Pesti Színház

Pedig olyan jól kezdõdik az egész. Fenségesen egyszerû, jó játékot ígérõ színházi teret látunk. Fehéres árnyalatú Füzér Anni díszlete, amely mindösszesen két, félkörívbe hajlított, egymást átölelõ falrészletbõl áll, az egyiken három, késõbb ajtóként mûködõ beugróval. Ha akarom, antik görög, ha nem akarom, nem az, de az egésznek a hangulata valahol mégiscsak olyan. A történet lényege szerint lényegtelen a hol-mikor kérdése.

Ennek elfogadása miatt tetszetős a rendező, tervező térelrendezése. Ahogy a márványos erezettel borított falak önálló életre keltése is az: ritkán látni ennyire szépen világított előadást. A külső-belső helyszíneket látványos fényváltások jelenítik meg, nem mindig és nem feltétlenül követhetően, de legalább az egész előadásra kiható, a fontos döntésből következő, szükséges igényességgel. A földön szintén fehér színű kőzúzalék, melyet a Pharissa várának ostromát, s benne saját, heroikusnak bajosan mondható küzdelmét a nézők elé vizionáló Sosias leleményesen és természetes módon használ fel. Epres Attila kicsiny várat épít, feltornyozza a kavicsdarabkákat, utat váj közéjük, pontosan és érhetően, no meg igencsak szórakoztatóan megmutatja, hol állt az előhad, hogyan támadott az ellenség és így tovább. És még az is az előzőekből következő, működő ötlet, ahogy Merkur pálcájával belerondít a botcsinálta stratéga háromdimenziós csataelemzésébe, váratlan gesztusával megugrasztva a nagy hőst.

Hegyi Barbara és Varju Kálmán | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A felütésben tehát megvan egy remek színházi este ígérete, tán több is annál. Mert Epres Attila kirobbanó formában komédiázza végig a nyitányt, sőt az egész előadásban messze a legkiemelkedőbb. "Micsoda sváda!" - mondja önmagáról, és igen, erre csak bólintani lehet. Egyszerű, de korántsem együgyű fickó. Megvan a magához való esze, ezt bizonyítja kalandja Pharissa alatt. Miközben a többiek a várért küzdenek, ő sátrában meghúzódva fogyasztja lakomáját: hogyisne, miért tenné ki magát közvetlen életveszélynek?! Olyan figura, aki nagykanállal eszi az életet - ha hagyják. Tenyeres-talpas, egészségesen földhözragadt létfilozófiáját hirtelen akasztja meg isteni képmása, Merkur színre lépése. Epres riadt visszahőkölése, megtorpanása monológjában, melyet addig mintha könyvből olvasott volna - ezek jó színházi pillanatok. Ahogy a "hasonmásából", Juhász István Merkurjából áradó, meglehetősen nagyképű, kellőképpen lenéző, mégis fennkölt, egyszóval isteni nyugalom is izgalmas ellenpontja az izgága, folyton fecsegő, rokonszenvesen emberi Sosiasnak.

Már ekkor sejti a néző, hogy Forgács Péter rendező miként értelmezte az istenek és emberek közötti, az elsődlegesen az embereket játékszerekként kezelni szerető istenek felhorgadt vágyai miatt öszszegabalyodott testi-lelki viszonyokat ábrázoló vígjátékot. A német romantika egyik legjelentékenyebb, színpadainkon méltatlanul kezelt drámaírója, Heinrich von Kleist szerénykedve biggyeszti a cím után: "Moličre nyomán". Míg a francia szerző pazar komédiát fabrikált az ókori előzmények után, Kleist az őt sokat foglalkoztató identitás kérdésének filozófiai problémáját alaposan beledolgozta az eredetileg fordításnak induló műbe. Goethe lesajnáló véleménye szerint Kleist csupán egy keresztény terminusokra lefordított Mária-történetet írt. Mások a komédia megjelölést vetik el. Ha már címkézünk, tán valóban pontosabb lenne a tragédia komikus elemekkel műfaji megjelölés. Jupiter leszáll a földre egy kicsit szórakozni az újonnan kiszemelt nővel, Alkmenével. Egy szerelmes éjszaka erejéig magára ölti a nő férjének, a hadvezér Amphitryonnak a külsejét. Ezenkívül egy olyan férfi jellemét is felveszi ideiglenesen, amilyen régen, nagyon régen Amphitryon is lehetett talán. Nagyon leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy a Sosias-Charis-Merkur háromszög szerepeltetése más regiszterben, vásáribb hangvételben ismétli meg gazdáik történetét.

Forgács generációs ellentétként láttatja az olümposziak és a thébaiak féltékenységi és hatalmi harcát. Amphitryon (Lukács Sándor) és Sosias sokat látott, dörzsölt kettősét felkészületlenül éri az ereje teljében lévő, vagány ifjú Jupiter (Varju Kálmán) és urát mindenben kétely nélkül követő társának-partnerének, Merkurnak a hosszú hadakozás alatt kihűlt házastársi ágy ellen elkövetett pimasz magánakciója. És a négy férfi között ott van két nő. Az egyik az ember és isten között fellángoló viszály kirobbantója. Hegyi Barbara Alkmenéje kulcsszereplő: Jupiter őt kívánta, majd hódította meg a harctéren küzdő férj álcáját magára öltve. A másik a dráma belső egyensúlyának megteremtéséhez szükséges, ízig-vérig vígjátéki figura. A Pap Vera játszotta Charis alkatában, habitusában erősen emlékeztet párjára, Sosiasra - két összeillő ember.

A rendező a teátrális eszköztár tudatos visszafogásával az emberi-isteni viszonyok részletes kibontását előlegezi meg. Ígérete azonban jórészt beváltatlan marad. A szöveg deklamáló felmondása, a hol otromba, hol ügyesebb gesztusokkal lejelzett szituációk, az elnagyolt vázlatokban kiteljesedő szerepelemzés még nem teremt önálló világot. Ahogy haladunk előre, az imént még dicsért formai keret egyre kevésbé meggyőző, utóbb már a fényhasználat is túlzónak, mesterkéltnek tűnik. A forma idővel elhasználódik, önismétlésbe ragad, s mintha már nem jutna hely apró, de fontos részletek cizellálására, amelyektől a játék aztán valódi mélységet kapna. Gondolok itt a ruha- és szerepcserék mögötti azonosságkeresés és -válság érzékeny megmutatására, a kisembert tudtán kívül felőrlő hatalmasok nemtelen módszereinek leleplezésére. Ami pedig ehelyett megjelenik a színpadon, az legalábbis zavarba ejtő, de mindenképpen meglepő - és ha hatásos, akkor is kizárólag a meglepetés ereje által, s nem más miatt. A második felvonásban ugyanis bábok tűnnek fel a színpadon, thébai tábornokokat, valamint a hasonmások közötti döntést meghozni hivatott népet megjelenítendő. Istenek, emberek és bábok. Három szint, három világ, ez eddig kézenfekvő. A miértre azonban adós marad válaszával a rendezés. Az egyéniséget, arcot nem kapott - tervezőjüktől valójában nagyon is kifejező egyenábrázattal felruházott - bábok persze a hierarchia alján helyezkednek el, semmiképpen nem kötődnek a királyi udvarhoz, csupán az úgynevezett tömeget alkotják. A bábként rángatható nép jelképisége elég elcsépeltnek tűnik, azt talán hagyjuk ki a számításból. A teljesen összezavart nők és férfiak után a fancsali képű báboknak kellene dönteni. Szellemes mozgatásuk révén előáll néhány kifejező és szellemes kép, és a bábok megfelelő érzékletességgel mutatják be azt is, milyen könnyen megtéveszthetők az egyszerű nép ügybuzgó fiai (hogy ki a hat, feketébe bújtatott, egyébként remek bábszínész, azt a színház honlapja gondosan eltitkolja a kíváncsi néző elől).

Forgács Péter rendezésének nehezen indokolható döntései mellett akad néhány izgalmas pontja. Jupiter és Alkmene viszonyát árnyalja, ha az előbbi nagyképű, öntelt, magabízó karakter. Amolyan polisz bikája, akit saját "roppant léte" megszédít, s férfiúi és isteni képességeit rendre összemossa. Varju Kálmán színészi ereje egyelőre kevés erre a nagy magabiztosságot kívánó szerepre. Bár Hegyi Barbara Alkmenéje is haloványabb a kelleténél: a férj és szerető közti különbségről ugyan beszámol, de mégsem érezni a kívül-belül őt felkavaró új, ismeretlen érzések hatását. Ahogy - Földényi F. László kifejezésével - "a világirodalom leghíresebb ťAh!Ť- ja", Alkmene darabzáró, sokértelmű sóhaja is puszta ornamens marad csupán. Lukács Sándor öregedő, nem túl izgalmas, nem túl vonzó háziurat mutat, miközben megrendülésében, kisvilága összeomlásának ábrázolásában jut neki néhány szép pillanat; Juhász István önálló akarat nélküli, erejét a gyengékkel szemben fitogtatni szerető, mégis jellegtelen kisistent alakít; Pap Vera a házsártos, számító, nagyszájú cseléd kliséiből építkezik, alkalomadtán szellemesen.

Thomas Mann nyolcvan éve született, lelkes hangvételű esszéjében az Amphitryon önmaga számára újdonságként való felfedezéséről számol be. Precíz drámaelemzése végén óhaját fejezi ki, hogy színpadon viszontláthassa kedves darabját egy értő rendező és remek színészek tolmácsolásában. A ritkán játszott darab hazai újrafelfedezése azonban ezúttal elmaradt.

JÁSZAY TAMÁS