Théâtre Vidy, Lausanne

"Aki túl sok szót használ, végül egyedül marad." Ilyen és hasonló maximákat, szentenciózus igazságokat mond ki és játszik el az európai kortárs színház egyik legfigyelemreméltóbb alakjának, Heiner Goebbelsnek a színpadán a zseniális színész- rendezõ, André Wilms a lausanne-i Théâtre Vidy alig másfél órás, mágiát és realizmust megejtõ módon vegyítõ grandiózus elõadásában. Az idézett mondat bosszantó a szavak körüli foglalatoskodásra felesküdött ember számára, miközben a lelke mélyén pontosan tudja és érzi annak mély igazságát. A Bulgáriában született, a régi Spanyolhonból eredeztethetõ szefárd zsidó családból származó, iskoláit Bécsben és Frankfurtban végzõ, angol állampolgársággal is rendelkezõ, német nyelven publikáló, 1981-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Elias Canetti (1905-1994) sokrétû életmûvében bõven akadnak hasonlóan kemény kijelentések. Ezekbõl válogatott össze 2004-es, világjáró elõadásához a német Heiner Goebbels egy csokorra valót, melyeket Wilms franciául ad elõ.

Persze ez csak egyetlen, alighanem a legkönnyebben megragadható rétege az előadásnak. Canetti életművének és -útjának mély ismeretéről tanúskodik az a sokszólamú, rendkívül összetett élmény, amihez Goebbels totális színháza juttatja a nézőt, aki hajlandó részt venni a közös játékban (a türelmetlenebbek, bár nem sokan, az út felénél hagyták el a Fesztivál Színház nézőterét). Komolyzenei koncert, utópisztikus robotrevü, szövegközpontú minimálszínház, valós idejű (ál)dokumentumfilm, megrendítő monodráma, filozófiai eszmefuttatás, cirkuszi hatású varázslatok sora, a hétköznapi rögvalóság magas költészetté emelése, majd egy ironikus gesztussal a metafizika váratlan lerántása a földre, szemünkkel-orrunkkal közvetlenül érzékelhető, valós események és virtuális terekben zajló, a legapróbb részletekig precízen megrajzolt történések váltogatása változatos tempóban, bűnügyi pontosságú nyomozás egy élet közvetlenül tapasztalható vagy csak atmoszférájukban felidézhető nyomai után - csupán néhány réteg a számosból, melyek az előbbi, precíznek szándékolt felsorolás ellenére nemigen választhatók szét az előadáson belül. És ami az egész estét áthatja, az a fölényes és lenyűgöző professzionalizmus.

A meghatározhatatlan műfajú, különös és különc produkció címe és alcíme valamelyest mégis eligazít: Eraritjaritjaka - Mondatok múzeuma. Az előbbi ausztrál bennszülöttektől eredő frázis (Canetti Feljegyzésekjéből idézem), "egy archaikus költői kifejezés az arandák nyelvén, s azt jelenti: ťheves vágy valami után, ami elveszettŤ. Az alcím pedig pontosan fogja össze mindazt, amit az előző bekezdésben csak körülményesen írhattam körül. A kezdetben üres, szigorú feketébe vont színpadon a Mondriaan Quartet tagjai foglalnak helyet, majd Sosztakovics nyolcadik vonósnégyesével indítanak. A muzsikából fenyegetettség, rebbenő veszélyérzet és mélységes fájdalom árad - a XX. századi ember életérzésének egyik legérzékletesebb, megrendítő összefoglalója ez a zene. Az eltérő korokból gondosan összeválogatott muzsika (Bach, Ravel, Bryars, Crumb, Lobanov, Moszolov és persze Goebbels) egyébként végig folyamatosan szól, legtöbbször élőben, máskor elektronikus eszközökkel kiegészítve, enyhén vagy jobban eltorzítva. Az önmagukban, hátterükből kiszakítva nehezen értelmezhető, banálisnak bátran mondható áltörténéseket hol aláfesti, hol kiegészíti, máskor megelőlegezi vagy magyarázza a zene. Goebbels totális színházának egyik alapköve a zenéből áradó természetes érzékiség színpadra fogalmazása. A kvartett játéka lágy határozottsággal fogja kézen a nézőt, majd vezeti az előadás sűrűjébe. A varázslat elkezdődött.

A színre lépő öltönyös, szemmel láthatóan tisztességben megőszült úriember (a már említett Wilms visszafogottan elegáns ruháját Florence van Gerkan tervezte) a Canetti-szövegekből kiragadott, vagy eleve töredékben született mondatokat nem egyszerűen felmondja, hanem szigorúan koreografált mozgásával, tűhegyes gesztusaival, minden egyes pontosan kiszámított hangsúlyával értelmezi azokat. Reflektál rájuk, ironizál rajtuk, egyáltalán: személyes viszonyba kerül velük, általuk pedig az író Canettivel és az újabb meg újabb meglepetésekkel szembesülő közönséggel. "Egy olyan ember, aki milliméterenként válik halhatatlanná." Goebbels a gondolkodó ember szükségszerű, egzisztenciális magányát sűríti remek színészébe, akinek teste, hangja, mozgása egyszerre plakátszerűen és érzékien jeleníti meg egy élet hétköznapiságának és fennköltségének történetét.

Gondolati színház ez, a legjobbak közül való, ami nagyban számít a néző alkotó közreműködésére. Az egész attól kezd működni, hogy a tekintélyt parancsoló szigorral felépített kompozíció egyetlen pillanatra sem marad néző- és életidegen filozofálás. Exkluzív és kicsit idegen, az igaz, de eközben mégis játékos és rendkívül szellemes. A kozmikusan üres tér közepén magányosan álldogáló hős mögé hirtelen gyermekien stilizált, ám méreteiben valós házat imitáló épület emelkedik a semmiből - épp annak a piciny épületnek a mása, amivel az imént még önfeledten játszott (a fényt és a díszletet is jegyző Klaus Grünberg egyszerűségében pazar munkája). A csupán (vak)ablakokkal megszakított fehér homlokzat döbbenetes, nagyszerű titkot rejt maga mögött.

A mondatmúzeumban bolyongva - mint természetesen minden jófajta múzeum esetében - egyes tárlók, egyes frázisok izgalmasabbak, mások laposabbak, közhelyízűbbek. A szövegrészletek látszólag hektikusan ugráló színvonala mögött határozott dramaturgia sejthető - a rendező mintha olykor hagyna szusszanásnyi időt a nézőnek arra, hogy feltöltődjék, hogy lazítson, mielőtt egy újabb súlyos mondatária ad gondolkodnivalót (utóbbira példa a társadalom-társadalmak mibenlétéről fogalmazott mesteri, kegyetlen szépségű szövegrész). Nem véletlenül ötlik fel a rejtvényfejtés, a nyomolvasás, tágabb kontextusban a fikció születésének analógiája sem. Tárgyak, könyvek, helyek, időpontok, zenék, napilapok, ismeretlen és ismerős arcok - rideg célszerűséggel fogalmazva efféle töredékes információkból áll mindannyiunk élete. Goebbels színpadán cinkos játékossággal olvadnak össze ezek az egymástól nagyon különböző entitások. Ravel vonósnégyesének ütemeire, hibátlan időzítéssel készül a rántotta élő egyenesben, hogy hősünk tele szájjal a kamerába bámulva jegyezze meg: "Mindenkinek látnia kellene magát egyszer evés közben."

Nemcsak egymással máskor nehezen barátkozó tárgyakat, hanem eredendően különböző természetű világokat is meggyőzően kapcsol egybe Goebbels: anélkül, hogy lelőném az előadás poénját (bízva abban az alig valószínű lehetőségben, hogy még valaha viszontlátjuk Magyarországon a produkciót), annyi elmondható, hogy fikció és valóság kísérteties módon csúszik egybe a színpadon. Hiszem, ha látom - Goebbels ékes cáfolatát adja ennek a pszichológiai közhelynek. Csalás és ámítás minden ízében, de olyan szerethető és profi módon, aminek csakis elismeréssel lehet adózni. Canetti Feljegyzésekjének tavaly megjelent magyar kiadása borítóján Magritte egy festménye látható. A magritte-i szürrealizmusban meglepő konstellációkban bukkannak fel, nevettető vagy elgondolkodtató módon hasznosulnak újra jól ismert tárgyak és helyzetek, az álom kihagyásos logikáját evidenciává emelve. Goebbels nehezen megfogható, nagyszerű színháza valami ehhez nagyon hasonlót művel, miközben továbbra is makacsul ellenáll bármiféle leegyszerűsítő ítéletnek, ami csak helyeselhető: ugyan ki akarná homályos jelentésű szavakba burkolva megfejteni a varázslat lényegét?

JÁSZAY TAMÁS