Egymásba íródó színpadi rétegek. Komikus elemek tragédiába oltva, komédiává finomhangolt tragédia. Böllérkés-casting és cserbenhagyásos álmodozás. Ez (is) a Tasnádi István-féle Finito. Ironikus, Molière-ízû vég- illetve vígjáték Mácsai Pál rendezésében. Koncentrikus körökben sûrûsödnek a tipizált figurák - a szomszéd, a polgármester, a pszichológus, a feleség, a költõ, az operatõr, az anyós vagy a pop(hulló) csillag(ocska) - a színpadi origót képezõ (örkényi minõségében emblematikus) budi körül. No meg a budiban szabadidõs tevékenységként agonizáló végjáték-fõhõs Blondin Gáspár (Csuja Imre) körül. Kliséfigurákból épül a Naprendszer ugyebár. Közepében a Nap pedig a meghalni kész Gáspár. Elnézést a rímért. Kicsúszott. Véletlenül. Nem tehetek róla.

Tény, hogy ez a sajátos muszáj-rímelés olykor a drámaszövegen is elhatalmasodik, miközben végig elképesztően izgalmas, mit tesz a kötött forma egy színpadi szituációval, hogyan befolyásolja a színpadi jelenlétet és játékot. Vajon a rím csupán zavaró dallam, verbális pótcselekvés, amely elfedi a lényegi mondanivalót? Vagy éppen afféle speciális V-Effekt, amely kizökkent, egyúttal megvilágít, eltávolít, és reflexióra kényszerít? Esetleg üdítő-szórakoztató formai bravúr? Mindez együtt és egyszerre. Az Örkény Színház színészei határozottan jól dolgoznak a csengő-bongó szöveggel, miközben világos a feladat nehézsége. Roppant színészi hitelesség és mindenekelőtt arányérzék szükségeltetik ahhoz, hogy a rímes szöveg érthető és hihető legyen, hogy ne váljék üres dallammá, elszavalt-érthetetlen szólammá. A Finito szereplői azonban többnyire - egykét kevésbé működő fordulatot, kényszer szülte hangsúlyt leszámítva - boldogulnak a szöveggel, amely így a figurák szerves részévé válik. A szöveg, a rím (mint alakzat, mint hangzás, mint stíluselem) itt olyan, akár egy testrész - mint egy nagy pocak, egy karikás szem, egy félrecsúszott paróka, egy képernyő-kompatibilis műmosoly. Lehet nem szeretni, néha bosszantó, hogy ott van, és hogy olyan amilyen... de hozzátartozik a figurához. Elválaszthatatlanul. Úgy, hogy közben: nevettet, elidegenít, ironizál. A nagy pocak, a karikás szem, a félrecsúszott paróka és a képernyő- kompatibilis műmosoly kikacagja és idézőjelbe teszi saját magát. Rímről rímre.

Ez a többrétegűség azonban nem csak a Tasnádi-szöveg játékos, önreflexív, groteszk, helyzet- és jellemkomikumhoz aszszisztáló jellegében figyelhető meg. Több szint, több színpadi nyelv egymásba olvasztása, egymásra kopírozása alkotja alakítja az előadást. Ennek az alaprétege kétségtelenül a szövegvariációs szint. Tasnádi ebben a darabban vállaltan Nyikolaj Erdman Az öngyilkosának motívumaival, szüzséjével dolgozik. A boldogtalanságából öngyilkosságba menekülő (legalábbis kezdetben menekülni akaró) kisember történetével, akinek halálából hasznot szeretne húzni mindenki. Halál bármi áron?! Ám az Erdman-komédia mentén haladva Tasnádi valami újat teremt, kedvére (át)mozgatva a Podszekalnyikovtörténet dramaturgiai szálait. Így születik a Magyar zombi, amely - a szövegtől a színház irányába lépve - mint dráma( szöveg) és színpadi helyzet szintén képlékeny (alap)anyag a rendezők kezében. A Mácsai-féle Finito ugyanis - képekben, hangsúlyokban, színpadi megoldásokban - szintén újraírja a történetet, jóllehet mindvégig szöveghűen és "ideahűen". (Újraírja-újragondolja a korábbi zalaegerszegi rendezéshez és az eredeti drámaszöveghez képest is, kihagyva egyes elemeket, átrajzolva bizonyos komponenseket.)

Akár egy valóságos színházi palimpszeszt. Pontosan ez az, ami az Örkény Színház Finitóját olyan izgalmassá és egyedivé teszi. Ezek a műfaj- és hangnemrétegek, stílus-szintek, a folyamatos - tudatos - nézőpontváltás, elemelés, kikacsintás. Hiszen a - kissé anakronisztikus - rímes szövegforma és a nagyon is mai szituációk paradox párosa eleve megakadályozza, hogy naturalista-dokumentarista stílusban bontakozzék ki a színpadi történet. Napjaink szociológiai látlelete a meghalni vágyó, boldogtalan házasságban élő, vidéki munkanélküliről, az érdekeiket szem előtt tartó, képmutató rokonokról és/vagy falubéliekről, illetve a média exhibicionista, kamerán innen és túl létező, kétdimenziós szerep-figuráiról tulajdonképpen döbbenetes. Elkeserítő és pillanatokra kínosan valóságos. Rímbe szedve, barokk dallamokkal keretezve azonban kiesik, de legalábbis kevésbé veszélyes koncentrációban van jelen az a bizonyos kockázatos azonosulásfaktor. A külső, (mármár) független nézőpont válik erősebbé: egyfajta "ez itt nem én vagyok, de pontosan tudom, miről beszéltek, hát nevethetek" attitűd az uralkodó. Miközben pillanatokra a "jaj, mintha magamat-magunkat látnám" élmény is megélhető és általa a boldog - egyszerre azonosuló és eltartó, külső és belső nézői pozíciót jelentő - önirónia. Ebből az aspektusból pedig sokkal világosabban érzékelhető ennek az egésznek a kisszerűsége, a parodisztikus realitása, súlytalansága-súlya, komikuma-tragikuma. Ezt a sajátos ("ismerős is, mégsem az") befogadói-nézői magatartást a folyamatosan növekvő-csökkenő fókusztáv idézi elő. Nagyon közelről látjuk ugyanis a médiavilág karikatúraszerű alakjait és végtelenül hatásvadász gesztusait. Debreczeny Csaba mint a Pál-show sztárja egészen fergeteges pillanatokat produkál, remek felvillanások jutnak Kerekes Viktória riporternőjének, Máthé Zsolt szenvtelenül professzionális operatőrének vagy a Széles László által alakított médiapszichológusnak is. Bizony szabad szemmel is jól látható, hogy a falusi kvázi-idill családi minidrámákat és érdekkapcsolatokat rejt: a szó legszorosabb értelmében vett "végzet asszonya" szerepbe kényszerülő meggyötört feleséget (Für Anikó), despotikus- praktikus anyóst (Pogány Judit), tévé- sövényvágó síkon mozgó szomszédot (Czukor Balázs), böjtölő-aggodalmas polgármestert (Anger Zsolt). Színesíti a képet még egy enyhe alkoholproblémával, ám annál súlyosabb exhibicionizmussal áldott-vert énekesnőcske (a popdíva szerepében Bíró Kriszta lubickol harsányan) és egy kismotoros-filozofikus költő (Végvári Tamás). Csuja Imre dacos félmondataival, hol egykedvű, hol komisz humorba hajló halálvágyával kiváló Blondin Gáspár. Az alakítások sikere abban (is) rejlik, hogy szerencsére nem csúsznak el sem a túlzottan pszichologizáló figuraábrázolás, sem a gúnnyal határos karikatúraszerűség irányába, s ez legalább annyira a rendezés és a drámaszöveg érdeme, mint a színészeké. Azokon a pontokon ugyanis, ahol túlságosan "élővé", zavarba ejtően aktuálissá-konkréttá és kínosan leleplezővé válna a jelenet, mindig jön egy olyan rendezői-drámaírói gesztus, amely az egészet kifordítja, és összekacsintva-cinikusan az "ugye, milyen őrület" regiszterébe tolja. A keretszerkezet és a ránagyítás-távolságtartás dinamizmusa az előadás alapélménye. Mindig más lencsén-szűrőnoptikán át, mindig más keretben látjuk az eseményeket. Egy-egy jelenet például médiaesemény - köztünk és a pillanat között ott az operatőr, a kamera és "a műsort élőben tudósította Reszler Hajnalka" hangulatú tévécsatorna-hangsúlyok. Míg néhány szituáció inkább barokk operarészlet - ornamentikus mintákkal cizellált díszletkeretbe foglalva, jeleneteket összekötő és szétválasztó zenei betétekkel kísérve, amelyeket a négytagú zenekar játszik élőben remekül, továbbá barokk áriarészletekkel, arisztokratikus dallamokkal fűszerezve, amelyeket a két rizsporos parókahangulatú frizurát viselő, csipkeharisnyába és ezüst tornacipőbe öltöztetett énekesnő ad elő nagyszerűen, hol a díszletben kialakított falfülkében állva, hol a színpadi események külső-belső résztvevőjeként.

Ez a sajátos színpadi idézőjel működik az előadás első pillanatától fogva (érdekes, hogy épp ez az idézőjel hangsúlyozza ki igazán a figurák emberien esendő és végtelenül prózai voltát): gesztusértékű már önmagában a fából tákolt budi és a fekete-fehér, aprólékosan kidolgozott-festett, mintásan burjánzó díszlet közti kontraszt. A karikás szemű, távolba révedő Blondinné frottír-szürke otthonkáján a finom fodor, a szereplők jelmezén ismétlődő motívumként feltűnő rézgomb. A vásári komédiákat idéző épített különös faszövet függöny a színpad körül. A különböző ajtókon felbukkanó, majd eltűnő figurák ki-be járásának francia bohózatokat idéző ritmusa, vagy a szinte koreográfiaszerűen megkomponált, újra és újra megszakított ebédjelenet (humoros Utolsó vacsora-parafrázis). Végezetül a moličre-i megoldásként felbukkanó "Hivatalos Úr" karaktere (Mácsai Pál) is az előadás zárlatában, aki összefoglalja a tanulságot és elsimít mindent. Különös deus ex machina jellegű érkezésével ő maga a két lábon járó irónia, a gyanúsan mindent megoldó happy (?) end, a nagy végső meglepetés, a nézőtér felől a színpadra sétáló záróakkord, a megtestesült hangnemváltás és kikacsintás személyesen. Tánccal megkoronázva. Mert ez egy ilyen - fordulatról fordulatra, rétegről rétegre változó, mégis roppant következetesen építkező - műfaj. Egy véresen, pontosabban "végesen" komoly játék. Komikum szuicidum...

JUHÁSZ DÓRA