Békés Megyei Jókai Színház

A Broadway szereti a csillogást, a happy endet. Nem véletlen, hogy Willy Russell musicalje két évnél tovább nem bírta a versenyt. A londoni West End sokkal toleránsabb. Befogadja, sõt szereti az unikumot. A Vértestvérek már tizenkilenc éve van mûsoron. Azért különleges a nálunk sem ismeretlen színpadi szerzõ mûve, mert egyik mûfajba sem sorolható igazán. Nem klasszikus a musical abban az értelemben, hogy a dalok helyett a krétakör-történetnek nagyobb a szerepe. Erõs a drámai konfliktus. Sokgyerekes szegény anya, aki ikreinek egyikét gyermektelen gazdag családnak adja.

És innentől kezdve mindenki belép egy ördögi körbe, melyből - ahogy azt az író sugallja - lehetetlen kitörni. Társadalmi konfliktusok, szegény-gazdag ellentét. Sorsszerű, hogy a fiúk hétéves korukban minden szülői tiltás ellenére találkoznak, és vér-(és véd-)szövetségre lépnek. Egymás mellett futó párhuzamos életrajz a két fiúé és a két anyáé, melyek azt hivatottak igazolni, hogy a nyomor bűnbe taszít, és a gazdagság elsivárít. A vértestvérek, ahogy az évek múlnak, úgy távolodnak el egymástól, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mindkettőjüké egy más világ. A fátum - mint a görög sorstragédiákban - olyan erősen determinálja a szereplők cselekedeteit, hogy szinte nem is urai saját életüknek. A történet narrátora erre csak ráerősít jóslataival, a tragikus vég előrevetítésével. S ha ez még nem lenne elég, az író beveti a babonák világát is. Ilyen például az asztalra állított új cipő, ami egyértelműen bajt jelez. S a végzet valóban beteljesül, hiszen a két fivér szerelemféltésből egymás ellen fordul, és közös tragédiájukat vér szerinti anyjuk sem tudja megakadályozni.

Ebből az alapból a téma és a megközelítés okán valóban születhetne egy különleges, a tucattól elütő mű. Ám Russell szövege nem elég kimunkált ahhoz, hogy e rétegek egymásra rakva valóságos súlyt képezzenek. Minden érintőleges, ahelyett, hogy megérintene. S nem segít ezen Békés Pál fordítása sem. Jártunk már így Russell egy másik színdarabjával is, amikor Shirley Valentine hétköznapi életét próbálta kiszínesíteni. Nem az írónak, hanem a nagyszerű Vári Évának (és Békéscsabán Felkai Eszternek) sikerült ezt megtennie.

Lapis Erika | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

S így járnak a dalok is. Csak a művet végigkísérő Marilyn Monroe-ciklus válik eggyé a történettel. Az anya kezdetben csupán külsejében hasonlítja magát a rejtélyes életű színésznőhöz, majd szép lassan a Monroe-sors és a család élete közé kerül egyenlőségjel. A többi dal inkább csak betét marad.

Király Attiláé a feladat, hogy rendet teremtsen, és a sok lehetőség közül kiválassza a hangsúlyosakat. Koreográfusként jól mozgatja a szereplőket, élvezetesek, lendületesek, ugyanakkor a korra - a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre - utalóak a képei. Ebben segítségére vannak Papp Janó jelmezei is. Rendezőként mégis inkább a történetben rejlő kis drámák izgatják jobban, amit a puritán színpadkép is mutat. Székely László eltolható, fehér plexifalai legfeljebb néhány árnyjátékot engednek meg, de nincs helye bennük a csillogásnak. Nem hangsúlyos a két család közötti életszínvonalbeli különbség sem. Ez a látvány szintjén nem zavaró, de sajnos az éles cezúra a jellemrajzokból is hiányzik. Így nehezen érthető, hogy ki miért lesz milyen. A rendezés nem tud mit kezdeni azzal, hogy évek múlnak el a két fiú életében egy dalnyi idő alatt. E szaggatott építkezés következtében elmaradnak az igazi drámai konfliktusok. A rendezés nem tudja pótolni azt, ami a műben csak felében-harmadában megírt. Kezeli, és mind hangulatában, mind megjelenésében jól elkülöníti a valóságos történéseket a narrátor kommentárjaitól, s ezzel két dimenzióban működteti az előadást.

Szomor Györgyé az érdem, hogy afféle egyszemélyes kórusként, kívülállóként súlyos jelenségként narrálja végig a történetet. Zakóján a jing-jang szimbólummal a láthatót és a láthatatlant, a hamisat és az igazat, a pillanatot és az örökkévalóságot, a semmit és a mindenséget, a minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó filozófiáját kell képviselnie. Remekül teszi, és nem mellékesen kiválóan énekel. Sokkal kevésbé megoldottak azok az egy villanásra feltűnő karakterei, amelyekben az események résztvevőjévé válik.

Az ikerfiúk, Mickey és Edward szerepének kiosztásánál a rendezőnek el kellett döntenie azt a dilemmát, hogy a közel húsz évet egy színésszel játszassa, vagy gyerekszínészekkel is dolgozzon. Köztes megoldásként két színihallgatót választott. Ettől a gyermekkorban játszódó rövidnadrágos jelenetek kimódoltak, nem megéltek, inkább megcsináltak lettek. Mindkét fiú akkortól jó, amikor saját korosztályát kell színpadra hoznia. Az anyjánál maradt Mickeyt játszó Vadász Gábor az életrevalóbb, a robbanékonyabb, a bűnbe vihetőbb. A nevelőanyához került Edwardot alakító Gulyás Attila a félszegebb, az alkalmazkodóbb, a magasabbra törő. De a lelkükben mindketten mélyen sérültek. S ezt játékuk jól érezteti. A közös szerelmüket játszó Paczuk Gabinak nem esik nehezére az évtizedeket átélnie és átívelnie. Mindvégig hiteles és gyönyörűen énekel. Máté Krisztián a nevelőapa szerepében az örökké sietőt hozza színre, Komáromi Anett pedig a gyermek után nagyon vágyó, de a "vásárlásba" belerokkanó, mindentől feszült nevelőanyát, aki számára semmi sem természetes.

Annál természetesebb az anyát játszó Lapis Erika játéka. Igazi drámai hősnőt formál Mrs. Johnstone alakjából. Benne van az a keménység, ami a sokat megélt munkásasszonyok sajátja. Nem hajol meg a terhek súlya alatt. Ugyanakkor minden szavában és mozdulatában érződik a gyermekei iránti mérhetetlen szeretet és ragaszkodás. Akkor is az övéi, sőt a leginkább akkor azok, amikor bajban vannak. Csak azt irgalmatlanul nehéz túlélnie, amikor két halott fia kezét szorítva maga marad mérhetetlen fájdalmával. A színésznő mély, hiteles és sokszínű. Kiemelkedően jó alakítás az övé.

CSIZNER ILDIKÓ

Az írás a Thália Színházban látott budapesti vendégjáték alapján készült.