Stúdió "K"

Kételkedés vagy sommás ítélkezés? Töprenkedés? Kaján kíváncsiság? Mi vezette Fodor Tamást, a játék rendezõjét, amikor ezt a libegõ elõadást kitalálta? A kérdéseket és a problémákat - de még az elsikló válaszokat is - úgy lógatja be közénk, nézõk közé az elõadás, mint ahogy a szobaszínházi díszletben Szegõ György tervezõ kötél-liánjai kínálgatják a szorításukat. Hogy aztán látva lássuk, ki bukik el a tekergõ indákban, ki téved el a sziszegõ hangokat követve. Ki süllyed el itt a parti homokban? Persze, hogy mi. Mindannyian. "Gyengék vagyunk, elfáradunk, talán bizony meg is halunk..." De elõtte, elõtte még szétszálazzuk a bánatunkat, fölkaparjuk a sértettségünket, s valami acsargó erkölcs vagy a szélütést is elhozó, visszavágó düh még megpróbálja velünk csatasorba állíttatni minden csalódásunkat, s megpróbálja szétveretni leltárba vett összes javainkat. Mi végre?

A komótos előadás szinte bóklászik körülöttünk. Képek lökődnek elénk, hangok buknak át rajtunk. A tengerpartra húzott, kettébe tört csónak bal oldalt támaszkodik a sötétnek. Középütt, hátul szörnyesztő gépezet nyikorog, egy kútágas és egy kerekes kút nászából született siralmas szerkezet, melynek segítségével víz nyerhető a föld mélyiből. A kínnal felhozott eredmény időnként bádogvödörbe csordogál. Kaliban, a súlyos szolgalélekkel megvert vadember (Hannus Zoltán) itt emlegeti anyját, Sykorax boszorkányt, itt viseli halszagú rongyait, s itt viselkedik az úri huncutságokkal szemben mindig alulmaradó, bomlott paraszt módjára. S itt jelenik meg - soha még ilyen földszagú, s mégis könnyed, fűben-fában lakozó vándorszellemet! - Ariel (Nyakó Júlia), a Prospero szolgálatában utolsó óráit számláló bennszülött lélek, az előadás legemberibb figurája. Érti, de nem szereti főnökét. Ő rendelkezik a legtisztázottabb céllal: el innen! Sötétes fátyla, egzotikus burnusza Németh Ilonát, a jelmeztervezőt dicséri. Prospero, a zengő sziget ura Horváth Zsuzsa alakjában mutatkozik. Fezszerű, sötét férfifejfedőben, nadrágban, botra támaszkodva kerül elénk, és sokáig nem kapunk jelet, vajon nőnek vagy férfinak tekintsük-e őt. Férfinak tekintjük tehát. S mert Horváth Zsuzsa magasrendű színészete ezt megengedi, építeni kezdünk magunkban egy tigristekintetű, tudós férfiút. Ez később egy kis gondot jelent majd.

A Ráday utcai szűk szobában igen intenzív térélményt teremtenek a száz felől támadó hangok, melyek beszövik az egész titokzatos birodalmat. Fodornak nagy tapasztalata van a megénekeltetett díszletelemeket illetően. Méltó segítőtársa a zenéért felelős Monori András és a fény- és hangmester: Fodor Gergely. Zeng-zúg a tér, gyűrűzik az idő, keresik egyensúlyukat a partra vetettek, követik látomásaikat a hatalomtól kábák, s keresnek egy megmarkolható kezet az ártatlanok.

Lehet, hogy minden este más van. Lehet, hogy máskor máshová fut ki a játék. A színházi világnapon, amikor láttam, a számítás szomorúsága, a konspiráció kicsinyessége vagy inkább a mindenkori bosszúállás röhejessége volt a főtanulság.

A szöveget Babits és Tandori fordításából, Büchner, Marlowe és Shakespeare soraiból összeszerkesztő Szeredás András és a rendező Fodor Tamás nincs nagy véleménnyel erről a lesben álló lélekről, erről a külhonban uralkodó belpolitikai tényezőről, aki varázspálca helyett támaszkodásra alkalmas görbebottal van fölszerelkezve, amit dehogyis tör el, ledobja csak azt a parti fövenyre. Nagy kérdés marad, hogy akkor honnét a bűbáj, ami mégismégis megállítja a rosszban sántikáló hajótörötteket. Ariel tehet mindenről? A szabadságával megzsarolt, fába szorított értelmiség? Az alkohollal küzdő és üzletelő köznép figurái jól szervezett kabaréjelenetbe illőek. Az orkánkabátos Stephanót, Alonso lakáját Maday Gábor, Trinculót, Sebastian szolgáját Lovas Dániel játssza.

A hajótörött csapat láthatóan az, aki. Tamási Zoltán mint Alonso, Nápoly beijedt királya tréfát nem ismerő shakespeare- i hörgéssel adja a fantáziátlan uralkodót. A korabeli maffiózók szépen fejlett példányát mutatva, Téglás Márton mint Sebastian, Alonso öccse jelenik meg. A lazulni nem képes, igazi gazembert, Antoniót, ki mint az elűzött, jogos uralkodó, Prospero öccse, Milánó trónját bitorolja, a fiatal Géczi Zoltán játssza, folytonos, égő tűzzel, nagyobb játékok törvényeire figyelve. Ha az egyetemet nemrég végzett Géczi Zoltán elfoglaltságait és munkáit figyeljük, jó érzés tölthet el bennünket, hogy ebben a műhelyben edződik. Mintha készülne valamire. Senki nem csodálkozna, ha hamarosan főszerepben mutathatná meg magát.

Mulatságos karikatúra a mikrofonok mögött álló, kényszeredetten mosolygó politikai kórus, s előtte a hatalmi vörös nagyestélyibe bújt vas-lady, Prosperina elnöki sajtótájékoztatóval fölérő comebackje. A kicsinyesen megtervezett, narcisztikusan agresszív megbocsátási cécó elpukkan a levegőbe, s már itt a megtorlás szele. Akasztani kezdünk. Nem varázsló, csak hiú szemfényvesztő ez a kisszerű politikussá töpörödött, ravaszkodó konspiráns. És itt van az a pillanat, amikor nehéz elhelyezni a kialakult erőtérben Prospero férfiúi avagy női mivoltát. Voltaképpen kiről is van szó? De ezen túlléphetünk. Jönnek a fiatalok.

A szülőjével nem különösebben bensőséges viszonyban lévő Mirandát a szép mozgású Rusznák Adrienne játssza. Ferdinandot, a leányba szerelmesedő nápolyi királyfit, a nagyon is mai módra görnyedő ifjút Büki Marcell alakítja. Az újraosztott hatalom képviselői alig bírják előkiabálni az egymásba bonyolódott, ártatlan szerelmeseket, a konspirációkról még mit sem tudókat, a szó szerint csupasz fenekű, bűntelen és védtelen jövőt.

Különös élmény Fodor Tamás alakítása. Az ő Gonzalo tanácsosa, a nápolyi udvar macskasimulékonyságú főhivatalnoka egyszerre szánandó hipochonder és mások helyett is gondolkodó beosztott. Mint valami légnemű amőba, úgy lebeg a történetben. Mulattatóan érdekes és izgalmas látni, hogy az oly kemény karaktereket kívánó szerepekben megismert Fodor, kicsit megbongyorított hajával miként változik át mesebeli diplomatává, s miként aszszisztál e rejtelmes szigeten összetorlódott világok találkozásaihoz, állandó ijedtséggel, s kicsit csodálkozó megvetéssel szája sarkában.

Ez a Vihar aligha az A vihar, amit Shakespeare elképzelt. De csábító kísérlet egy lezárhatatlan kérdés újbóli körüljárására, szenvedélyes önvizsgálatra és a minden nemzedéknek újból kötelező, megúszhatatlan, fájdalmas gondolkodásra.

GABNAI KATALIN