Sokéves szünet után újra láthattam Peter Brook munkáját. Novemberben a Milánói Piccolo Teatróban vendégszerepelt a Sizwe Banzi est mort, a Sizwe Banzi halott címû darabbal. Egy dél-afrikai szerzõ, Athol Fugard mûve, Peter Brook rendezte és két afrikai színész adta elõ.

Brookhoz már egyetemista koromban fantasztikus színházi élményeim fűződtek, nagy bánatomra azóta csak külföldön láthattam. Tudtam, hogy a kamaradarab nem ismételheti meg azt a rácsodálkozást, amit a Szentivánéji álom formabontó színpada és előadásmódja, cirkuszba öltöztetett rítusa jelentett, ami után újragondoltuk Shakespeare-t is és a színházat is. Sőt, a korábbi, de hozzánk talán később eljutó Peter Weiss-darab, a Marat/Sade előadásának kegyetlenségében lenyűgöző fizikalitását, a groteszken tragikus történelmi s természetesen jelenkori tablót és csodálatos angol nyelvét, a Royal Shakespeare Company elképesztően szép dikcióját sem hozhatja vissza. S a Mahábhárata kilenc órájának (szünetekkel tíz) teljessége sem lehet, a nagy szanszkrit nyelvű eposz alapján készült, látványt, dikciót, gesztusokat, mozgást, zenét, azaz szinte mindent, ami színház, egyesítő, kultúrákon átívelő egyetemességet ötvöző előadása sem, a narratíva és a performance különleges ötvözete, az Artaud, Brecht, Grotowski utáni méltó összegzés, meghatározó, új színházi kánon teremtése sem. Lehet azonban, s ezt kerestem 2006-ban, a megkezdett út folytatása, a kultúrák közvetítésének újabb állomása, fontos színházi élmény.

Brook kőkemény logikával, a legizgalmasabb színházi kísérleteken keresztül épített kultúrák közötti párbeszédet. Angliai sikereinek csúcspontján települt Párizsba, s alapított egy megkopott varietében, a Théâtre des Bouffes-ban, nemzetközi kísérleti színházat, a későbbi (mai) Centre International de Création Théâtrale- t. Az európai kultúrán kívül eső, de az európai kultúra számára is nélkülözhetetlen afrikai, ázsiai kultúrák jegyében is dolgozott (interkulturális színház címkével vonult be az egyetemi jegyzetekbe). Afrikába nem luxusutazásra indult Brook, hanem "a színház ősi gyökereihez" kívánt nemzetközi társulatával eljutni. Szinte a térképen sem létező falvakba mentek, olyan helyekre, ahol az emberek a színház fogalmát sem ismerték. Játszottak, a bennszülöttekkel együtt, illetve a bennszülöttek számára, megismerték a világukat, elvittek számukra valamit a sajátjukból.

fotó - Mario Del Curto

A Sizwe Banzi halott is Afrikához kötődik, pontosabban Dél-Afrikához - politikai színház, mint oly sok más is Brook pályáján, bármilyen címkével illessük is. Brook, mint a fentiekből is kitűnik, "elkötelezett" rendező, aki állást foglal és erre ösztönzi a nézőt is. Az igazi politikai színház véleménye szerint egyáltalán nem egyenlő a politikával, sőt egyenesen ellentétes vele. Míg a politikus egyértelmű kijelentéseket tesz, amelyek csak kicsiny valószínűséggel lehetnek igazak, addig a színház éppen ezeknek az abszolútumoknak a fájdalmas relativitását mutatja fel, a "színháznak - miután a színházi aktus bevégezte funkcióját, azaz bemutatta egy szituációnak a mélyben megbúvó bonyolultságát -, minden egyes néző számára lehetőséget kell adnia saját végkövetkezései levonására".

A Sizwe Banzi est mort című előadás műfaja "Township", az apartheidről szól. Brook már korábbi előadásaiban is felhasználta ezt a hagyományt: a színes bőrűek által lakott városrészekben, a gettókban fel sem merülhetett, hogy az emberek színházba járjanak, vagy hogy színházat "csináljanak", ehelyett spontán módon, az utcán mesélték el mindennapi gondjaikat, bajaikat egymásnak, eljátszották őket, így alakult ki a "Township" színház. Az erőteljes politikai elkötelezettség mellett egy kultúra letéteményese lett. Athol Fugard, aki fehér dél-afrikai, harcolt az apartheid ellen, és drámaíróként is a színes bőrűek mellé állt, jegyzi két szintén afrikai színésszel, John Kanival és Winston Ntshonával közösen a francia nyelven előadott darabot.

Ha Brook művészi hitelét egész pályája tanúsítja, nem kevésbé hiteles a darabot játszó két színész sem: Habib Dembélé, Styles alakítója országában nem is sztár, hanem egyenesen idol, filmszerepekből is ismert, író és politikai aktivista: az egykori diktatúra ellen a szatíra, a színház erejével harcolt - indult a Mali Köztársaság államfői posztjáért is. Pitcho Womba Konga ismert kongói rapper, hiphop művész és producer. Szerepeiknek megfelelően két fiatalembert látunk, pedig már 40-es éveikben járnak.

Brook szerint az afrikai kultúra olyasmit tanít meg természetes módon a színésznek, ami az európai kultúrában, már a commedia dell’artéban is csak hosszas tanulással sajátítható el. S valóban, ahogy elnézem mozgásukat, gesztusaikat, ahogy a legapróbb mozdulataikban is közvetlenséget és teljes személyiséget érzünk, ahogy humor, könnyedség és mélységes szomorúság elegyedik játékukban, s a nagyon egyszerű szövegen, cselekményen keresztül is mélyen megélt élményeket közvetítenek, egyet kell értenem Brookkal, két kitűnő színészt látunk.

Az előadás a két élettörténeten keresztül beszéli el, mutatja be a dél-afrikai világot. A minimalista színpadon - a Piccolo Teatro Studio nemrégiben felújított kis színházában a nézők félkörívben helyezkednek el - meglehetősen intim tér keletkezik. Nem a manapság ismert posztmodern, formatervezett, kissé hideg minimalizmus a jellemző, a játéktér "szegény" egyszerűséggel, igen kevés kellékkel van berendezve. Kevés, olcsó, több funkciót is betöltő tárggyal találkozunk: hullámpapír doboz, vállfa, gördülő ruhafogas tartó, szerszámos doboz. Minden tárgy játszik, sőt a ruhadarabok is. A dzsekit Kongo kifordítja, s alkalmi darab válik belőle. A fogas telefonként is szolgál. A szerszámos dobozból rádió lesz, amit úgy szorít füléhez Styles, ahogy mi, gyerekkorunkban.

A két szereplő mintegy "saját", hiteles történetet mutat be: a narratíva kitűnő mozgás- és gesztustechnikával párosul, a testek játékának fantasztikus kifejezőerejével. A Stylest alakító Dembélé indítja a darabot, a gyárat, ahol dolgozott, a tulajdonos látogatásán keresztül mutatja be, mindenkit, akiről mesél, néhány gesztussal, kitűnő "helyzetgyakorlatokkal" el is játszik, két kezével mutatja, hogy a főnök testes, nehezen lépked, lába kissé meggörbül. A zömmel analfabéta munkásokat is ő játssza el, valamint a tulajt is, aki a sok előkészület után megjelenik, s éppen csak három lépést tesz a gyárban, már megy is el. Később hasonlóképpen néhány mozdulattal utánoz karaktereket: édesapjával való beszélgetéséhez egy széket tol a színpad közepére, és hol a székben ül, ekkor ő a tekintélyes apa, hol mellé ugrik, s beszédmódja is felgyorsul, megváltozik - ekkor saját magát alakítja, aki a székkel vitatkozik. Az elbeszélt szöveg, minthogy a játék kiegészítése, igen tömör, sőt töredékes, a drámaiságot a humor, az irónia oldja.

Styles álma, hogy fényképész legyen, erről azonban, a családi hierarchiának megfelelően, apját is meg kell győznie. Végül otthagyja a gyűlölt gyárat. A fényképészet számára komoly dolog, hiszen valóra válthatja az emberek álmait. Styles felmutatja fényképeit, faliújságra kitett rajzokat, az üzlet jelképeit. A kicsi üzletbe egy fényképezkedő családon keresztül pillanthatunk be: a fénykép fontos valami, hiszen átsegíti őket a mindennapok szegénységén, szürkeségén. A színész a család minden egyes tagját eljátssza. Látszólag néhány mozdulat az egész, ahogy kiki belép az üzletébe: a cserfes kiskamasz lányt a jellegzetes frizurára utaló mozdulattal jeleníti meg leguggolva, hogy a gyerek kicsiségét jelezze, néhány szót halandzsázva, hogy a kislányok csivitelését érzékeltesse (a Dario Fo által is emlegetett "grammelot", azaz a halandzsa nyelvvel), sok kedvességgel és humorral.

A drámai életút nem az életrevaló, dinamikus, erőteljes, ironikus Stylesé, hanem a komplementer alaké, a véletlenül odatévedő "kuncsafté", Banzié. Pitcho Womba Konga a címben szereplő Sizwe Banzi, kissé elesett, élhetetlen, megejtően szeretetre méltó nagy mackó. Egy barátja - akit Dembélé alakít, csak éppen kifordítja hozzá a felöltőjét - életereje, dinamizmusa segíti át megpróbáltatásain. Az ő története pirandellói módon indul: Styles megkérdezi a nevét. Ekkor következik a történet a történetben, hiszen a név egy sors metaforája is, a vidékről a városba érkező Banzié. Falusi lévén Banzi nem kaphat a városban munkát, léte illegális.

A flashback játékban egy átmulatott éjszaka után (egy bot lesz az illegális szórakozóhely mikrofonja, s zongorája, az est jelképe) hazafelé menet az élhetetlen Banzi segítője, Buntu (Styles) elvonul egy piszoárba, s rémisztő dolog történik: - Holttestre pisáltam - mondja Buntu -, biztosan meggyilkolták a pasast. - A krimi segít: hirtelen mentő ötlete támad. A halottnak már mindegy, miért ne használhatná Banzi a papírjait, amelyek teljesen rendben vannak? Buntu a fogas-telefon segítségével máris gyári munkásként talál Banzi számára egzisztenciát, aki ettől kezdve Banziként nem létezik többé.

A következő jelenetben, "Styles" helyén az íródeákot látjuk, szintén Dembélét, akinek az egykori Banzi tollba mondja feleségének szóló levelét: egy jó meg egy rossz hírt irat meg: egészséges, dolgozik, ez volna a jó, a rossz pedig az, hogy Sizwe Banzi meghalt.

A flashbacket lezáró "jelenben" ismét Styles a szereplő, Banzi megmondja a nevét, s fényképet kér.

Az előadásban nem a Szentivánéji álom és nem a Mahábhárata mélységét és komplexitását látjuk viszont, nem is várhatnánk tőle, inkább műfajának megfelelően kissé didaktikus. De a Sizwe Banzi halott is méltó a nagy rendezőhöz, és két kitűnő színészt s egy nagyon érdekes kultúrát mutat be. Emlékezni fogok rá.

FRIED ILONA