlatilag mindent felhasznál, ami a keze ügyébe kerül. Éppen ez a nyitottság, fiatalosság teszi élővé, elevenné az előadásaikat. Sokan beszélnek mostanában arról, hogy le kellene bontani a színész és a néző közötti falat, közvetlenné, kommunikatívvá tenni a két fél viszonyát - de a gyakorlat azt mutatja, az ilyen kísérletek általában kínosra sikerednek, és feszengést keltenek a közönség soraiban. A színpad és a publikum közti határ felszámolásának szempontjából is nagy teljesítmény a TÁP "repertoárdarabja", a címében is említett műfaj hagyományait felelevenítő Minden Rossz Varieté, a jelenleg Magyarországon futó produkciók egyik gyöngyszeme, amely legutóbb, a Thália Színházban is olyan euforikus állapotba hozta a nézőket, amilyet igazán ritkán látni. Ez a Nagymező utcai vendégjáték ugyanakkor újfent ráirányította a figyelmet arra, hogy mennyire megnöveli a lehetőségeket, ha nem egy más rendezvényekre, konkrétan koncertekre kitalált, technikailag kevésbé kiaknázható pinceklubban, hanem egy felszereltebb térben mutathatja meg magát a számítógépes, vizuális, auditív eszközökre nagyban építő társulat. Ez utóbbi kellékek alkalmazására jó lehetőség nyílt a Katona József Színház Kamrájában, ahol a Molnár Péter novellája alapján készült Keresők című "hangképregényfilmszínház" került színre. Vajdai Vilmos eredetileg egy rádiójátékot készített az alapanyagból - aztán ez lett a támpillére a mostani előadásnak, amely az originális verziótól alig néhány ponton különbözik a szöveg, az előadásmód és a zenehasználat tekintetében. A darab sztorija a társulat internetes oldalán közzétett színlap szerint a következő: "a főszereplő, András, a történet elején különös bajba kerül. Az Eckermann kávézóban éppen csak felfigyel egy lányra, máris odalép hozzá [Andráshoz] a Szorongás Rt. ügynöke, és közli vele: Andrásnak csupán két napja van arra, hogy megmentse azt a lányt, különben az ügynök örökre boldogtalanná teszi [a lányt, Szabó Ágit], ha a fiú nem jár sikerrel. Ráadásul, ha András kudarcot vall, őt [Andrást] is bekebelezi e furcsa, szinte túlvilági szervezet, mint egykor az ügynököt, aki nem tudott megvédeni valakit egy másik ügynöktől. Képtelenségnek tűnik az egész, de a fura úr meggyőzően beszél, és a lány olyan szép, hogy András kétségei elillannak. Aztán hirtelen a lány is eltűnik, és kezdődhet a keresés. Először Andrásnak meg kell találnia a lányt ahhoz, hogy megmeneküljön. [A] Kezdeti erőfeszítések után sodródni kezd az eseményekkel, egy idő után megadja magát ťa véletlen hatalmánakŤ, talán azért is, mert közben egy másik lányra talál, egy volt szerelmére." A Keresők egy budapesti helyszíneken (Duna-part, Ferenciek tere, Eckermann stb.) játszódó, szubkulturális történetet mesél el. A fikció szerint 2002 augusztusában játszódó eseményekről egy hétköznapi fordulatokból építkező nyelv tudósít. A néhol utópikus, máshol - félve írom le a szót - mitikus mesét az eredeti, rádiós változatban is a szerepjáték, a teatralitás hangsúlyozása, az ósdi, patetikus kultúraközvetítés kigúnyolása, a mókás zenei betétek, a beszédtempóval és a hangszínnel való játék jellemezte. Több nézőpontból előadott, olykor - mintha videóznánk - visszapörgetett jelenetek szabdalták már ott is az alapvetően lineáris történetvezetést.

A Kamra csupasz játékterében pusztán egy-két jelzésértékű díszletelemet helyezett el Bartos András. Baloldalt egy "régiesch", kibelezett tévé-, jobbra egy szintén ódivatú rádiókészülék áll. A szoknyába öltöztetett, parókás, szemüveget viselő Schönberger Ádám mint rádióbemondónő szólal meg. Kocsis Gergő a tévé belsejéből beszél hozzánk, felkonferálja az elkövetkező előadást, s mert maradt egy kis ideje a kezdésig, elkántálja - az ő szavaival élve - "az egyik legszebb magyar verset", a Harc a Nagyúrral címűt - a nagy Művésznek járó áhítattal, patetikusan, modorosan, "színésziesen", fejét ide-oda kapkodva. A közönséget harsány nevetésre késztető Schönberger- Kocsis-nyitójelenet az avítt, poros, napjaink igényeivel egyáltalán nem számoló kultúraközvetítés paródiájaként szolgál. Eztán megjelennek a többiek, először mindjárt András (Mészáros Béla) és a narrátor (Dióssi Gábor). A szereplők csak tátognak, felvételről halljuk a hangjukat - és ez így megy végig, a színészek "valójában" egyszer sem szólalnak meg. Ráadásul bizonyos esetekben nem is annak a hangját halljuk, aki a színpadon van; Vécsi Tibort például Thuróczy Szabolcs "szinkronizálja". A Keresők számtalan aspektusból körüljárja a kortárs színház legalapvetőbb kérdéseit, a teatralitást és a referencialitást. Kiapadhatatlan eszköztárral figyelmeztet a színháziasságra, a valóságostól való elemeltségre. "Csak" egy előadást látunk, ezt sugallja minden. Hogy a végén kezdjem: amikor befejeződik a bemutató, a hangfalakból taps hallatszik - ez utalhat a valóság manipulálására, de arra is, hogy minden le van játszva, el van tervezve előre, csak szerepek vannak. A spontaneitás helyett a reprezentáció az úr, de nem a valóság, hanem egy előadás kliséinek a reprezentációjáról van szó. Néha egy-egy színész papírdobozzal a fején jelenik meg a színpadon, erről a tévészereplőkre asszociálhatunk, akiket - mert tőlünk, a képernyő előtt ülőktől eltérő, a mi perspektívánkból nézve virtuális közegben vannak - nem feltétlenül tudunk reális figuráknak elképzelni. Mókás geg, amikor a közönség soraiba ültetett, nézőnek álcázott Paizs Miklós felpattan a helyéről, kikérve magának, hogy egy magnóról hallható produkciót kell néznie - majd kisvártatva ugyanezt már tátogva mondja, az ő szövege is felvételről megy. Nem kevésbé szellemes, amikor a textusba beültetett, igen egyszerű angol frázisokat azon nyomban lefordítják, a nyelvi közvetítettségre rájátszva (a kedvencem ezek közül az alábbi párbeszéd, amely New York egyik metrómegállójában hangzik el: "- Is it the C [metró]? - Yes. - Is it the Rockefeller Center? - No, the B. Angolul tanuló kedves hallgatóink tájékoztatásául közöljük a jelenet hiteles, magyar fordítását: - Ez a CÉ? - Igen. - Ez megy a Rockefeller Centerhez? - Nem, a BÉ."). A nézőpontok folyamatos váltakoztatása is azt sugallja, hogy egy fiktív történetet látunk. Amikor Dióssi Gábor a színpadra lép, András folyóparti sétájáról egyes szám harmadik személyben tudósít, majd Mészáros Béla szintúgy egyes szám harmadik személyben recitálja ugyanazt a szöveget, hogy végül átváltson a belső hangra, egyes szám első személyre. Belső beszéd, "valódi" monológok és párbeszédek, visszapörgetett, újrajátszott diskurzusok és külső narráció váltják egymást.

Az, hogy a színészeknek végig tátogniuk kell, elsőre veszélyesnek tűnik. Prekoncepciózusan gondolkodva: nehezen képzelhető el, hogy egy ilyen ötletet elbírjon egy teljes előadás. A TÁP bemutatójában azonban több szempontból is működőképesnek bizonyul ez a játékmód, amely már önmagában is izgalmas, mert a társulat ennél a kötött, a színészi eszköztár számos elemének alkalmazását ellehetetlenítő formánál általában nyitottabbal, szabadosabbal szokott próbálkozni. Persze önmagában az igyekezet még kevés lenne a sikerhez - ám többszörösen viszszanyerjük a réven, amit a szinkronizálással veszítünk a vámon. Az egyik legalapvetőbb eszköztől, a beszédtől megfosztott színészek alakítása - bármilyen furcsán hangozhat is - igazán sokszínű. A stilizálás (ahogy például Mészáros Béla a háta mögé vetített folyó partján sétál, illetve a sétát imitálva egy helyben lépked, vagy ahogy Jordán Adél egy-egy hirtelen mozdulattal nőies pózba vágja magát) és a pszichológiai realizmus (főleg az arcjátékban) egyaránt jelen van Vajdai Vilmos rendezésében. A stilizáció hol egy tipikus személyiségjegy felskiccelésére, hol egy figura elrajzolására szolgál, míg a beleélős játékmód a "valódi" érzelmek láttatásában segít. Emellett a művészi kifejezésformák sokszínűségével nyer sokat az előadás. A zenei bejátszások, a jelmezek, az ének, az animáció, az árnyjáték, a grafika és a videó egymással (és a színészi játékkal, valamint a felvételről szóló szöveggel) mellérendelő viszonyban állnak a Keresőkben. Nincs hierarchia, nincs fölérendelt szólam, minden mindennel egyenrangú. Az összművészetiség megteremtésében nagy szerepe van annak a főleg vetítővászonként alkalmazott, függőleges "csíkokra metélt redőnyfüggönynek" (MGP kifejezése), melynek részei szétválaszthatók, mozgathatók, így mellékesen arra is alkalmasak, hogy befelé kettéosszák a játékteret, olykor megmutatva, máskor eltakarva a színpad hátsó részét. Ha korábban arról beszéltem, hogy a Keresők számtalanszor felveti a valóságosság, a referencialitás kérdését, nos, az a narrációs játékokon, a beszédszólamok, nézőpontok váltakoztatásán, a színpadiasságon és a szinkronizáltságon túl a kivetítéseknek köszönhető, amelyek folyton azt tudatosítják bennünk, hogy a valóságról csupán valamilyen csatornán, közegen keresztül, tehát szükségképpen torzítva, és csak közvetetten szerezhetünk információkat; a valóság egy az egyben nem megismerhető, csupán különféle, nem tökéletes, nem omnipotens szemszögből. Miközben a csupasz előtérben zajlanak az események, a színészek mögötti vásznon megjelenített vizuális világ a "valódi" történéseket egy másik dimenzióval ütközteti. Sziporkázik a képi ötletekben az előadás. Mulattatóak a fekete-fehér animációk (Hegedűs Márton és Kelencz Attila munkái), melyeken az András által mobilon felhívott személyek láthatóak. (Már a szöveg szintjén is kiváló ez a rész - a telefonbeszélgetésekből, ha akarjuk, kis sarkítással egy üldözési mániásokból, perverzekből, bolondokból álló, beteg társadalom kórképe is kiolvasható.) Kiválóak a leginkább az események helyszínét elképzelni segítő grafikák (László Zsuzsi) és videobejátszások (Juhász András, Péter Boldizsár). Amint szórakoztató az is, amikor a vásznon megjelenik egy kotta, amelyben úgy mozgatják a fehér felület mögül épp csak nyaktól felfelé kikandikáló személyek le-fel a fejüket, mintha az éppen énekelt dal hangjegyeit jelenítenék meg. Vajdai Vilmos a művészet legkülönfélébb elemeit gyúrja egybe - ennek alapján teljesen jogosan lett a darab műfajmegjelölése az elsőre blöffszerűnek tűnő "hangképregényfilmszínház". Nem lehet elmenni szó nélkül az öltözetek mellett sem. Az előadás alapján Juristovszky Tamara kiváló esélyekkel indulhat az évad legjobb jelmeztervezője díjért. A fekete-fehér öltözetek közül is kiemelkednek a régimódi, kockás pulóverek, az alkoholista férfit játszó Vécsi Tibor zakója, melyre még a zsebből kikandikáló laposüveg-forma is rá van varrva (vagy rajzolva; szégyen, de nem tudtam eldönteni), vagy Jordán Adél ruhája, amely pöttyeivel leginkább a 101 kiskutya főhőseire emlékeztet. De hogy valami negatívumot is mondjak: az ORTT-n, valamint az NKÖM-en gúnyolódó dalok humora és nyelvi formulái kissé megfáradtnak, sekélyesnek tetszenek. Még akkor is, ha kétségtelenül bátrak, bár a bátorság relatív fogalom az "anything goes" korában, és akkor, amikor a színház társadalmi jelentősége gyakorlatilag a nullával egyenlő Magyarországon (is). Közönyös éránkban fogalmam sincs, minek kellene történnie ahhoz, hogy botrány legyen - nem mintha a balhé egyenlő lenne az esztétikai igényességgel, vagy feltétlenül a polgárpukkasztást kellene egy előadás fő céljául kitűzni. A TÁP produkciójának humorával máskülönben semmi baj nincs: ugyanúgy "ütnek" a nyelvi poénok (amibe a szándékosan rossz poén, a pihentagyúság s a már említett angol szövegek készakarva bárgyú fordítása is belefér), mint a vizuális és zenei ötletek (többek között orfeumi és varietébetétek).

A színészi játék, a rendezői megoldások és a felhasznált technikai eszközök egy ironikus alapminőségű előadást kerekítenek ki a Keresőkből, mondanám reflexből, de mindez, szerencsére, nem lenne teljesen igaz. A produkcióban ugyanis, hál’ istennek, nemcsak a korszellemnek megfelelő, divatos, önmagán nem feltétlenül túlmutató (ön)irónia búvik meg (lásd Ascher Tamás nyilatkozatát: "végül is az önparódia csak az önimádat egyfajta megnyilvánulása"), hanem az érzelmesség is - van tehát tétje is az előadásnak. A rendező és a dramaturgok (Turai Tamás, Peer Krisztián, Keszthelyi Kinga) az egyszerűnek tűnő alaptörténetet rendkívül sokszínűen, ötletesen dúsították fel, s Vajdai Vilmos a heterogén jegyekből összességében egy markáns, egységes gondolatvilágú produkciót tudott létrehozni.

Az előadás vége igazi happy end, minden jóra fordul. Szabó Ági (Jordán Adél) megmenekül a Szorongás Rt. elől, az ügynök is kicsúszik cége látóköréből, s mindennek a tetejébe András és régi szerelme, Hanna (Sipos Vera) egymásra találnak. Kevéssel a vége előtt a redőnycsíkok forogni kezdenek, s mögöttük a Halász Péter emlékére készült előadásban maga a Mester is "megjelenik", ahogy szokott volt, nagykabátban, kopaszon, lehorgasztott fejjel...

Ami pedig Vajdai társulatát illeti, talán az a legfontosabb, hogy jó látni: létezik ma Magyarországon (nem is) egy kritikus szemléletű, színházi-értelmiségi szabadcsapat, amely következetes, megalkuvást nem ismerő munkáival láthatóan megtalálta lelkes, értő, saját közönségét, s amely ráadásul igazi közösséget tud teremteni publikumával. (Természetesen és szerencsére nem a TÁP az egyetlen ilyen csapat hazánkban, bár azt is meg kell említeni, hogy nincs túl sok ehhez hasonló.) Márpedig, hogy egy nagy közhellyel zárjam soraimat, a kreatív együttgondolkodás és a közösségteremtés az egyik legnagyobb érték, amit színház létrehozhat.

DARVASI FERENC

 

NKA csak logo egyszines

1