Kun Attila: Mindegy - PR-evolution Dance Company
Horváth Csaba: A testek felszínének esetleges állapotairól - Fortedanse
Nagy Andrea: Éneklõ ízületek

Amit ma megnézhetsz, ne halaszd holnapra! A közmondásátirat a szabad szellemû hazai kortárs táncbemutatók körüli anomáliákra figyelmeztet. Mégpedig arra, hogy mást látunk a premieren, mint a rákövetkezõ elõadásokon, és ezen, úgy tûnik, az sem segít, ha az elõadást blokkban játsszák.

Alkotói szempontból természetesen kívánatos cél, hogy egy produkció a bemutató után tovább érjen. De hogy ne legyen kész, vagy hogy fenekestül fel kelljen forgatni, és emiatt újragondolni, az nemcsak a kortárs tánc szakmai ártalma, hanem helyzetéből fakadó kényszerűség. A kortárs formációk túlnyomó többsége ugyanis virtuális társulatként működik, a táncosok meghívásos alapon egy-egy projektre szerződnek, ezért nem kizárható, hogy az előadás -- akár közvetlenül a premier előtt - az előrelátó szervezés ellenére is borul. Ennek aztán előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy az előadás pontos dátumának megjelölése nélkül nem lehet majd recenziókat közölni.

Ma a kortárs táncestek nem elenyésző része virtuális előadás.

Ebből a megközelítésből is közös tető alá hozható a Trafó januári sorozata, amelyben három egymást követő héten három fiatal, de már nem pályakezdő koreográfus legújabb munkája került bemutatásra. Kun Attila - a Rambert Dance Company egykori táncosa - Mindegy című koreográfiáját a premieren öten táncolták a színlapon meghirdetett hét helyett. Horváth Csaba szintén két táncosától vált meg a bemutató előtti napokban, a maradók közül Ladányi Andreának és Bajári Leventének a hiányzók szerepét is be kellett tanulnia. A harmadik koreográfus, Nagy Andrea nem kerülhetett ilyen helyzetbe, hiszen saját szólóval jelentkezett.

Kun Attila: Mindegy - Kozmér Alexandra és Nemes Zsófia | Fotó: Karsay Katalin

A virtuális előadásképen túl e koreográfiák közös jellemzője egyfajta nyitott dramaturgia, ami Kun Attilánál a táncszerkezet töredezettségében, Horváth Csabánál lezáratlanságában, Nagy Andreánál pedig vállalt "esetlegességében" érhető tetten. Ezt erősíti, ha a táncosok a szemünk láttára lépnek oda-vissza civil jelenlétükből megkomponált szerepükbe, és fordítva. Kun Attilánál ez paradox módon mutatkozik meg, hiszen koreográfiája eleve próbatermi környezetben bontakozik ki. A táncosok szürkés próbaruhában, ásványvizes palackokkal jönnek-mennek, hátukat a falnak vetve vagy a nézők közé beülve pihegnek a variációk között. Horváth Csaba koreográfiájának Benedek Mari tervezte jelmeze úgyszintén jellegzetes: kockás trikó és piros sort. A tánctér bal szélén tornapad, ahol a szereplők alkalomadtán fegyelmezett kisiskolásokként egymás mellé kuporodva várnak sorukra. Amikor színre lépnek, mintha véresen komoly munkába fognának, aztán kitűnik, merő huncutság az egész. Feleselgetés "zenélő" ritmusok és emberi testek között. Ebbe a dúsgazdag lüktetésbe belefér, ha egy mozgássor a másnapi előadásban kimarad, átrendeződik, esetleg új születik helyette.

Nagy Andrea Éneklő ízületek című szólója elbizonytalanított táncelemei miatt köthető ide. Mozgásanyaga láthatóan kész, mégis úgy hat, mintha nem lenne az. Esetlegessége nem minőségi kategória, hanem formanyelv. Alkotói kockázatvállalás.

Hármójuk összetartozásáról mindenképpen említésre érdemes, hogy a klasszikus műfajok kötöttségét (Kun a balettet, Horváth és Nagy a néptáncot) hagyták oda a kísérleti mozdulatművészetért. Jóllehet nem stílus- és műfajkategóriában gondolkodnak, mégis számos irányzatból merítenek, ám semelyikhez sem kapcsolódnak szorosan. Ízekre szednek mindent, hogy újraértelmezve a saját "képükre" formálják. Dekomponálnak, hogy utóbb szabadon komponálhassanak. Az a korszerűség, melyet megcsillantanak, alkotói pályájuk hitelességéről tesz bizonyságot. Ők, akik felrúgták a tradíciót - különösképpen igaz ez Kun és Horváth esetében -, sorozatban hozzák létre az olyan modern táncelőadásokat, amelyekhez többnyire klasszikus képzettségű táncosok kellenek. Első vagy címzetes magántáncosok az Operaházból, fiatalok és - ottani mércével - "kiöregedettek", világlátott táncforradalmárok vagy külhonban gyakorlatozó kortársiak.

Érintésveszély!

Kun Attila Mindegy című koreográfiája a kétharmadáig valósággal lebilincsel. Azon túl viszont zavarba ejt. Nem amiatt, hogy a kortárs művek rákfenéjeként időben valamelyest túlnyúlik a lehetőségein. Hanem mert a koreográfus abszolút szükségtelenül történetet csempész az önmagában is eredeti táncmatériába (például az egyik táncos folyton közbekiabál, hogy éhes, erre előkerül egy terített asztal, rá porcelán étkészlet, és lesz leveskanalazás is), ezzel viszont a darab veszít önfeltáró erejéből.

Nagy Andrea - Éneklő ízületek | Fotó: Jókuti György

A koreográfia az instruált mozgásban rejlő lehetőségeket térképezi fel. Annyi intimitás, finomság és szenvedély torlódik öszsze benne, mint tíz más kortárs darabban együttvéve sem. A szerkezeti ellenpontként megjelenő csoportos variációk kellően virtuózak és igényes kidolgozásúak.

A PR-evolution öt táncosa (Kozmér Alexandra, Nemes Zsófia, Kun Attila, Szabó Csongor és Feledi János) tömbalakzatban, lassú, gomolygó Laokoóncsoportként vonul végig a színteret átlósan átszelő fehér fényfolyosón. Középútnál, mintha váratlan impulzus érné őket, egyenként megrándulnak, innentől mozgásuk egyre töredezettebbé válik, és mire átsodródnak a szemközti sarokba, testük már görcsös rángatózásban tombol. Négyen játékszerként rakosgatják egymáson át Nemes Zsófia rongybabaként hajlítható, elernyedt alakját. A földön fekvők mintha az izomerő kiiktatásával folyatnák át testüket egyik ernyedt pózból a másikba, amit társuk szelíd beavatkozása vezet. Aztán szerepcsere következik: tanítók lesznek a tanítottakból. Ők is gyöngéd érintéssel, simítással, apró jelzéssel irányítják a többieket. Van, hogy a szelíd instruálás fizikai kényszerítéssé fajul, és heves, izgatott tánckettősbe fut. A legszemléletesebb etűd, amikor Kun és Nemes, mint két szerelmes madár enyeleg, kezüket, karjukat hátrafeszítve, fejjel, vállal és felsőtesttel bökdösik egymást, arcukat a másik testébe fúrva végigszánkáznak rajta, akárha násztáncukat járnák. A csúcspont Kozmér Alexandra kis fénynégyszögbe zárt hullámzó-rebbenő szólója, amit Kun rezdületlen arccal vezényel le. A koreográfus a szürkületbe vont háttérből figyeli táncosát, néha hozzáközelít, majd eltávolodik tőle, nem érinti meg, csak a karját nyújtja felé, mint egy érzékeny balettmester, aki taglejtésével közli pontos utasítását.

Általában kedvelem azokat a rendezéseket, amelyek élnek a színházi illúzióból való kibillentés eszközével, és hullámvasútra ültetik a nézőt. Most mégis ellenemre van, hogy a szereplők minden egyes etűd után visszahúzódnak civilségükbe, előkapják az ásványvizes flaskát, nagyokat kortyolnak belőle, majd rövid szieszta után ismét felveszik a "hadrendet". Fájlalom, hogy Kun mindannyiszor szétbombázza a keserves munkával odavarázsolt atmoszférát. Hiszen a próbatermi fílingnek csupán annyi a szerepe, hogy keretet adjon. Mindamellett persze ügyes húzás. Nem kell azzal babrálni, hogy a darab megfelelő koreográfusi megoldásokkal kapcsolódjon egybe választékos táncfolyamattá.

Üsd, vágd, nem apád

A Fortedanse - amelyet a szakmában tapasztalható tömérdek bizonytalansági tényező ellenére egy magasabb művészi szintre törekvő közlési vágy hívott életre, történetesen Horváth Csabáé - második egész estés, meglehetősen hosszú és körülményes című darabja, A testek felszínének esetleges állapotairól, ugyanúgy, mint a Lábán-díjra nominált &Echó: mozgásérzékeny, fantáziadús és mesterien kivitelezett előadás. Horváth, a "társulatvezető" - még csak így, idézőjelben írható le. De érdemes hangsúlyozni, hátha egyszer tényleg megadatik neki a koncentrált műhelymunka egy profikból álló valódi társulat élén. A Közép- Európa Táncszínház (KET) társulat, de túlnőtt rajta. A Fortedanse szakmailag kikezdhetetlen, ám pszeudoalakulat. Valami mindig hibádzik. Horváth, a koreográfus (idézőjel nélkül) már jó ideje nem tud hibázni. Legutóbbi munkahelyén, a KET művészeti vezetőjeként sem tudott, ahol számos kiforrott, hazai és nemzetközi fesztiváldíjjal jutalmazott koreográfiát készített. És most sem, amikor a debreceni Csokonai Színház alkalmazásában áll, a tánctagozat vezetője, ámbár koreográfusi mivoltában, a hozzá illő alkotói lehetőségeket számba véve továbbra is nyughatatlan életű vándorművész.

Horváth új kompozíciójának ismertetőjegye a programozott szikárság. Ahogy ez felfedezhető egy professzionális talajgyakorlatban is, amit a tornász robotosan végrehajt: koncentrál, elindul, gyorsít, flikflak és beleáll. A táncosok erre a "mutatványosdira" gyúrnak. Elidegenítő e gépies, verkliszerű táncmodor, e precizitásba ájult stílus, ugyanakkor finom humorral és mesterkéletlen játékossággal átszőtt. A szögletes, mechanikus formavilágot annak választékossága és belső érzékenysége hozza igazán közel a nézőhöz.

A koreográfus orra alá dörgölhető ugyan, hogy az előadás indokolatlanul hoszszú (láthatóan elragadta a munkahév), és legalább három potenciális vége van (de lehet, hogy öt, vagy ellenkezőleg egy se, mert a mostani sem az igazi), továbbá, hogy az ötlethalmaz finom rostára és elegyengetésre vár. A darabbal jelenlegi állapotában Horváth maga sem volt teljesen elégedett - addig jó, amíg valaki önkritikusan viszonyul a művéhez -, ez azonban mit sem von le abból, hogy a koreográfia már "esetleges állapotában" is komplex művészi élményt nyújt.

Előzőleg az &Echó Sosztakovics XV. szimfóniájának, ennek az ágas-bogas, testes zenei erőtérnek mozdulatokkal való megfeleltetését tűzte zászlajára. Horváth ezen túllépve egy kölcsönhatáson nyugvó virulens játékot gerjeszt új darabjában az élőben megszólaló egyszemélyes ritmusszekció (az ütőhangszeres Pusztai Gábor) és a technikailag felvértezett hat táncos között (Ladányi Andrea, Lőrinc Katalin, Kozmér Alexandra, Bajári Levente, Csonka Roland és Kerényi Miklós Dávid). Parádés szimultán, ahol a zenész teljes jogú játékos, a táncos pedig maga is hangszer.

A ritmusrészleg a szín jobb szélét foglalja el, a kézi doboktól a dobfelszerelésen és esőfán át a lábasokig, fazekakig sok hangot adó egzotikus herkentyűt felölel. Pusztai tekintetével szakadatlan a táncosokat követi, míg keze fölényes virtuozitással a dobokon jár. Zajszigetéről kilépve esetenként maga is aktív közreműködőjévé válik az időnként megmosolyogtató táncshow-nak. Piros fenekű lábasokat csúsztat két serényen "gimnasztikázó" fiú talpa alá, kellemesen elszórakoznak vele, oda-vissza csúsztatják a fényesfekete táncszőnyegen. A táncosok fejükbe alumínium fazekat húzva totyognak előre, tökfödőjük sűrűn összekoccan. Pusztai a fejüket rejtő fazekakon is veri a ritmust. Ugyanígy tesz a robusztus kongadobokon, amelyeket a táncosok háton kúszva vonszolnak magukkal a túloldalra. Ladányi pattogósan lépked a felfordított főzőedények fenekén. A dobos ütemesen dübög rajtuk, nemcsak a lüktetés pontosságára, de a táncosnő lábának épségére is ügyelnie kell.

Horváth Csaba: A testek felszínének esetleges állapotairól | Fotó: Karsay Katalin

Ladányi derékszögbe hajlottan, fenekét hátra tolva, fejét a kongára hajtva lazít. Egy vízzel teli pohár szélén keltett hangra őrült vonaglásba fog. Iszik belőle, a víz fogy, a vékony hang mind dobhártyaszaggatóbban sivít. Őt pedig magába szívja valamiféle kontrollált eksztázis. Ladányi amúgy külön szám. Mindenekelőtt persze azért, mert rendkívüli, ahogy táncol. Utánozhatatlan. Kifürkészhetetlen. Beskatulyázhatatlan. Emlékezetesen teljesítenek a többiek is: Bajári Levente erőből oldja meg a feladatot, színtisztán, Csonka arctalanságba burkolódzó fegyelemmel, Kozmér egy nőiesebb, érzékenyebb jelenléttel, nagyvonalúan, de mintha az ő személyisége jobban stimmelt volna Kun mozgásanyagához. Kerényi pedáns, mint mindig, szikáran kakaskodik Ladányival a pólóhúzós jelenetben. Lőrinc pedig úgy pózol megmeredve, súlyos némasággal a játék fölött, akár a test fenségességét bálványozó fitnesz-istennő.

Tánc, jel, írás

Nagy Andrea szólóestje előtt azon lamentáltam, hogy e porcelánbaba-táncosnő be tudja-e tölteni a Trafó nem egyszemélyes vállalkozásra és kamaraműre méretezett színpadát. Képes-e szuggesztíven kitárulkozni, akár harsány lenni egy ekkora térben, hogy lehetőleg ne vesszen el benne. Az előadás látványtervéért felelős Terebessy Tóbiás egy huszárvágással megoldotta a kérdést: kamaraméretűre karcsúsította a színteret. Kimetszett az eredetiből egy "v" alakot, hogy nyitott része a közönség felé nézzen, a "v" két szárát lefüggönyözte, amit utóbb vetítővászonként hasznosított, a "csücsöknél" pedig szűk nyílást hagyott, hogy Nagy és a darabban közreműködő énekesnő, a "hólyagcirkuszos" Tóth Evelin ne csak az oldalfüggönyök felé tűnhessen el, hanem hátra, a kulisszák mögé is. Ezzel előállt a Nagy Andreához passzoló tér. A hír, miszerint a fiatal koreográfusnő a Medence Csoport egyik tagjával, Terebessyvel dolgozik együtt, már megelőlegezte a látványcentrikus előadást. Az Éneklő ízületek társművészetekkel megsegített, esztétikus, multimédiás mozaik. A színlapon a dramaturgtól a kalligrafikus jelrajzolóig több mint egy tucat név szerepel.

A táncnak nem jut domináns szerep ezen az összbűvészeti esten, egyrészt a vizuális elemek túlsúlya, másrészt a koreográfia anyagszegénysége miatt. Az előadás pazar (olykor pazarló) ötlethalmaz, amelyben nem lelni a látványrészeket öszszefogó kapcsot. Mindenki hozta a maga szakmáját-művészetét, amit integrálhatónak vélt. Elmarasztalható, amiért nem aládolgoztak a koreográfiának, hanem saját propagandájukká váltak. Ilyennek láttam például Rimóczi István előadásában Peer Krisztián önérzékeny versszövegeit és Tóth Evelin biztonsággal uralt, hangpróbaszerű áriázását az elején, a gyertyás jelenetet vagy a cirkuszi látványosságszámba menő lepeltáncot színes fényfoltokkal a harmadik harmadban. Summa summarum: elkelt volna egy rendező a koreográfus Nagy mellé, aki a tánccal is jó barátságot ápol.

Ami a táncszólókat illeti, úgy hatottak, mintha egy útkereső workshop elemei emelődnének át koreográfiává. A mozdulatok frissek, van bennük valami improvizatív stich, és ez szerencsés. Keresgélő állapotukból kifolyólag viszont kissé fazontalanok. Nem lezárt formák, hanem átalakulók, túlhaladhatók. A gyors felejtés pillanatképei. Emlékezetünkbe azok szívódnak fel, amelyek az előadásba szervesen illeszkedni igyekvő animációval vizuális egységet képeznek. Újszerű, amikor Nagy Andrea vetített sziluettje, mintha ablakot tisztítana, kis képernyőket csiszatol egymás után a szemünk elé, mindegyikben filmre vett testrészek izegnek-mozognak, beborítódik velük a vászon, és olyan nyüzsgő "tenyészetet" szimulálnak, akár egy termeszvár. Máskor a táncos élőben kimerevített pózait látjuk kalligrafikus ábrákként filmen megrajzolódni a távolkeleti tusrajzok széles ecsetvonású stílusában. A slusszpoén az a jelenet, amikor Nagy a saját árnyékával táncol. Mintha a vetített kép a megvilágításból származó természetes árnyéka lenne. A mozdulat és árnyéka azonban itt-ott elcsúszik egymástól, és rá kell jönnünk, lóvá tettek bennünket. A táncos egy ponton maga töri meg az illúziót. Már nem kopíroz, hanem lefordul a filmről, hirtelen megáll. Kevés ideig még szemléli vetített figurája táncát, majd fogja magát és kiballag. Az "árnyék" folytatja. Később elunva a szólót lenéz a vászonról, a táncosnőt keresi. Csodálkozik, hogy nem látja, végül bosszúsan, nagy lendülettel "kiugrik" a Trafóból.

KRÁLL CSABA