Új Színház

PÖRGÉS, CIRKUSZ, POÉN

Csaknem bokáig járni a forgácsban. Tapicskolnak, hengergõznek benne a szerelmesek. Alig gyõzi letakarítani a szolgáló a ruhájukra tapadtakat. Kisseprûvel, nagyseprûvel elõadáshosszig lesz dolga a hulladékfával, de az újabb és újabb szereplõknek is. Lehet szórni, rúgni, kis halmocskát kotorni belõle. Fûrészporral borított porondra hajaz a játéktér, amelyet A fösvény elõadásához maga a rendezõ, Szergej Maszlobojscsikov tervezett.

Félkörben palánk is övezi, amely szemközt emelvénnyé is szélesül. (Talán baloldalt is, ahol akrobatáknak szolgáló kötelet-kötéllétrát is sejtek. Bizonyos entrée- kból következtetem. De e ponton a leírásért nem vállalok garanciát, mert szélső helyemről eltakarta az Új Színház színpadkerete.) Mindenesetre világos a szándék, hogy cirkuszra utaljon a látvány. Legalább ilyen szembeszökő, hogy a színrevitel azon iparkodott, mindig legyen a színészeknek ilyen-olyan tennivalójuk.

Mintha veszteg maradni képtelenség volna. Kétségtelen, hogy manapság az ember sűrűbb impulzusokat tolerál, sőt, igényel, mint történetesen Moličre korában. Mégis időnként szeretne megpihenni a tekintet egy arcon, egy gesztuson, s egyegy kitartott pillanatban - uram bocsá’ - elmeditálnánk egy gondolaton. Hovatovább izzadságosnak tűnik az a kényszeres foglalatoskodás, amelyet diktálnak a színpadokon. Most is úgy tetszik, nem azért lett a manézs, mert a közlendő megkívánta. De lehet kölcsönvenni az idomítás, az iskolázás mozgásformáit, így a bohócos ugrabugra is belefér. S ott a néhány zsáknyi faforgács is, ugye. Mi mindenre jó! Csak a "pörgés" ne hagyjon alább. Szóval rohangálnak, "mint a mérgezett egér".

Bánsági Ildikó és Eperjes Károly | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Apropó, egér! Az az inas, bizonyos La Fleche, aki nem a fösvény urat, hanem annak a fiát szolgálja, úgy toppan be, hogy egérfogó csípte be a lábát. A harapós szerkezet feltűnik még, lábon is, kézen is. Joggal gyanítjuk, hogy Harpagon tulajdon házanépének is csapdákat állít, nehogy aranyaihoz férkőzzenek. Ám egyszercsak egy jókora egér, talán egy patkány túrja magát keresztül a forgácsokon. A fehérszemélyek ijedelmére, és kétségkívül a publikum mulatságára. Eszerint nem a zsugorit jellemzik a csapóvasak, hanem csupán az egérirtásra szoruló házat. Vagyis előbbrevaló az ötlet, mint az idea.

Manapság is hallani még garasoskodó öregemberekről, akiknek a pénzét holtuk után a párnacihában találják meg. Bizonyára többen voltak ilyenek a tizenhetedik században, amikor az aranytallérok valóban biztosítékot nyújthattak a hátralévő évekre, nem kellett attól tartani, hogy elértéktelenedik, inflálódik, vagy éppenséggel más fizetőeszközre kell átváltani előnytelen vagy nyereségadóval sújtott árfolyamon. Egyszóval bajos napjainkra "lefordítani" azt a fösvénységet, amely Harpagont eredetileg jellemzi, könnyen lehet belőle szűklátókörű ostoba. Lett is. És tudnivaló, hogy Moličre éppen távolodóban volt azoktól a típusoktól, amelyeket a commedia dell’arte használt, hogy azok helyett az árnyaltabb jellemekhez pártoljon. Szemlátomást ellenkező irányban mozdul e színjáték, még Balla Ildikó jelmezével is, "pantalonés" fekete köpenybe öltözteti Harpagont, egy röpke szcénára előkerül egy maszk is. Eperjes Károly színesen, változatosan játssza a világ fukarját, a gyanakvását, a szorongásait, a monomániás aranyimádatát, amely vakká teszi. De jó lett volna megéreztetni azt is, hogyan sorvadt el a figyelme a szerettei iránt, hogyan üresedett ki a lelke, miközben eluralkodott rajta az önzés. Az az egocentrizmus, amely a mai kapcsolatokra sokkal inkább jellemző, mint például az atyai teljhatalom.

Pattognak a replikák. Lejátsszák a helyzetkomikummal teli jeleneteket. Félreértések keletkeznek és tisztázódnak. Szergej Maszlobojscsikovnak kellett volna alkalmat - s időt - adnia arra, hogy az egymáshoz tartozók megéljék a történések drámáját is. Nem mentség, amit le-lejegyeztek Moličre-ről, hogy kevesebb figyelemmel volt fiatal szereplői iránt. Amióta a rendezők szabadsága megnőtt, könnyedén adhatnak korunkhoz inkább kötődő értelmezést. Nem így történik. És nem a színészeken múlik. Az ifjak olyan teszetosza fiatalemberek Vass György és Almási Sándor - hovatovább túlkoros - személyében, amilyeneket nagyítóval kellene napjaink erőszakosabb világában keresni. Így lesz bocsánatos az udvarló Valere gyávasága, "lefelé taposó, fölfelé nyaló", kétszínű szerepjátszása. Így siklanak el a szerencsejátékos Cléante azon vágya felett, hogy apja kimúltával örököljön végre. Nem lennének különbek a leányok sem, akiket Botos Éva és a növendék Bohoczki Sára alakít. Élise legalább kap egy olyan kazalszerű parókát, amellyel erősbíteni lehet a "vadmacskaságát". A mosolygós Mariane igencsak naivának fest, holott erős a hajlandósága arra, hogy eladja magát.

Szerencsére Bánsági Ildikónak nincsenek illúziói Frosine-t illetően, annak mutatja, ami - kerítőnőnek. S a cselédség is közelebb áll a reális karakterekhez. Nagy Mari elszánt derűvel söpröget, s nem azzal foglalkozik, hogy a látvány emblematikus alakja legyen. Csak az eredetiség hiányzik Keresztes Sándor enyveskezű inasából, Dengyel Iván kedélytelen házimindeneséből. Két növendéknek, Jaskó Bálintnak és Juhász Istvánnak még szemlátomást tét a szereplés. Galkó Balázs pénzközvetítője és Gosztonyi János csendbiztosa olyanok, mintha eltökélték volna, hogy ebből a "cirkuszból" kimaradnak, ha már a színrevivőnek róluk sem jutott az eszébe semmi tartalmas. Végül jön "deus ex machina", vagyis "Anselme in machina", Nagy Zoltán nem tesz mást, mint hórihorgas személyét hozza.

Legvégül Anselme néven még valaki bejelentkezik. Nem több ez, mint egy rendezői poén. Hiszen nincs logikája. Kérdés, melyik az igazi Anselme. Volt már olyan előadása A fösvénynek, amelyben Anselme összejátszott a házba befurakodó Valererel és az öreget behálózó Mariane-nal, hogy a kuporgatott-harácsolt vagyont megszerezzék. Kezükre játszott Cléante és Élise türelmetlensége, hogy a maguk urai lehessenek. Ha most is csaló Anselme, akkor érzékeltetni kellene a cinkosainak viselkedésén is, hogy egy kompániába tartoznak, egy célra törnek, a végső szcénában is egymásnak adják a lapot. De ennek semmi jele. Ráadásul ez esetben a későn jövő Anselme-nek kellene lennie az eredetinek. De mit keresne a sosem látott, soha nem ismert Harpagon házában, aki a hamis Anselme-et hívta meg? Ha pedig fordítva áll a helyzet, vagyis az először érkező az igazi, a másodjára felbukkanó a hamis, az mire jó? Az Új Színház nem először hívta meg Szergej Maszlobojscsikovot. Úgy látszik, elégedettek a művészetével. Volt rosszabb, persze. De jobb is.

BOGÁCSI ERZSÉBET