Szegedi Nemzeti Színház
Horváth Péter családi revüje a megosztó mûvek közé tartozik. A család egyik fele biztosan értetlenül áll az asszociációs lánc elõtt. Vagy azért, mert életkora okán a huszonegyedik század gyermeke, és/vagy elbliccelte a közelmúltba vezetõ történelemórákat, s Rudolf Péter sem a Csa-csa-csából vagy a Szerencsés Dánielbõl, hanem inkább az Üvegtigris( ek)bõl van meg neki. Vagy azért, mert világnézete csak a taszítást engedi, s úgy gondolja, hogy erre a korszakra kizárólag fújolni lehet.
A család másik része elandalodik. Úgy érzi, hogy érti a szóvicceket, ismerősek számára a felvonultatott karakterek, mert ő is a Marina vagy a Melode d’amour dallamára pörgött a táncparketten, s ha megszomjazott, húzott egyet a csakis csatos üvegben forgalmazott narancsszínű bambiból, vagy nagy titokban elfüstölt egy Terv cigarettát. Emlékszik az ezerszer ismételt mozgalmi dalokra, melyekre az iskolai ünnepségeken menetelt, és arra a boldogságra, amikor kifutott a gangra, mert a bérház udvarán feltűnt a jeges vagy az ószeres. Én vállaltan az utóbbi családtagokhoz csatlakoznék, de nem elsősorban a nosztalgiázás miatt. Nekem mások az emlékképeim, s nem csak azért, mert néhány évvel később és más környezetből indultam, mint Horváth Péter. Ha úgy tetszik, az én családi revüm nem ilyen drámai. Inkább az írói látásmód az érdekes. Ahogyan egy 51-ben született gyerek - az író egykori önmaga szemével szemléli az 56- os eseményeket és az azokat követő éveket. Telve naivitással, előítéletmentesen. Izgalmas látni, ahogy a gyermekagy szűrőjén átpréselődve más felhangot, más jelentést kapnak a felnőttek számára tragikus történések. Egy házkutatás, egy elvesztett állás, a családi viszonyok teljes átrendeződése máshogy csapódik le benne, mint a felnőttekben. Mosolyogtatóan keserű, ahogy elhiszi, hogy az apja kórházban van, még akkor is, ha rabruhában látja viszont. S ambivalens az is, ahogy a mese és a valóság keveredik a gyermeki képzeletben. A gonosz dzsinnek, akikkel a csínytevő kölyköket ijesztgetni szokás, Marx, Engels és Lenin képében riasztanak. De a gyermeki bátorság is gellert kap. Mert ki mástól követelné vissza apja szabadságát, mint Kádár Jánostól? S ki az a Kádár János, akihez becsenget? Egy úri szabó.
Horváth Péter műve tobzódik a gyermekkori emlékekben. Hol az egyik, hol a másik türemkedik elő, s működik a szabad asszociáció. Térben és időben egyaránt. A Békéscsaba- Budapest-Szeged háromszögben és az ötvenes-hatvanas években mozog szinte minden kötöttség nélkül. Nagyon figyelni kell rá, hogy együtt lehessen haladni vele.
|
S ez a nyom színpadra kerülve csak tovább erősödik. Mintha semmit nem öregedett volna a darab a József Attila Színház 1991-es ősbemutatója óta. Mintha megállt volna felette az idő. Talán azért is, mert Horváth Péter rendezőként lendületben tartja saját művét. Ezt teszi már azzal a kerettel is, amelybe belefoglalja az emlékképeket. Az iskolai jelmezbál nyüzsgő forgataga alkalmas környezet arra, hogy előbújjanak a dzsinnek, bevonuljanak az orosz katonák, beszökjenek az úttörő nyakkendős iskolás évek, megelevenedjék a feje tetejére állított világ. S nem utolsósorban megszólaljanak a kor magyar és nemzetközi dalai. S ha agyunk fogja, hogy ez egy abnormis kor, akkor a rendező még csavar egyet rajta. Ennek egyik legaprólékosabban kidolgozott jelenete az oroszok bevonulása. Az apa a történelmi események színpadán Hamlet monológjával lázad, s az orosz tiszt ahelyett, hogy büntetne, a műre ismerve a keblére borul. Két ősi kultúra és kultúrember ölelkezik össze. Ezt fejeli meg a szerző egy további irodalmi utalással. Tatjana levelének idézése alig észrevehetően fordul át egy besúgásra való felhívássá. S az egész párbeszéd magyar- orosz-angol kevert nyelven történik, igazi bábeli zűrzavart okozva. Ragyogó megoldás, ha a néző egymásra tudja helyezni a rétegeket. Úgy, ahogy ezt a színpadkép is teszi. A négy sarokban egymásra helyezett fehér székek, babakocsik, biciklik és állatok - a díszletet tervező Juhász Katalin kifejező látomása - adják azt az emlékkeretet, melybe Csík György kort idéző jelmezeiben berobbannak az emlékképek felidézett szereplői. S a megidéző - az Ént megformáló Boronics Tamás - hol csak a történések peremén megállva kommentálja a történteket, hol maga is alakító résztvevővé válik. A színész nem tesz különbséget a kint és bent között, így érzékeltetve, hogy az egész az Én története az Én nézőpontjából. Verbális humorával kiválóan hoz felszínre minden kamaszpanaszt. Egész játéka azt sugallja, hogy nem szörnyűségek halmazaként éli meg a kort, hanem a gyermek- és a kamaszkor minden élményét, legfőképp az első szerelem ízét magába gyűjtve. Hogy a végén ki is merje mondani: boldogan. A testvért játszó Gömöri Krisztián sokkal zaklatottabb jellemet formál. Hátitáskájával örökké menésben van. Lázong és feszeng, s minduntalan disszidálni akar. "Az ember sehol sem van" írói gondolatát ölti mozdulatokba. Az Ő-t, vagyis az apát alakító Rácz Tibor olyan embert hoz színre, akinek az 56-os események és a családi élete is színház. Éli és szenvedi. Egy kicsit önmagát - kultúrlényét, bohémságát - is elveszti, nem csak a fogait. Az anyát alakító Szabó Gabi a túlélésre rendezkedett be, miközben egy új kapcsolatban - férjéhez képest egy egyszerűbb emberben (Megyeri Zoltán játssza) - keresi a vigaszt. De ez a mindenki csal mindenkit helyzet jellemzi a család valamennyi felnőtt tagját. A magát túlaggódó nagyanya - a most is meggyőző karaktert formáló Fekete Gizi - és a hedonista nagyapa - Király Levente lelket melengető színpadi jelenlétében - az egymás mellett leélt esztendők után is ezt teszi. Jakab Tamás félig női, félig férfi ruhát viselő zongoristája e félrelépéseket pillanatok alatt beszédesen érzékelteti. De e zűrzavaros világban miért éppen a családban lenne rend?
Horváth Péter után Soós Péter is nekigyürkőzött a Csaó Bambinónak. Ha a dobozból a moziba kerülnek a filmtekercsek, érdekes lesz megnézni, hogyan is lát Horváth Péterül.
CSIZNER ILDIKÓ
Az írás a Vidéki Színházak Találkozója alkalmával látott budapesti vendégjáték alapján készült.
