Új Világ Kiadó

Földes Anna: Örkény a színpadon
Új Palatinus

Földes Annának majdnem egyszerre megjelent két könyve egy szépívû pálya összefoglalása. A Megismételhetetlen találkozások interjúkötet, beszélgetések gyûjteménye csupa olyan emberrel, akikkel Földes Annának szerencséje volt, de ez vonatkozik ránk, könyve olvasóira is, mert a XX. század második felének meghatározó személyiségeit faggatta fontos dolgokról, és mint az interjúkból kiderül, legtöbbjükkel barátságot is kötött. Ezek a beszélgetések ma már - mûfaji és módszertani szempontból - "õskövületek": tudniillik írójuk tisztában van a megkérdezett mûvész életével, addigi pályájával, "felkészült" belõle, s nem ad hoc kérdéseket tesz fel, hanem tudja, hogy mit akar, és azzal is tisztában van, honnan hová tart a szóban forgó életmû. Nem bizalmaskodik, nem az intim részleteket akarja kipiszkálni partnerébõl, mindig visszafogott és elegáns, amivel eléri, hogy sem neki, sem alanyának, de az olvasónak sem kell kínjában feszengenie. Amíg ezt a kötetet (nagy élvezettel és kielégült kíváncsisággal) olvassuk, egyre nõ bennünk az érzés, hogy éppen ez az attitûd hiányzik (tisztelet a kivételnek) a mai interjúkból.

A beszélgetések témáját és jellegét persze erőteljesen befolyásolta, hogy melyik sajtóorgánum részére készültek. Földes Anna évtizedekig a Nők Lapja munkatársa volt, ez (is) érthetővé teszi, hogy miért visszatérő, központi téma szinte mindegyikben a nő családon belüli helyzete, társadalmi szerepe, vagy az a mindmáig megválaszolatlan (mert valójában csak egyénenként eldönthető) dilemma, hogy mi a fontosabb, a karrier vagy a család. A válaszok vérmérséklet, meggyőződés, saját tapasztalatok alapján roppant különbözőek, de mindig fontosak és fajsúlyosak - ezt aligha kell különösebben bizonygatni, ha felsorolom, kik a válaszadók: Nemes Nagy Ágnes, Illyés Gyula, Szántó Piroska vagy Déry Tibor. Utóbbi például 1970-ben arról beszél, ami ma, majd’ négy évtizeddel később még mindig probléma: "A nőnek van egy más, fontosabb szerepe is a társadalom életében, mint az, hogy az idejét üzletben, hivatalban fecsérelje. Pedig ezt teszik sokan, akik az elvállalt munkát rosszul, nemszeretem módra, felelőtlenül és kényszeredetten végzik. A nők akkor értékesek a társadalom szempontjából, ha a saját helyükön szolgálják." Földes Anna szelíden és tapintatosan vitába száll ezzel a nézettel és el is éri, hogy az író pontosítsa, amit mondott: "Fogja fel úgy, hogy mindaz, amit elmondtam, a lelkiismeretlen munkával szemben kifejezett rosszallásommal együtt, a férfiakra is vonatkozik." Idézetem a módszert is szemlélteti: ha a kérdezőnek van saját világképe, felfogása a témáról, és a válasz nyomán az igazságosság csorbulni látszik, tisztelettel és tapintattal is elérheti (nem csak agreszszivitással és rámenősséggel), hogy a méltányosság elve is érvényesüljön. Kár, hogy olyan kérdésekről, mint például a szingliség, vagy a házasság nélkül vállalt gyerek manapság mind többeket izgató problémája, már nem kérdezheti meg ezeket a nagy formátumú személyiségeket.

A színészinterjúk (Makay Margittal, Sulyok Máriával, Ruttkai Évával, Bulla Elmával, Gobbi Hildával, Mezey Máriával, Gábor Miklóssal, Latinovits Zoltánnal, Temessy Hédivel, Tolnay Klárival) talán még inkább hézagpótlók. Hiszen az írók műveit leemelhetjük a könyvespolcról, de a színész arcát, hangját, karakterét jó esetben is csak néhány film vagy tévé- esetleg rádiójáték felvétele őrzi (no meg az emlékeink, már akivel kapcsolatban vannak), de éppen a színházi előadások egyszeri és megismételhetetlen pillanatait semmi sem. Azt a légkört, azt a bizonyos színházi illatot, a lámpák leoltása és a függöny (ha van) fölgördülése közt eltelő másodpercek halk és izgalomról árulkodó zsibongását semmi sem pótolja, ahogy azt sem, ahogy a néző együtt drukkol a sikerért (saját szórakozásáért) a színésszel, a rendezővel. Földes Anna kötetét talán legékesszólóbban az dicséri, hogy számos esetben képes az olvasóban fölébreszteni régi előadások egyszer már átélt varázsát, még inkább láttatni azt is, amit talán akkor és ott észre sem vettünk. Jómagam is részese lettem ilyesminek: azon kaptam magam, hogy már néhány olyan előadásra is úgy gondolok, mintha láttam volna, ami életkoromnál fogva lehetetlen, "csak" Földes Anna valamelyik interjújában olvastam róla.

Nem kevésbé fontosak, érdekesek a képzőművészekkel folytatott beszélgetései - különösen, ha olyan izgalmas, sokszínű egyéniségekkel találkozik, mint Szántó Piroska és férje, Vas István. Ismét egy interjú, amelyben az újságíró tapintata nem akadálya, inkább előfeltétele annak, hogy alanyai kényes kérdéseket is őszintén merjenek és tudjanak is érinteni. "Engem meghökkentett - jelenti ki Földes Anna -, amikor elárulta, hogy ha tudja, hogy ilyen jó festő, nem veszi el feleségül." Mire Vas István ezt feleli: "Minek is tagadjam. Ez az igazság. Amikor összekerültünk, sejtettem, hogy nagyon tehetséges, de fiatal volt és kialakulatlan. A világ akkor egyébként sem kedvezett sem az én költészetemnek, sem az ő művészi álmainak. Nem volt vesztenivalónk. Csak később derült ki, hogy két művész közös élete: minél jobb a kapcsolat, annál nagyobb a szenvedés. Én magam eléggé megedződtem a pályán, lelki páncélom többé-kevésbé megvédett a fájdalmak, sérelmek ellen. De mintha ketten két Nessus-inget viselnénk: a másik ember szenvedése elől nincs menekvés." És a kóda: "Szegény Pista jobban járt volna egy civil feleséggel, aki eljár a kiadókhoz, gépeli a kéziratait" - mondja Szántó Piroska. És Vas István? "Piroskának könnyebb élete lett volna egy menedzserférj oldalán." Földes Anna pedig odasúgja nekünk: "A riporternek nem feladata, hogy partnerei vallomásával vitába szálljon. De ahogy az elhangzott gondolatok összecsengő harmóniáját idézem, Vas István és Szántó Piroska sokat sejtetően elnevetik magukat."

A Megismételhetetlen találkozások alcíme: "egy nagy nemzedék kortársa voltam" magától értetődően a másik könyv tanulmányainak tárgyára, Örkény Istvánra is érvényes, akiről Földes Annának Örkény színház címmel egyszer már, 1985- ben megjelent egy tanulmánykötete, de a nagy nemzedéknek ez a tagja továbbra is izgatta. "Kötetem - szándékom szerint - nem alapvetően filológiai apparátusra alapozott tudományos monográfia, hanem színháztörténeti tényekre és jelen idejű érvekre épülő, mindenkor kritikusi véleménynyel alátámasztott, hiteles és olvasmányos, de legfőképpen használható útikalauz az Örkényországba utazóknak."

Örkény azonban nem könnyű szerző, nagyon megdolgoztatja azt, aki közel akar férkőzni életműve titkaihoz. Földes Anna megkísérli a lehetetlent: megpróbál csak az író színpadi megjelenéséről beszélni. Ez a kísérlet sikertelennek bizonyul - szerencsére. Örkény ugyanis nem született drámaíró, színpadi művei szinte kivétel nélkül prózai alkotásaiból születtek. Így aztán Földes Anna is kénytelen e művek elemzésekor visszahátrálni a prózai eredetihez. Ebből bontja ki ezt a jellegzetesen magyar írói karriert, amely maga az abszolút groteszk. Az Örkény-darabok rendre megkésetten vagy rossz időben kerülnek színpadra, de tulajdonképpen az egész életmű a "rossz időben, rossz helyen" (és persze, az írónak már a pályakezdéstől fogva a groteszk iránti vonzódása) jegyében születik. Mondhatnám úgy is, szinte ez az éltető ereje. A Voronyezs 1944-ben, a krasznahorkai fogolytáborban íródik, és négy évvel később jelenik meg. Földes Anna joggal teszi fel a kérdést: "Hogy alakult volna a drámaíró pályája, ha a Voronyezs a maga idejében színpadot és visszhangot kap - ma már csak találgatni, vagy legfeljebb következtetni lehet."

A szerző az ötvenes évek kátyúkkal és buktatókkal teli útján is ilyen gondos elemzésekkel kíséri végig Örkényt. Bemutatja, hogy vagy alkalmazkodni lehetett a viszonyokhoz kisebb-nagyobb öncenzúra árán, vagy hosszú időre levonulni a pályáról, és beérni fordításokkal, gyermekművekkel, esetleg a börtönt vállalni. Találhatunk példát erre is, arra is. Az örkényi írói attitűd számára egyetlen út maradt járható: a lehető legkisebb megalkuvás vállalásával, de valamiképpen jelen lenni az irodalmi életben, az olvasók, illetve a színházba járók tudatában. Örkény számára 1956 után a fordítói munka, vagy a klasszikusok átdolgozása - amint erre Földes Anna rámutat - valójában csak nyereséget hoz, hiszen például Laclos Veszedelmes viszonyokjának levélregény szerkezete majd üdvösen viszszaköszön a Macskajáték oldalain, hogy a többi példát itt ne is említsük.

Földes Anna becsületére legyen mondva: nem mentegeti Örkény szerepvállalását, későbbi kokettálását a hatalommal, hanem megpróbálja megérteni és megértetni az ehhez vezető folyamatot. Örkény valószínűleg nem tartozott a "született mártírok" közé, Eörsi Istvánnal szólva ő is "a sült ürücombot részesítené előnyben a mártírkoszorúval szemben". Ugyanakkor persze árulóvá sem szeretne lenni, inkább egy ösvényt keres, ahol legalább az egyik lábát megvetheti, s közben továbbfejlesztheti szakmai tudását. Örkény valóban írt sematikus műveket (ilyen például a Házastársak című regénye), de túljutott rajtuk, s újrakezdte írói munkássága építését. Visszatért a kezdetekhez, márpedig a tévedés belátása, a konzekvenciák levonásából adódó korrekció, a zérótól való indulás vállalása többet ér, mint a sértődött hallgatás. Utóbbi magatartás kultiválói közül többen jártak úgy, hogy amikor ütött "a szabadság órája", üres volt az íróasztalfiók, melyben mellőzött művek garmadájának kellett volna rejtőznie.

Földes Anna úgy látja, Örkény az ötvenedik születésnapja táján jut túl a krízisen, amit egyebek közt a megúszott börtön helyett reá kimért, 1958-tól 1963-ig tartó előbb teljes, majd később már csak részleges szilencium jelent. Ezt az Örkényért közbenjáró Pándi Pál segítségével oldják fel, megjelenik a Jeruzsálem hercegnője című novelláskötet, elkészül a Tóték és a Macskajáték, és kiderül, hogy az író a reá mért hallgatás évei alatt is folyamatosan dolgozott. A Jeruzsálem hercegnőjének nem egyszerűen csak sikere van, a régi-új Örkény reveláció, ismét elfoglalhatja az őt megillető helyet irodalmunkban.

Az 1967-ben bemutatott Tóték pedig valóságos forradalmat indít el a magyar színházi életben. Jókora kritikai visszhang kerekedik körülötte, s ma már sejthető, hogy 1968 előszele is dagasztotta a produkció vitorláját. Kazimir Károly Tháliájának ez a legjobb előadása, nem csekély mértékben azért, mert az Őrnagyot Latinovits Zoltán alakítja benne. Földes Annának túlbecsülhetetlen érdeme, hogy a Tóték, de a Macskajáték, a Vérrokonok és a Kulcskeresők esetében is körbejárja, végigköveti a művek teljes hazai és külföldi visszhangját, elemzi sikerük titkát, felbontja a művek mélyrétegeit, megkeresi a kortárs magyar és világirodalom hasonló alkotásait, és mindennek apropóján fontos drámaelméleti, esztétikai kérdésekkel is farkasszemet néz.

A legnehezebb dió, melynek feltörésével már Földes Anna előtt is sokan próbálkoztak (teljesen vagy részben sikertelenül): a Pisti a vérzivatarban című dráma. Közömbösen senkit sem hagy: akik találkoznak vele, vagy abszolút elutasítással fogadják, vagy világraszóló remekműként kezelik. Földes Anna is ezzel a darabbal küszködik a legtöbbet, és az író nyilatkozatai, a korábbi elemzések, a kultúrpolitikai reagálás történetének föltárása sem segítenek. E sorok írójának az a véleménye, hogy az író szándékának kutatása sem igazán célravezető, mert mű és szülője között a köldökzsinór már elvágattatott, s utólag (egy személyes élmény alapján állíthatom) maga Örkény sem tudta, vagy nem szerette volna meghatározni, mit is akart ezzel a darabbal. Annak idején részt vettem egy Pándi Pál által vezetett kritikai szemináriumon, melynek témája a Pisti, vendége pedig maga az író volt. Akkor még csak a darab írott változata került a nyilvánosság elé, a bemutató körüli hisztériáról nekünk, "ártatlan" egyetemistáknak sejtelmünk sem volt, így nem is arról zajlott a vita. Örkény szemlátomást annak ellenére (vagy talán éppen azért?) élvezte vitánkat, mert a jelenlévők mindegyikének megvolt a maga Pisti-értelmezése, és egyik sem hasonlított a másikra. Volt, aki szerint a Pisti a vérzivatarban Az ember tragédiájának parafrázisa, Pisti pedig a magyar történelem Ádámja. Mások merőben másféle párhuzamot kerestek és találtak. Az író rendre egyetértett az épp elhangzott véleménnyel, majd a következővel is, amelyik pedig épp az előző ellenkezőjét állította. Olyan volt ő maga is, mint a darab, amit írt: megragadhatatlan, s amikor valaki azt hiszi, megtalálta hozzá az egyedül üdvözítő kulcsot, a megfejtést, rá kell döbbennie, hogy üres a marka, bármelyik kulcs illik a zárba, de egyik sem nyitja. A darabnak épp ez a sajátossága ad végtelen lehetőséget a színészek és rendezők kezébe. Nincs egyetlen autentikus értelmezés, de bármelyik bármikor azzá válhat. Ahogy Földes Anna is mondja: "Örkény darabjait nem leporolni kell, hanem érteni és értelmezni." Tudniillik olyan életműről van szó, amelynek sikerült az, ami más jelentős magyar íróknak még nem: Örkény belépett a világirodalomba. Ahogy Nádas Péter mondta: "Örkény a halála másodnapján már élt, és azóta folyamatosan él." Mégis úgy tűnik, az író utóéletét taglalva Földes Anna egy kissé belevakult a közelségbe: egyetlen keserű legyintéssel intézi el (mondván: "ki olvassa már őket?") Déry, Sarkadi, Zelk, Benjámin, Háy Gyula, Sánta Ferenc, Fejes Endre életművét. Holott ki tudja, mikor kap új aktualitást a Rozsdatemető, támad fel a Popfesztivál vagy az Isten, császár, paraszt. Ez az, amire Örkény írói nagyságának igazán nincs szüksége.

NÁDRA VALÉRIA

 

NKA csak logo egyszines

1