Öröm

Az idei, 38. Filmszemle számtalan meglepetést tartogatott: kellemeset és meghökkentõt, elgondolkodtatót és vitára ingerlõt, meghonosítandó és egyszeri ötletet.

Szép gesztus, hogy ez évtõl kezdõdõen a seregszemlét a magyar filmmûvészet egy-egy megkerülhetetlen fontosságú alkotójának ajánlja a Szemletanács tisztelete jeléül. Idén Fábri Zoltán és alkotótársai elõtti hommage nyitotta a sort.

Ugyancsak újdonság, hogy a játékfilmeknél is be kellett vezetni az előzsűri intézményét, olyan tömeges volt a nevezés. Végül versenyben maradt 17 játékfilm, 39 dokumentumfilm és 30 kísérleti, illetve kisjátékfilm. Versenyen kívül még 220 alkotás került a közönség elé (beleszámítva a művészeti egyetemek hallgatóinak műveit is). Maradt a játékfilmes zsűri összetételének tavaly bevált gyakorlata (három külföldi és két hazai szakember), de új ötlet, hogy két kategóriában lehetett a fődíjat odaítélni: a szerzői filmnek átkeresztelt művészfilm, illetve a műfaji(zsáner)- film, leánykori nevén közönségfilm műfajában. Ez a döntés némileg megosztotta a közvéleményt, akadtak, akik a határesetek okozta besorolási nehézségekre hivatkoztak. A végeredmény igazolta a Szemletanács elképzelését, mind az Iszka utazása, mind a Konyec megérdemelten kapott díjat a maga mezőnyében, s valóban elég abszurd lett volna, ha egymással kell versenyezniük. A díjak összessége láttán azonban az a benyomásom, mintha az idei zsűri tevékenységét valami óvatosság, az arányosságra, a kiegyenlítésre való törekvés jellemezte volna és nem a kimagasló esztétikai minőség akár több díjjal történő elismerése. Úgy emlékszem, tavaly semmiféle visszatetszést nem keltett, hogy a két kiemelkedően jó mű (a Fehér tenyér és a Taxidermia) egyenként 5- 6 díjat is besöpört.

Schell Judit, Földi Teri és Keres Emil a Konyec című filmben | fotó - Gáti György

Hadd idézzem az örömteli statisztikai adatot: 2006-ban 2 millióra emelkedett a magyar filmek nézőszáma az előző esztendőben jegyzett 1 millió 300 ezer főhöz képest, egy olyan évadban, amikor a mozibajárók összlétszáma 20%-kal visszaesett. Remélhetőleg ez a tendencia folytatódik, hiszen a szemlén mindkét kategóriában láthattunk maradandó érvényű, és mívesen megmunkált filmeket, amelyek többségét valószínűleg a közönség is szívesen fogadja.

Külön öröm az örömben, hogy Bogdán Árpád alkotása, a Boldog új élet, amely a legjobb elsőfilmesnek járó díjat nyerte, nem csupán saját kategóriájának legjobbja, hanem az egész mezőny egyik kiemelkedő műve. Jól felépített, feszes szerkezetű (ritka erénye a magyar filmeknek!) dráma. Főhőse egy jókötésű roma fiatalember, aki a nevelőintézet után hiába kerül objektíve kedvező körülmények közé (van lakása, munkája, egy családhoz is bejáratos lesz), mégis ő a világ árvája. Intézeti szocializációja okán nincs kapcsolatteremtő képessége, nem igazán érti környezete félig cigány, félig magyar beszédét, nincs múltja, nincsenek emlékei, semmi sincs, amiből felépíthetné személyiségét. A hiány mint világállapot, amibe csak belepusztulni lehet. Minimális szöveg és felejthetetlen, erős képek (Győri Márk és Szabó Gábor operatőri teljesítménye): egy felüljáróról alátekintve utak és sínek labirintusa, egy perembe görcsösen kapaszkodó kéz, az üzemi zuhanyozóban egyedül gubbasztó fiú - mind-mind a reménytelen magány emblémája. A fiatalember egy óriásposzter modelljének gyengéd vonásaiból próbálja megalkotni(?), a tudatalatti emlékfoszlányokból elővarázsolni(?) az anyaképet ("S aki él, mindmind gyermek és anyaölbe vágy." - József Attila) a fürdőkádban mintegy magzatvízben kuporogva. Ez lesz majd utolsó kétségbeesett tettének, öngyilkosságának színtere is. E belénk égetett képek révén válik ez a hibátlanul megkomponált film az emberi létezés feltételeinek és kereteinek felmutatásává, az egzisztenciális látásmód lenyomatává. A Berlinalén elismerő oklevelet kapott a mű.

Sokkal inkább szociológiai indíttatású Bollók Csaba fődíjat nyert műve, az Iszka utazása. A Zsil-völgyi bányavidéken játszódik a történet, a munkájukat vesztett, alkoholizmusba menekülő szülők gyerekei lesznek családfenntartóvá, a meddőhányóból keservesen nehéz fizikai munkával guberált vashulladékért kapott garasokból lesz talán kenyér és biztosan vodka. (Ijesztően ismerős az alaphelyzet részben Almási Tamás Ózd-sorozatának egyik-másik epizódjából, részben néhány, az erdélyi gyereksorsokat bemutató dokumentumfilmből. Ez volna hát a közép-kelet-európai rendszerváltások szükségszerű velejárója?) A 12 év körüli kislány és társai zokszó nélkül, láthatóan mint egyetlen adottságot veszik tudomásul e földi poklot, ahonnan csak a még szörnyűbb infernó felé vezet az út, amikor Iszka, szinte véletlenül, leánykereskedők verbuválta csoportba keveredik. A rendező jó arányérzékkel egyensúlyoz a fikció és a dokumentumfilm közötti keskeny mezsgyén, és tiszteletre méltó biztonsággal kerüli el a történetben rejlő melodramatikus csapdákat. Gózon Francisco tárgyilagos helyzetjelentést idéző képei és a címszereplő, helybéli kislány segít valóra váltani a rendezői koncepciót.

Bollók Csaba Iszka utazása

Pokoli világ, illetve inkább vízió, amit Kamondi Zoltán Dolinája vetít elénk. Bodor Ádám Az érsek látogatása című regénye ihlette meg a rendezőt, aki - bevallottan - elsősorban nem a történetet, inkább a mű szellemiségét akarta a vászonra varázsolni. "Én a börtön tanulságaival ugyan, de mindig külvilágban gondolkodom" - nyilatkozta egy régebbi interjúban az író. Ez a szemléletmód valósul meg Kamondi filmjében, amely egy isten háta mögötti, a valóságos tér és idő koordinátarendszerén kívül létező város és a benne élők/vegetálók létmódját mutatja be. A képi megvalósítás hangsúlyosan teremtett világ (a hírek szerint milliárdos költségvetésű filmben 300 millióba került a díszlet - a film alkotóit a zsűri a legjobb látványért járó díjjal ismerte el). A lényeg: az abszurdba hajló hierarchia, az átláthatatlan rendszer működése állandó és változatlan, hiszen a személyiségüket, individualitásukat vesztett városlakók kiváló televénye a különböző hatalmi rendszerek újratermelődésének. A humánum egyetlen felcsillanása, amikor az egyik fiatalasszony a menekülés esélye helyett a már elhurcolt, tüdőbeteg férje után maga is bevonul az Izoldába, a nem kívánatos elemek számára fenntartott elkülönítőbe. A külső-belső mocsok és a virulens romlás világába érkezik - ó, nem az anynyira várt érsek!, hanem egy értelmiséginek látszó fiatal férfi, hogy édesapja hamvait magával vigye, mintegy kimenekítse, de szemüvegének eltörte után nem csak tisztánlátása vész el. E miazmás világ magához lényegíti, hogy majd meghatározatlan idő elteltével emberi roncsként próbáljon elmenekülni a hegyeken át, de a hóförgeteg elnyeli, magába szippantja. Szép és kifejező képsor. Kamondinak mindig is erőssége volt a vizualitás, a szürreálisba hajló, lidércesen burjánzó képek megteremtése, most mégis kívül maradunk a delejes vonzáson. Az erős stilizáció általánosító érvényű ugyan, de paradox módon el is távolít.

- Maga egy szörnyeteg - mondja elborzadva az igazgató pszichiáter (László Zsolt kiváló alakítása) Brenner doktornak, akit alig egy éve alkalmazott intézetében. A személyiség szörnyeteg mivoltának könyörtelen ábrázolása Csáth Géza írásaiban jelenik meg először a magyar irodalomban. Naplója és az Egy elmebeteg nő naplója című műve alapján Ópium címmel rendezte meg a szemle kiemelkedő remeklését Szász János. (Forgatókönyvíró társa Szekér András, vágó Kornis Anna.) A XX. század eleji fiktív elmegyógyintézet helyszínéül a Monostori erődöt választották az alkotók. A több méter vastagságú falak, a neoromán boltívek eleve baljós hangulatúak, középkori viszonyokat sejtetnek. A "középkor" szót gúnyos éllel az igazgató is kiejti, mintegy megelőlegezvén Brenner doktor véleményét az intézetében honos gyógymódról. Régi és új gyógyítási eljárások konfliktusa is fölsejlik a történet hátterében, ami akkor kap tragikus mélységet, amikor Brenner doktor utolsó orvosi tevékenységeként az intézetben szokásos, durván radikális megoldást alkalmazza páciensén, megfosztván őt az emlékezés képességétől. Szakmai meggyőződése elárulásával így zárul rá az ördögi kör, a Gonosszal, saját démonaival kötött szerződés ördögi köre, amelytől írói alkotóereje visszatértét reméli. Ennek érdekében töri meg az orvos- beteg kapcsolat tabuját, súlyosan visszaélve Gizella bizalmával, és fosztja ki a nőt: először szelleme termékeit, eszelős megszállottsággal írt naplóit, majd kórosan felfűtött érzelmeit sajátítja ki, hogy végül az operációval a teljes személyiséget is elpusztítsa. Az intézetből távoztakor máglya lobog az udvaron, Gizella naplói hamvadnak el a lángokban, de a gyehenna tüze minden értéket elemészt: szakmai meggyőződést, értelmiségi felelősséget, emberi kapcsolatok tisztességét. És visszatér a film kezdő képsora, lendületes mozdulatokkal, durva ecsettel fehérre meszelik a falakat, mintegy tabula rasát teremtve. Mintha lehetne...

Két felejthetetlen színészi remeklés közvetíti a rendező elképzelését, a dán Ulrich Thomsen Brenner doktor és a norvég Kirsti Stubo (Für Anikó egyenértékű szinkronteljesítményével) az elmebeteg Klein Gizella szerepében. A zsűri nem díjazta a színészek fantasztikus minőségű játékát. Szász János a legjobb rendezésért, Máthé Tibor a legjobb operatőri munkáért járó díjat kapta. A külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját egyhangú döntéssel az Ópium című film nyerte el.

A műfaji film kategória fődíjának nyertese Rohonyi Gábor Konyec című munkája. Örömünket növeli, hogy ő is elsőfilmes alkotó, de profi rendezőként mutatkozik be. Szerencsére nem tör írói babérokra is, Pozsgai Zsolt művéből Lovas Balázs készített fordulatos forgatókönyvet. Ízig-vérig mai történet, amely ügyesen épít a közismert tényekre (anyagi gondokkal küszködő nyugdíjasok), de kiaknázza a konvencionális elvárások és a sztereotípiákkal szakító, váratlan magatartásformák közötti ellentmondás generálta humorforrást. A közüzemi díjbeszedőben testet öltött megalázások elleni lázadás, az önbecsülés megőrzésének története e groteszk road-movie, amelyben az idős Bonnie és Clyde nemhogy vérontás nélkül valósítja meg akcióit, de sokszor éppen a helyzethez nem illő amatörizmusuk bénítja le áldozataikat vagy a bűnüldöző apparátust. Földi Teri és Keres Emil remekül formálja meg a botcsinálta rablópárost, akiket a szenzációhajhász média a gengszterfilmek mitikus hőseivé emel, s a "vérdíjas nyugdíjasokat" emlegetve nem győz beszámolni újabb és újabb tetteikről, amelyeket a társadalom spontán igazságérzete növekvő együttérzéssel övez. A rendező jó ritmusérzékkel alkalmazza a műfaj konvencióit: jellemés helyzetkomikum, félreértés, párhuzam és ellentét, és természetesen van happy end is egy valóban váratlan slusszpoénnal. Értékes hozadéka a filmnek, hogy mindezt még történelmi kontextusba is tudja helyezni anélkül, hogy kibillenne eredeti nézőpontjából. A forradalmi romantikát külsőségeiben is őrző öreg Che Guevarista nemcsak a "velünk élő történelem megalvadt struktúrájának" komikus eleme, hanem a filmcselekményben is szükséges epizód. Az idős hölgy levessel kapcsolatos megjegyzése (miszerint a receptet még régen a komornájától tanulta) a magyar társadalomban végbement radikális átrendeződésre vet fényt, miközben a szerkezet síkján visszakapcsol az évtizedekkel korábban játszódó, pár perces bevezető képsorhoz, és felvillantja egy életen át tartó szerelem genezisét is.

A műfaji kategóriában ugyancsak sikeres alkotás az S.O.S. szerelem! Sas Tamás rendezésében már láthattunk néhány jeles filmet (Presszó, Szerelemtől sújtva), e széria most minden bizonnyal folytatódik. A jól felépített cselekmény (forgatókönyvíró Szurmai Balázs, dramaturg Csikesz Judit) egy társkereső ügynökség működését mutatja be. Ám most gond felhőzi az egyébként sikert sikerre halmozó menedzsment homlokát, mert váratlanul betört a piacra egy azonosíthatatlan rivális, másrészt nehézségek mutatkoznak egy felettébb csinos óvónő (Ullmann Mónika) meghódítása során. Ügyfelük, a kőgazdag bunkó (Fenyő Iván frenetikus alakítása) fenyegetődzése felgyorsítja az eseményeket, az ügynökség akcióba lendül az akadályokat nem ismerő és ötletes cégtulaj (Csányi Sándor ismét megnyerő és meggyőző) vezetésével és a high tech bámulatos alkalmazásával. Bármely nyomozóhatóság megirigyelhetné a színvonalat és a hatékonyságot! Némi képzavarral élve többszörösen duplafenekű játszmának lehetünk tanúi, hiszen az intelligens óvónő is kezd átlátni a szerepjátékokon (halványan felsejlik Molnár Ferenc A testőr című darabjának alaphelyzete, a kiindulóötletet pedig bevallottan a Cyrano sugallta - igazán vállalható múzsák), frappáns dialógusok, verbális humor, a műfaj diktálta félreértések, álcázások és lelepleződések vezetnek el a sikeres végkifejlethez. Közben némi szatirikus fény vetül honi viszonylatainkra: a miniszter félrelépése okozta bonyodalmak ügyes elsimítására, a divatba jött "keleti" misztikára ráépülő üzletágra és főként a hazai versenyszféra működésének alaptörvényére: ki kit ver át gyorsabban és eredményesebben (ami persze csak ebben a filmben olyan üdén szórakoztató).

Érted haragszom

Jaj, dehogyis haragszom Sándor Pál régen várt filmjére, de fájlalom, nagyonnagyon sajnálom, hogy egészében nem a régi remekek folytatása. (Írótárs Tóth Zsuzsa.) Előbb "tanulta az új életet" - ahogyan egy beszélgetésben fogalmazott, s csak azután állt ismét a kamera mögé. Volt-van mit tanulni, megismerni, s berzenkedve akár, elfogadni, Noé bárkájában összegyűjteni, és részvéttel, iróniával felmutatni a túlélőket, a sokat látott, gangos pesti ház lakóit. "Kell egy csapat" - mondogatta régen Minarik Ede, és Sándor Pál most sem tud beletörődni abba, hogy ezek az emberek egy házban ugyan, de egymás ellenében éljenek. El kell őket juttatni "a gyűlölettől a szeretetig" (ezt is a rendezőtől idézem), és mit tesz isten, az új világ Mágusa, a média váratlan segítségével ez meg is valósul. Versenyt hirdetnek ugyanis az ország legjobb nagypapája cím elnyerésére, és most már csak unoka kell, meg ötletek kellenek és mutatványok, lepipálhatatlan versenyszámok, amelyekkel meg lehet nyerni a nagy show fődíját, azon meg osztozni lehet, hiszen mindannyian hozzájárultak a sikerhez. Nagy ötlet, a film cselekményének is szervezőelve. De kár, hogy a rendezőnek nem volt szíve szelektálni, a felesleget lenyesegetni, és egy feszesebb, célratörőbb szerkezetet létrehozni. Így inkább néhány felejthetetlen epizód él bennünk tovább Szabó Gábor operatőri remeklésének köszönhetően is: Törőcsik Mari és Garas Dezső tangója, a groteszk eposzi enumeráció, amikor a ház lakói bediktálják kívánságaikat, Kállai Ferenc, Garas Dezső és Kecskés Karina hármasa a presszópultnál, meg a két öregúr utolsó utazása a mégiscsak megnyert Harley-Davidsonnal. Az alkotómunka öröme és az elmúlás fájdalmas rezignációja - egy erős tehetségű rendező felragyogó gesztusai.

Szőke András Hasutasok

Mészáros Péter Kytherájának a közhelyesség a legfőbb baja. Az anyag is túl soványka egy nagyjátékfilmhez, a megformálás sem tartogat újszerű megoldásokat. Egy beszélgetésben a rendező megemlítette, hogy nem számít sok nézőre - ami azért is furcsa, mert a történet szereplői és helyszínei, a férfi és nő konfliktusai mindennapjainkból ismerősek (túlságosan is), sem szellemi erőfeszítést, sem különösebb érzékenységet nem kíván a befogadótól. Elgondolkodtató, hogy több alkotótól is hallhattunk hasonló mondatokat, mintha a várható mérsékelt sikert eleve bekalkulálnák. Akkor mi készteti őket a film elkészítésére? Nem volna gyümölcsözőbb, ha tovább érlelnék a témát, hozzáértő munkatársakat, például forgatókönyvírókat is bevonnának a folyamatba? A későbbiekben pedig egy jó vágó szinte csodát tehet a ritmus kialakításával.

Elek Judit filmjét, A hét nyolcadik napját a feltorlódott témák bősége sodorja el. A központi probléma égetően aktuális: a lakásmaffia áldozatául esett, magára maradt ember drámája. Az viszont nehezen hihető, hogy egy ügyvéd férj mellett a mai információgazdag világban hogyan lehet ennyire tájékozatlan és naiv egy értelmes asszony, a történet főhőse. (Maja Komorowska finom alakítása sem segíthetett az írói melléfogásokon.) A súlyos aránytévesztés teljesen eluralja a filmet: a szomszéd nemcsak ellenséges és bunkó, hanem ávós is volt, a lakásmaffiával szövetkező ügyvédnő nemcsak üdül Mallorcán, hanem ott saját nyaralója is van, a stílusa pedig olyannyira mézes-mázos és álságos, hogy csak a vak nem lát át rajta; felbukkan Sarkadi Elveszett paradicsom című darabjának börtönviselt orvosa, szó esik fiatal nőkön a koncentrációs táborokban végzett tragikus kísérletekről. Megérkezik az otthonát vesztett aszszony végleges kiszekírozására felbérelt hajléktalanok fenyegető serege, amely csakhamar a 60-as évek hippi-kommunáira emlékeztető, jámbor társasággá lényegül át. Az ingatlanbefektető határozott fellépése utáni, szükségszerű távozásuk pedig a "kiűzetés a paradicsomból" képzetre játszik rá, részben az operatőri megoldások révén. Hogy is van ez? Az epizódok e szervezetlen gomolygásában kibontatlan marad a főtéma a maga valóban drámai összefüggéseiben, és elsikkadnak olyan fontos és a lényeghez szorosan kapcsolódó mozzanatok, mint az itthon maradt anya és a távoli földrészen egzisztenciát, családot alapított fiú fájdalmasan szakadozó kapcsolata, vagy a barátinak hitt, de a nehézségek során gyávának, illetve érdekvezérelte, pőre önzésnek bizonyuló magatartások.

Hasonló bajokkal magyarázható a Szőke András rendezte Hasutasok sikerületlensége. Az alapgondolat egy remek szatírára adott lehetőséget: mit tehetnek - tehetnek-e egyáltalán valamit? - a munkájukat vesztett vidékiek, jelen esetben valamikori vasúti dolgozók (erre utal ügyes szójátékkal a cím), alkalmazhatóke az eddigi "létezéstechnikák", vagy új megoldásokat kell keresni? "Próbál az ember ügyeskedni" - halljuk az egyik fickótól, s valljuk be, ez tömegek ambíciója a mai Magyarországon. Vitriolos gúnnyal lehetett volna bemutatni, hogy a felső vezetés milyen steril módon, a valóságtól messze elrugaszkodva hozza meg döntéseit, például amikor egy már régen megszűnt szárnyvonal valamikori megállóhelyére terveznek logisztikai központot. A környék népe persze boldogan vesz részt az illúziók kergetésében, a kollektív öncsalásban, eszkábálják a Patyomkin-falakat, még valami avatóünnepséget is összehoznak a tévéshow-kból ellesett külsőségek siralmasan provinciális alkalmazásával. Nehéz eldönteni, hogy a vezetők vagy a vezetettek - amúgy választópolgárok - idiotizmusa rémületesebb. Sajnos, az ígéretes kezdet után a film egyre színvonaltalanabb, olykor kifejezetten ízléstelen kabaréjelenetekre esik szét.

Herendi Gábor 2002-ben valósággal berobbant a magyar film világába Valami Amerika című vígjátékával. Mi kellett a korábban szinte elképzelhetetlen sikerhez? Fordulatos cselekmény, a média világának ironikus felmutatása, a közkedvelt amerikai filmek kliséinek hazai környezetbe helyezése, jó zene és részben - akkor még - alig ismert színészek, Herendi reklámfilmes gyakorlatának profizmusa. Mindez lazán, kellemesen, a magyar filmeket oly sokszor elnehezítő komolykodás nélkül. Az új film, a Lora legfőbb buktatója talán éppen a görcsös ambíció, a bizonyítási kényszer, hogy úgymond "nemesebb" anyaggal, drámai történettel is tud mit kezdeni a rendező. Furcsa, felemás mű keletkezett. Nem a szokványos alaphelyzet, a banális háromszögsztori a gond, hanem az erőltetett elbeszélőmód, az idősíkok "modern" váltakoztatása, amelynek klipszerű felpörgetettsége inkább az egész film műviségét, mintsem művészi megmunkáltságát erősíti fel. Pedig a zene megint jó (Hrutka Róbert), és a közeg, a miliő megteremtése hiteles. Milyen kár, hogy a rendező nem tudott ellenállni a szerzői film szirénhangjainak, és nem bízott eléggé tehetségének természetében és erejében. A fiatal főszereplő, Nagy Péter teljesítményét a Berlinale Shooting Stars programjában díjazták.

A szemlére nevezett 56-os tematikájú filmeket már egy korábbi cikkben elemeztem. (Criticai Lapok 2007/2.)

Az idő múltával majd elhalványul a bosszúság az elszalasztott lehetőségek, szakmai melléfogások miatt, elcsitul az érted haragszom, nem ellened érzület, de bizonyosan megmarad, erősödik a néhány, maradandó értéket hordozó film okozta öröm és büszkeség.

Á. SEREY ÉVA