Katona József Színház

Akarnevál utolsó éjszakája Goldoni utolsó velencei mûve, a városától nehezen, kételyekkel és szorongásokkal búcsúzó nagy mûvész számvetése: drámai komédia. A darab elsõ kiadásához írott bevezetõjében Goldoni maga is kiemeli a mû allegorikus jellegét. 1762-ben, a bemutató idején a drámaíró az ötvenes éveiben járt: ekkor fogadta el a francia Comédie-Italienne-be szóló szerzõdést, s ma már tudjuk, a "színházi költõ" távozása végleges volt, élete hátralévõ részében nem tért vissza Velencébe, Párizsban is halt meg. Goldoni színháza, késõbbi kompromiszszumok árán ugyan, de az akkori kulturális fõvárosnak számító Párizs számára is érdekes volt, s a szerzõ lehetõséget kapott, hogy elmeneküljön a velencei mindennapok kicsinyes rivalizálásaiból, rutinjából.

A műfajnak megfelelően a drámaíróból áttételes szereplő lesz: Anzoletto, egy fiatal mintarajzoló, a színészekből, a társulatból pedig takácsok, akik számára Anzoletto szöveteket tervez, s akiken keresztül szövődik a cselekmény, amely szegényes (ilyesmi más Goldonidrámában is előfordul, például a Chioggiai csetepatéban): de hiszen ezt a színházat ma már jól ismerjük, a konfliktus pedig korunk drámai, egyéni és közösségi konfliktusa. A mű voltaképpen a jellemekre épül, a szereplők egymás közötti kapcsolatainak hálójára, egyszerűségükben is megkapó mindennapi, ugyanakkor univerzális helyzetekre. Az "éjszaka" során nem csupán Anzoletto életének nagy döntése bontakozik ki, hanem emberi világok, apró rezdülések, életsorsok is.

Nagy Ervin és Jordán Adél | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Mindez egy rövid estébe sűrítve, hiszen a vacsora után kezdődik majd csak a tánc: Zamaria, a derék középkorú takácsmester, aki büszke egyetlen lányára, vendégeket hív a házába. A karneváli szórakozásként induló komédia fokozatosan a szereplők sorsfordító találkozásaivá válik. A tetőpont a nagy asztal körüli kártyajáték, ez mindnyájukat összehozza. Gyönyörűen megkomponált jelenet, az egész művet és interpretációt sűrítve egyszerre képes fergetegesen komikus és mélyen drámai lenni. (A darab bevezetőjében a szerző nagy részletességgel írja le az esti kártyajátékot, a jellegzetesen velencei Meneghellát, mellyel, úgymond, színesíteni kívánta a darabot. A Meneghella Goldoni leírása szerint nagy, közös szórakozás, a többi kártyajátéktól eltérően sokan játszhatják együtt, akár tizenhatan is. A darabban a kártya természetesen nem csupán "díszítés", kiváló alkalmat teremt a jellemek kibontakozására, a szereplők összjátékára.) Mintha csak a kártya is számvetés volna, hiszen a darab búcsú a kor Velencéjének színpadától is, lehetőséget teremt két nagy színházi tradíció találkozására: a commedia dell’arte teatralitása, kiváló helyzetkomikuma, színészi ensemble játéka a felvilágosodás korabeli színházi kánonnak, a Goldoniféle "reformnak" megfelelően hús-vér jellemekkel egyesül.

Zsámbéki Gábor rendezésének s a Katona József Színház színészeinek nagyszerűsége éppen abban áll, hogy ezt a játékkultúrát, a mozgalmas színpadszerűséget és a mélyről jövő, olykor megrendítően emberi sorsokat minden idegen póz nélkül, mégis országokon, kultúrákon átívelő természetességgel, sajátjaként állítja elénk. A karnevál végi éjszaka vendégeinek sorsa, világa, a "kórus", a közösség a maga belső, íratlan szabályaival, egyéniségeivel, a XVIII. század Velencéje, bármiféle aktualizálás, szájbarágás nélkül válik sajátunkká.

A középkorú író-színházszervező Goldoni alteregója, a darabbéli fiatalember, Anzoletto szerződést kap Szentpétervárra (az eredeti darabban Moszkvába; a szerző a "nézőszámon" alapuló honorárium velencei bizonytalansága után állandó, biztos megélhetést kapott Párizsban). Nemcsak szerződés várja a távoli városban a fiatalembert, hanem nyitottabb szellemiség, jobb feltételek, az újat akaráshoz befogadóbb közeg. Döntése nehéz, az ismeretlen új, a bizonytalanság, de ott a váratlan, nagy kihívás varázsa is: egy merevebb, nehezen mozduló közeg felcserélése egy új perspektívákat nyitó világra. Így lesz a komédia nyugtalansággal, szomorúsággal, konfliktusokkal is terhes.

Akik maradnak, jól-rosszul továbbra is el tudják adni az árujukat, a takácsközösség, a színházi közösség folytathatja szokásos mindennapjait, ahogy a jelentőségteljes befejezés sugallja. Nem lesznek új kihívásaik, gépükön nem fognak új "mintákat", új "szöveteket" szőni.

A komédia alkalmi mű volt, vallja utóbb a szerző, később nemigen játszották, mégis elszórakoztathatja az olvasót, ezért válogatta be a kötetébe. "Az alakok igaziak, egyszerűek és kellemesek" - állítja -, bár - teszi hozzá - talán még szabadabb játéklehetőséget nyújtott volna a színészek számára egy commedia dell’arte-jellegű canovaccio, egy nem teljesen megírt, hanem rögtönzésre is épülő mű.

Az idézett aggodalom mégsem igazolódott be, bár a darab valóban sokáig feledésbe veszett. A hatvanas évek olasz színházi újjászületésekor, az első nagy rendezői generáció néhány kiváló alakja, mint Luigi Squarzina, ismét elővette, s megtalálta a szinte cselekménytelen, de igen pontosan megkomponált darabban a pompás jellemeket, a kiváló játéklehetőséget, az aktualitást.

A karnevál utolsó éjszakája Zsámbéki Gábor számára is kitűnő választásnak bizonyul: a rendező mélyen ismeri Goldonit, affinitása az író műveihez végigvonul egész pályáján. Mögötte is, akárcsak a maga korában Goldoni mögött, egy kiváló egyéni és ensemble játékra képes színház színészei állnak. A velencei dialektus ízeit Török Tamara friss magyarításában adják elő, Khell Csörsz díszletei kitűnő játékteret biztosítanak a finoman cizellált komikus drámához, Szakács Györgyi jelmezei egyszerre korhűek és kortalanok. Igazi jutalomjátékot látunk, nemcsak egy nagy színészét, mint egykor az ilyen alkalmakkor, hanem egy nagy társulatét. Külön érdekessége az előadásnak a pályakezdő fiatalok teljes értékű tagokként való megjelenése.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A színészek az előadás elején, a színpadon "öltöznek be" (íme, a commedia dell’artéban is gyakran alkalmazott "színház a színházban" elem), hogy hamarosan a korabeli velencei társadalom alakjaiként, egymás után érkezzenek a takácsmester vacsorájára. Egy polgár, Zamaria takácsmester (Bezerédi Zoltán most is kitűnő, gazdag árnyalatokkal megformált alakítása) házában vagyunk s a gyorsan pergő jelenetek mutatják be a háziakat és a vendégeket, a hanyatlásában, kisszerűségében is életteli Velence lakosait. Anzoletto (a fiatal, hitelesen játszó Ötvös András) is hivatalos az estre. Ő Domenica (Pálmai Anna), a mester lányának szerelme, s ezen az esten kénytelen közölni, amit a pletykás női szereplők már elárultak a közönségnek: készül elhagyni Velencét. Választása nehéz, s tovább nehezíti a Pálmai Anna megformálásában szép, modern Domenicától való elszakadás, de elhatározása végleges. A cselekményben három házasság is köttetik, az emberi magányok egyesülnek: Szirtes Ági finoman árnyalt, életerővel és szomorúsággal teli Polonia szövőnője végre magához vonzza Momolót, a mángorló mestert, Máté Gábor könynyednek látszó, mélyen érző, síró-nevető tréfacsinálóját, a megrögzött agglegényt. Végül nemcsak hogy Domenica kísérheti el atyai hozzájárulással kedvesét, de a lányától elválni képtelen apa is, hogy, hogy nem, a francia szövőnővel - Madame Gatteau-val. Az egymáshoz nem illő életkorok par excellence vígjátéki szituációként működnek, ezúttal azonban bonyolultabb a játék. Máthé Erzsi csodálatos alakításában az öregedő, látszólag a férfihoz nem illő asszony képes még valamiféle varázsra, emberi kapcsolatra, Zamaria mester magányának oldására. (Az ősbemutatón, úgy tudom, még a szerep komikuma került előtérbe, s férfi színész alakította.) Nem kevésbé különösek a párok sem: a jellemek a kiváló színészi alakításokban ezúttal is megelevenednek: apró rezzenések, pompás helyzetek sora tárul a közönség elé. Szép a bölcs, a világot értő és elfogadó kereskedő-polgár házaspár megformálása: Bodnár Erika erős egyéniségű, konfliktuskezelő Marta asszonya s Ujlaki Dénes életteli, ellentmondásaiban, gesztusaiban is kitűnő Bastian mestere. Felejthetetlen pillanatokat szerez Fullajtár Andrea Alba asszonya, a komikus, de szívszorítóan bonyolult hisztérika s az őt toleráló férj, Kocsis Gergely egyszerre gyenge de szeretően bölcs Lazaro takácsmestere. Kivételes színészi teljesítmény a jellem, a szenvedélyek ilyen szélsőségeit megszólaltatni, a fergetegesen vaskos bohózat és a megrendítő tragédia határán ilyen biztonsággal mozogni. Fullajtár Andrea egészen döbbenetes pillanatokat teremt: nem egyszerűen a komikumot hangsúlyozza, pedig már az is hálás volna. Korát meghazudtolóan mindent tud rólunk, és elénk is tárja az összes női vívódást, szorongást. Nagy Ervin Augustin takácsmestere és felesége, Jordán Adél Elenettája, ez a szinte csak gesztusaiban élő, ám nagyon is jelen lévő, állandóan veszekedő, de egymáshoz a végtelenségig ragaszkodó házaspár is bravúros színészi alakítás. Igen jól illeszkedik a közös játékba a három egyetemi hallgató, Polgár Csaba, Herczeg Tamás és Friedenthal Zoltán alakítása is egy-egy segédként. Sáry László zenéje, akárcsak a díszlet és a jelmezek, olyan természetes módon része az előadásnak, hogy szinte észre sem vesszük, pedig igazán lényeges eleme az összhangzatnak. S hogy a játék komédia maradhasson, végül, ha nem is felhőtlenül vidám, de nem is könnyes a búcsú: funkciót kap a háttérben megbúvó szövőgép: a "maradni" szótlan folytatás-lezárását jeleníti meg. Anzoletto válaszútja a maga bonyolultságában dőlt el, igazi értelmiségi, színészi, színházi válaszút volt, rendező, társulat és néző egyaránt komolyan átérezte, s közben ez utóbbi pompásan szórakozott is.

FRIED ILONA