Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

Az áprilisi budapesti vendégjáték (talán az elhúzódó világítópróbák miatt) jelentõs késéssel kezdõdött a Tháliában. A csúszás nem csupán a feszült türelemmel várakozó közönséget, hanem a játszó személyzetet is megviselte. Az elõadások utaztatásakor törvényszerû adaptációs nehézségeken (például a nézõtér felõl érkezõ színészeknek a lehajtott pótszékek kikerülésén) is úrrá kellett lenni. Az indiszpozíció meg-megkísértette Bocsárdi László Lear királyának ezt az estéjét, de sem az esemény ünnepiségét nem árnyékolta be, sem a nagyszabású produkció megítélését nem befolyásolta.

Mivel a rendezés a budapesti Learével (Nemzeti Színház) egyazon koncepciót követett és variált (hiszen egy ideig közös munkából indultak ki), a sepsiszentgyörgyi bemutató (amely a kettő közül a pár hónappal korábbi volt) mind az összevető, mind az önálló elemzésre számot tarthat. A két premier között szembetűnő a rokonság, ám majdnem ugyanennyire a különbség is. Bocsárdi a két eltérő hagyományú, jellegű, színpadú és színpadtechnikájú játszóhely szelleméhez, a két társulathoz is alkalmazkodott. Tanulságos workshop szemléltethetné, a materiális adottságokból és a művészi erőkből milyen elütő megoldások, változó értelmezési távlatok születtek. Beszédes az is, hogy a két megjelenítés erősségeit és gyengéit szinte egyazon (szerep-, illetve színészi) pontokon tárja fel, amiben Bocsárdi figuraértelmezésének, dirigálásának legalább akkora része lehetett, mint a hálás és kevésbé hálás shakespeare-i alakokhoz való színészi közelítésnek. A hangoskodó, deklaratív mozzanatok Sepsiszentgyörgyön előnyösen elmaradnak.

Bartha József robusztus díszlete e formában tudottan, vállaltan szűkösebb, provinciálisabb, s ezzel a darabot nem a centralitás, inkább a peremvidékiség felé mozdítja. Dobre-Kóthay Judit szegényesebb, cicomátlanabb jelmezei is a marginalitást fogalmazzák pontosságukba. A három, heterogenitásában meghatározó háttérkép (várkastély, elmegyógyintézet, magas növényzetű mező a csatatér közelében) közül az első fenyegető masszivitással, börtönszerűen hat. A középsőt kivitelezésének silánysága fokozza le (egyébként is ez a vízió az interpretáció legidegenebb, legillusztratívabb eleme). Az utolsó igencsak expresszív (ironiko-tragikus) kuliszsza, mely a kemény összefogottságvágya ellenére széttartó rendezésnek megint új (leegyszerűsítve: éppen a befejezésben színesebb) dimenziót nyit. Az öltözékek nem különösebben igyekeznek a Bocsárdi-Lear "ezeréves", modelláló időkezelését, a (hogy az egyik fordítóval, Vörösmarty Mihály szavával szóljunk) "mindig így volt e világi élet" tapasztalatát kiemelni, egy-egy találó szabású ruha és a fakóbb kolorit azonban elegendően szükséges időmetszetet nyit meg a régmúlttól a közeljövőig. Könczei Árpád zenéje, töredékes Learoperája néhány helyen gyönyörűen zeng, puszta aláfestő futamai viszont egyes párbeszédek érthetőségét veszélyeztetik.

Kőmíves Mihály, Nemes Levente és Váta Loránd | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A magát - birodalmat felosztó, felelősséget átruházó döntésével (s a legkisebb leány, Cordelia szívtelen, értetlen, oktalan kitagadásával) - szinte percek alatt ellehetetlenítő és eltehetetlenítő uralkodó szerepében Nemes Levente egy szoborból megelevenedett ógörög atléta energiáival lép fel. A fehér szakállas fej mintha antik filozófusé lenne, ha a kordában nem tartott emóciók megengednék a bölcselgő vagy legalább királyhoz méltóan bölcs gondolkodást. Nemes pompásan megbírja a szerepet, amikor egyedül áll az általa gerjesztett események középpontjában, s még jobb, amikor (például az elnyújtottsága ellenére is nagyszerű őrülési jelenetben, ebben a bizarr, csupa-férfi pietŕban) összesimulhat a hozzá hűek maroknyi csoportjával. Páratlanul szép a halott legkisebb lányát megeleveníteni képtelen Lear Cordeliát ide-oda ültető, álltató életbúcsúja. Ehhez természetesen szükség van Kicsid Gizella megrendítő, összecsukló, elnyúló rongybaba-testére. A színésznő - aki eddig az egy-két hatásos, anakronisztikus pillanatra (például a cigarettázás-dramaturgia füstösségére) összpontosító D. Albu Annamáriához (Goneril) és Gajzágó Zsuzsához (Regan) hasonlóan nem nyújtott emlékezeteset - sokszorta többet fejez ki nyitott szemű holtságával, mint korábbi deklamálásával. (Bocsárdi külsődleges, mégsem hatástalan fogása, hogy Cordelia rövid idő leforgása alatt beleőszült száműzöttségének méltatlanságába.) Nemes Levente az őserejű - s ezért földrengésesen összeomló - címszereplő összetett jellemének gazdag bemutatása, a figura uralása (és néhány váratlan megingás tájékozódászavara) után a Cordeliával közös kriptába temetkezés elemi eltökéltségének önítéletével koronázza meg teljesítményét. A tökéletesen tisztává bomlott, már nem gondolkodó: tudó elme bünteti és jutalmazza magát a közös távozás (eleven és holt együttes alászállása) gesztusával. (Még ekkor sem érződik, hogy Lear valaha is - tudat alatt - szerelmes lett volna legifjabb leányába, s öntudatlanul ezt a szerelmet akarta volna kikergetni, kiégetni magából az eltaszítással. E momentum - melyet Nemes egy nyilatkozata idegenkedve hozott fel - nyilván kikopott a próbák során az előadásból.) Valamilyen formában a jelentékeny mellékszereplők köre is felfogja, nyugtázza - vagy a záróképben, vagy kissé korábban -: a mégoly hatalmasnak tetsző ember sem veheti fel a küzdelmet a nála sokkalta nagyobb és számára ismeretlen erőkkel. Véletlennel, sorssal, istenekkel. De a felettes világ nem kénye-kedve szerint, hanem épp az elbukó ember, emberek inspirációjára, provokációjára sújtja el villámait. Kihívásra felel meg, s mert a kihívás rendre végzetesen elhibázott, a válasz is irgalmatlan. Véletlen, sors, istenek: az ember válaszai gyarló önmagára.

Kőmíves Mihály (Gloucester) egy régebbi, szertartásosabb színészi iskola eszköztárával hitelesíti a letűnő tisztségviselői, udvari kar fájdalmasan kisszerű elöregedését. Gyermekei közül a törvényes fiút, Edgart Váta Loránd az utódnak alkalmatlan, ütődötten életidegen fiatal irányából indítja, hogy fokozatosan, eredményesen vihesse a szerepet a szolidáris (játszott) háborodottság eszmetörmelékei felé, s a végső, igazságosztó párbaj magaslataira. Pálffy Tibor (Edmund), a beviharzó, sistergő fattyú fiú színészi gondja, hogy a parázsló lendületet ne hagyja kihűlni. Ez - a sok közös sikert megért Váta-Pálffy kettős játékában, a két színész ellenpontozó megoldásainak köszönhetően - sikerül is. Mátray László a kezdeti jellem-jellegtelenségből hozza fel félelmetes boszszúállóvá Alban herceget. Nagy Alfréd kissé szürke Oswaldot forgat, de ezzel az udvarnokkal már négyfős a nem túlságosan ígéretes fiatal nemzedék, az Edmund-Edgar-Alban-Oswald kör, mely így generációs kritika örvényébe is kerül. Szabó Tibor Kent kissé fancsali ábrázata mögé nagy erkölcsi és szolgálati komolyságot rejt. Félelem nélküli morális szilárdsága akkor is jelenvalóvá teszi a színen, ha csöndes visszavonulása mármár eltörölné az álruhás férfit.

B. Fülöp Erzsébet (aki Bicskei Zsuzsannával felváltva viszi a Bolond szerepét) bohócosan csámpás léptekkel szeli a színpadot. Szeme karikás, sovány arca halálfejként feszül csontjaira. Kegyetlen, viccelődve szentenciázó mindentudása nem és életkor feletti princípiumként hirdeti a végzetbe való beavatottságot - amelyen Lear király, a legmonumentálisabb végzet kiszemeltje kívül rekedt.

Vörösmartyé mellett Mészöly Dezső fordítása szövődik az előadásba. (Füst Milán átültetésén kívül Erdélyben egy lokális vonásokat is mutató tolmácsolás: Jánosházy György mind között a legújabb magyarítása is rendelkezésre állna.) Elhangzik: az önmagából kivetkezett Lear csak Lear árnyéka. Bocsárdi László két Learje egymást veti árnyékul, de mindkettő elég sötétlő önmagában is, hogy nagy árny nagy árnyéka legyen.

TARJÁN TAMÁS