Nem túlzás azt állítani, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál nemcsak hazai, hanem immár nemzetközi méretekben is közüggyé vált - olyasmi, amit számon tartanak azok is, akik talán egyetlenegy estjét sem látogatják. Megkülönböztetett helyet kap a zenei rendezvények képzeletbeli világtérképén, ahova elõadónak és hallgatónak egyaránt érdemes eljutni. Kínálata már-már áttekinthetetlenül gazdag, elégedetlenségre nehéz okot találni, szomorkodni is legfeljebb egy-egy elmaradt/ lemondott koncert miatt lehet (idén Maxim Vengerov hegedûestjét kellett nélkülöznünk).
Ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni, hogy az évad egészét tekintve módosult a BTF szerepe, legalábbis a hazai közönséget illetően. A Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében ugyanis olyan rangos a kínálat, hogy szinte csak az embléma különbözteti meg a BTF estjeit. Itt a helye, hogy egyszer végre örvendezhessünk: "egy csónakban eveznek" a különböző rendező szervek, a közönség pedig az egymást inspiráló rivalizálás áldásos hatását élvezheti. Évtizedek óta nem volt ilyen művészjárás, különös tekintettel a vendégzenekarokra. És mintha ettől megemelkedne az a képzeletbeli elvárás- és igényszint, amit feltétlenül el kell érni valamennyi közreműködőnek. Vélhetőleg azok a zenekari muzsikusok is, akik nem tudják szabaddá tenni egyikmásik estéjüket, hogy meghallgassák neves kollégáikat, bármilyen mérlegelés nélkül igyekeznek tudásuk legjavát adni.
Az elsődlegesen koncerthallgató csak ámul és alig hisz a szemének és fülének! Nem kevésbé érdekelt e kínálatban az sem, aki általában a hangfelvételeket részesíti előnyben, hiszen lehetősége nyílik az összehasonlításra: vajon élőben hogyan vizsgázik, aki felvételei alapján egészen kiváló. (Sokak számára nagy tanulság, hogy célszerű megnézni, mikor készültek a felvételek - hiszen az együttesek neve állandó, ám tagsága cserélődik; nem beszélve arról a színvonal-módosulásról, amit esetleg karmesterváltás eredményezhet...)
Többnyire zenekari esteket hallgattam, s előre kell bocsátanom: valamennyi tanulságos volt.
Szép gesztus, hogy Kodály születése 125. évében Kodály-programmal kezdődött (március 16.) és zárult (április 1.) a rendezvény. Kodály - másképp, adhatnánk alcímként mindkét koncertnek. A nyitó est Kocsis Zoltán hangszerelésében kezdődött 20 magyar népdallal Kodály Magyar népzene című sorozatából, majd a folytatás: a Kállai kettős és a Budavári Te Deum. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart és Énekkart Kocsis Zoltán vezényelte, szólistaként Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Brickner Szabolcs és Asztalos Bence működött közre. A záró esten a Háry került színre koncertszerű előadásban, némi látvánnyal (koreográfus: Foltin Jolán, dramaturg: Böhm György). A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, Ének- és Gyermekkarát Fischer Ádám vezényelte, a címszereplő Perencz Béla partnerei Németh Judit, Massányi Viktor, Cserna Ildikó és Geötz Judit volt, narrátorként Hegedűs D. Géza emelte a hangulatot, Várady Szabolcs összekötő szövegével.
Nagy öröm, hogy végre lehetőségük nyílt külföldieknek is Kodály-kompozíciókat hallani élőben. Az már kisebb, hogy szövegértésüket megkönnyítő kiadványokat, szórólapokat hiába kerestek volna. A tetszésnyilvánítás (amennyiben elfogadható mérvadónak) arról tanúskodott, hogy igenis hatóképes Kodály zenéje, akár a szöveg értése/ismerete nélkül is. Hogy ebben kételkedni szokás, annak bizonyítéka mutatkozik meg a Háry látványtervében - a táncosok inkább elterelik a figyelmet. Ahhoz azonban kiváló, hogy továbbhagyományozzuk a Nyugat rég kialakult magyarságképét; hiába no, táncos lábú nemzet vagyunk... Elgondolkodtató, hogy mekkora "nagyítást" bír el a népdal; a nyitókoncert népdalfeldolgozásainál a hangszerelés nemegyszer elnyomta az énekes hangját - márpedig vannak érzések, hangulatok, amiket nem lehet, nem szabad világgá kiabálni. Hasonlóképp torzul az operaénekesek hangján a népdal meghitt világa. Így is hatásos, így is tetszhet - de más.
A fesztivál legnagyobb Kodály-élményét a Gulbekian Zenekartól kaptam, Lawrence Foster vezényletével (március 17.). Pedig nem indult falrengetően; Dvořák három szláv tánca után koncertmesterük szólójával következett Bartók két rapszódiája. Schumann I. szimfóniájának meleg fogadtatása után először frappáns-rövid portugál kortárs darabot adtak ráadásként, majd - második ráadásként - a Galántai táncokat. Spontán összefutott a könny a szememben már a cselló nyitó hangjai alatt. Azt hiszem, az ilyesfajta interpretáció kiérdemli a "faltól falig zene" meghatározást. A portugál alapítványi zenekar, amely épp 45 éve alakult, soknemzetiségű (egy magyar hegedűs is játszik benne). Mégis, a zene közös nyelvén értően olvasták a kodályi kottát. Szokás hangoztatni, hogy a parlando vagy rubato kizárólag magyar előadók tolmácsolásában autentikus - de bármiféle autenticitásnál meggyőzőbb az az erős érzelmi töltés, amellyel megszólaltatják a darabot. Egyszerűen szeretik a művet, profiknál ritka önfeledtséggel játszották, a klarinétszólista produkcióját érdemes lenne tanítani. A Gulbekian Zenekar zeneigazgatójának és karmesterének - akit az egyik legsikeresebb amerikai dirigensként harangozott be a valamennyi helyszínen naprakészen elhelyezett ismertető - legnagyobb érdeme az, hogy hagyja játszani muzsikusait, képes együtt örülni velük a felcsendülő szép hangzásoknak. E koncerttől kezdve mind több figyelmet szenteltem a zenekari játékosok látványának: hat-e rájuk a zene, s hogyan fogadják a tetszésnyilvánítást. A Gulbekian Zenekart oldottság jellemezte; megtették, ami tőlük tellett, maradéktalanul, s ennek valóban lehetett örülni.
Talán a BTF nemzetközi rangjával is összefügg, hogy több külföldi zenekar - gesztusból? - magyar művet is műsorra tűzött. A Săo Pauló-i Szimfonikus Zenekar Ránki Dezső szólójával Bartók 2. zongoraversenyének előadására vállalkozott (március 25.). Háromhetes európai turnéjuk során hetedszer játszották el - de minek?! John Neschling nem uralta a zenekart, s hiába a szólista minden igyekezete, aligha tudja tempóba rázni a lötyögős együttest. Köztudott, hogy nehéz és igényes a mű - de ebből az előadásból csak az derült ki, hogy nehezen élvezhető... Debussy remekével, A tengerrel eredményesen próbálták kiengesztelni a közönséget, s Ginastera elementáris hatású táncaival végül is hangos sikert provokáltak.
Az orosz Nemzeti Zenekar egész félidőnyi Liszt-muzsikával készült: az Orpheus után az A-dúr zongoraverseny, majd a Haláltánc csendült fel (március 29.). A szólista Gyenyisz Macujev lehengerlőnek szánt agresszivitással zongorázik, s vitathatatlanul széles spektrumú technikai tudással. A virtuóz ráadásból, szólistaként sokkal közvetlenebb muzsikust ismerhettünk meg személyében. A dirigens Mihail Pletnyev feladta a leckét mindazoknak, akik úgy gondolták, ismerik Csajkovszkij stílusát. A IV. szimfóniát egészen szokatlan tónusokkal, színekkel és hangulatokkal szólaltatta meg. Ha ilyen a szerző zenéje, akkor igazságtalanul tartják magukat tőle távol mindazok, akiket éppen a már-már tolakodó emocionalitás, a néha külsődleges - illetve kevéssé átélhető - optimisztikus tételzárlatok zavarnak. Őszinteség és személyesség hatotta át az előadást, a visszafojtott és kitörő érzelmek sohasem tolakodóan, mindig elegánsan kerültek kifejezésre.
A másik nagy Csajkovszkij-élményt a Philharmonia Zenekarnak köszönhettük. A VI. szimfóniát jogosan fogadta tomboló tetszésnyilvánítás. Már Liszt Les Préludes- jének tolmácsolása is könnyen utat talált a hallgatósághoz, míg - érdekes módon - műsorkezdő darabjukat, Mozart Haffner-szimfóniáját hűvös taps követte. Lehet, hogy nem hiszünk a fülünknek? A kisebb létszámban pódiumra lépő együttes olyan álomszerű finom hangzásokat produkált, amelyek érzékenysége a legrangosabb régizenészek produkcióiban is csak ritkán fordul elő... Riccardo Muti fellépése azoknak a nagynevű dirigenseknek a sorába kerül, akik nem tudtak meggyőzni arról, hogy nekik is részük volt a felcsendülő hangzás milyenségében. Akik őt látni jöttek a koncertre, nem csalódtak: láthatták élőben dirigálni.
Két magyar zenekarról feltétlenül érdemes szólni. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara ugyancsak kitett magáért: nagysikerű estet adott (Németh Judit szólójával Wagnertől a Wesendonk-dalok szerepeltek a műsor rövid első részében, majd Bruckner VII. szimfóniája következett) Eliahu Inbal vezényletével (március 19.). A külföldinek sem lehetett panasza, nyilvánvaló: anyanyelvi szinten "beszéli" a zenekar az egyetemes zeneirodalmat...
Két műsorral lépett fel két-két esten a Budapesti Fesztiválzenekar. Richard Straussestjüket a MÜPÁban és a Zeneakadémián is eljátszották, Fischer Iván vezényletével. Till Eulenspiegel vidám csínyjei ezúttal nem sziporkáztak különösképp, ám a folytatás mind többet ígért. A II. kürtverseny szólistájaként Zempléni Szabolcsot hallhattuk, majd varázsos Hétfátyoltánc következett a Saloméból. A szünet után a címszereplő áriájával, valamint az Ariadné Naxosban gyönyörűséges zárójelenetével okoztak maradéktalan boldogságot. A szólisták közül Jane Eaglen nevét valamennyi hallgatója megtanulta...
E remek produkcióhoz képest halványabb volt a Zeneakadémián duplázott est, amikor Hans Graf vezényelte a zenekart. Zemlinsky A kis hableány című zenekari fantáziája leginkább az érdekességek-ritkaságok kedvelőinek szánt csemege, Beethoven Esz-dúr zongoraversenye viszont, Stephen Kovacevich szólójával, az interpretációtörténeti ritkaságok közé sorolható. Kovacevich extrém jelenség, azok a másságok, amelyeket játékával ad a mű ismerőinek, nem kárpótolnak azokért a "megszokott" szépségekért, amelyeket nélkülöznünk kellett. De tény: unatkozni ezúttal sem lehetett...
Zenebarát berkekben rendre visszatérő megvitatnivaló: lehet-e, szabad-e, kell-e összehasonlítani szerzőket, előadókat, interpretációkat. Mindeme törekvések valamiképp az értékek (össze)mérésére próbálnának kísérletet tenni, akár megelégedve a szubjektív sorrendekkel. Minden meddőségük ellenére nem haszontalanok ezek a kísérletek, hiszen megpróbálnak valamit lefordítani a szavak aprópénzére, ami által senkinek az élményei nem sérülnek (a művek és a produkciók sem), ám azzal az eredménnyel járhatnak, hogy a véleménynyilvánítások során személyesebb közelségbe kerülnek a megélt élmények, s a történeti zenék jelen idejű, hosszan ható élményforrásokká válnak. Aki véleményt formál, valószínűleg figyelmesebben hallgatja a zenét. Bízik önmagában, s eme önként felvállalt hallásgyakorlatok hatására mindinkább értővé válik.
Remek koncertek voltak a Tavaszi Fesztiválon, hatásuk nem csak a ruhatárig tartott - folytatódott megannyi eszmecsere a villamoson is. A közlekedés mostoha körülményeiért többször kárpótolta az utast az a ritka élmény, hogy még utólag is működött az a kizárólag kitűnő előadásokból kisugárzó titokzatos energia, ami egységes erőtérré formálja a nézőteret, s közösséggé varázsolja a közönséget. Ritka- ellesett pillanatok az ilyenek - megszervezhetetlenek. Lehet, hogy valakit nem érintenek meg - de aki részese, biztos lehet abban, hogy jól működött a minőségérzékelője, amikor elégedett volt a hallottakkal.
FITTLER KATALIN
