Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

A Gézagyerek szerencsés csillagzat alatt született. Mármint nem a szereplõ, hanem a dráma. A félkegyelmû fiú transzcendentális síkra emelt, átpoetizált története, melynek mellékszálai fájdalmasan röhejes képét adják egyfajta kortársi valóságnak, valóságos kultuszdarabbá vált az utóbbi években. Ebben nyilvánvalóan nemcsak esztétikai kvalitásainak van szerepe, hanem annak, hogy szerzõn és rendezõn túl színész és nézõ is tud örülni az egymást követõ bemutatóknak. Szerethetõ figurák, jól megírt szerepek, humor, melyhez líra, fájdalom vegyül; jó elõadás esetén nemcsak a szakmai, de a közönségsiker is garantált.

A jó előadás viszont nem jön magától - bár a szöveg azért sokban a rendező segítségére siet. Az például csaknem bizonyos, hogy egy alaposan kitalált forma nélkül a darab előadhatatlan, hiszen a gyorsan pergő jelenetek váltásait nem lehet technikailag megoldani (pláne nem kis stúdiószínpadokon), ha nincs valami globális elv, mely a masinériát működtetné. A megtalált forma viszont bizonnyal megágyaz az előadás atmoszférájának is. A Pinczés István rendezte egykori ősbemutató valóságos "filmszínház" volt; az újabb és újabb jelenetek a díszlet által filmszerűen kialakított kis térszeleteken (mintegy "megvágva") kerültek elénk. A mostani zalaegerszegi bemutató rendezője, Bagó Bertalan nem a néző tekintetét forgatja a díszletelemek között, hanem magát a nézőt. A nézőtér ugyanis forgószerkezeten helyezkedik el, s mi mindig éppen oda ringlispílezünk, ahol a következő jelenet kezdődik. A kis térszeletek természetesen jelzésszerűek: a kocsmát a kocsmapult, a címszereplő lakását az ágy, a munkahelyét a magasba állított szék jelzi, a busz jelzésszerű síkja mögött pedig ott húzódik az ügyelőpult, ahová a buszban utazó szereplők be is szállhatnak. Ebből persze még nem következne az a komoly rendezői tévedés, hogy akkor az ügyelőre rögvest rá is lehet bízni a buszsofőr szerepét.

Szakács László, Kiss Ernő és Szegezdi Róbert

Ez a szereposztási gesztus jellemző kicsit az előadásra, mely néha átveszi a ringlispíl mozgását. Nagyszerű jelenetek váltakoznak benne kabaréízű megoldásokkal, kimunkált karakterek elnagyoltakkal, döbbenetesen erős színészi pillanatok fals hangokkal, öncélú poénkodással. Utóbbi ráadásul nemegyszer egyazon alakításon belül is megfigyelhető. A ringlispíl persze csak botcsinálta hasonlat részemről; az egyenetlenséget nem a választott forma indukálja. Legfeljebb annyiban, hogy az a felszabadító játékosság, finom teátrális hatás, melyet az alapötletnek köszönhetően hordoz magában az előadás, magával vonhat némi szertelenséget, rendezői engedékenységet is. Jól lemérhető ez Szakács László és Szegezdi Róbert alakításán. Banda Lajos bácsi és Herda Pityu bácsi jelentősen megfiatalodik az előadásban, s mivel a két színész teljesen más korosztályhoz tartozik, nyilvánvalóan nem várható el tőlük az a komoly élettapasztalatot egyszerre megéltnek láttató és finoman idézőjelbe tevő játék, mellyel az ősbemutatón Kóti Árpád és Miske László nyűgözött le. Párbeszédeik így könnyebben futnak a fedezet nélküli nevettetés felé, különösen Szakács László esetében, aki kidolgoz magának egy inkább kabarékból ismert, röcögtetős hanghordozást. Első dialógusuk csaknem ijesztő, de a két színész a későbbiekben szerencsére eltávolodik ettől a játékmódtól; megnyilvánulásaik öszszetettebbé válnak, váltásaik hatásosak, s meggyőzően ábrázolják a kocsmagőzbe fojtott, kilátástalan sorsok tragikomikumát. Időről időre, egy-egy megnyilvánulás, poén erejéig azonban visszatérnek a kabaréhoz - ilyenkor mindig falsul szólva, csalódást okozva. A kocsmajelenetek így roppant egyenetlenek, amin nem változtat e színek másik két szereplőjének alakítása sem. György János Krekács Bélaként pontosan követi Szakács és Szegezdi váltásait; azok a pillanatai, amikor az üres pohár felett révedezik, s próbál a következő lépésre koncentrálni, mindenesetre nagyszerűek. Tisza Anita pedig mimikában, gesztusokban érzékletesen állítja elénk a napi betevő italért mindenre képes véglényt, hogy aztán verbálisan érthetetlenül túlstilizálja, túlforszírozza a figurát.

Egyes karakterek viszont egészen kitűnően kidolgozottak. Ecsedi Erzsébet a fiát feltétel nélkül szerető, óvni próbáló, csendes boldogtalanságába már beletörődött, erős asszonyt játszik, természetes és magabiztos színpadi jelenléttel. A szomszéd házaspár alakjába a boldogtalan, de fel valószínűleg sosem bomló házasság, az elfuserált élet minden keserűségét nagyszerűen sűríti Balogh Tamás és Mester Edit. Ezek a jelenetek híven közvetítik a mű panoptikumjellegét; a címszereplő körül csupa boldogtalan, s önnön boldogtalanságára még csak nem is igen reflektáló szereplő található. A félkegyelmű Gézagyerek náluk sokkal inkább képes a reflexióra: azt legalábbis pontosan érzi-érti, hogy az általa ellátott munkára semmi szükség nincsen. Kiss Ernő hátborzongató hitelességgel játszik el egy kórképet, s erőteljesen mutatja azt a sajátos eszmélést, melynek során a fiú képes lesz belátni helyzetét. Talán nincs olyan részlete az alakításnak, mely ne lenne tökéletesen kidolgozva - ám ez aprólékos, az autisztikus tünetekből kiinduló figurateremtés vissza is üt egy kicsit: kevéssé érezni a figurához tapadó metaforának, s így magának a transzcendenciának a jelentőségét. Ennek a leszegett fejű, már-már világtalannak tűnő fiúnak a szemében nem is csillanhat földöntúli fény. Az istendráma így elvész, marad helyette a kilátástalan, mindennapi nyomorúság megjelenítése.

Ami, meglehet, koncepció. Ezt látszik erősíteni az a vizuális ötlet, mely egyértelműen efelé emeli el a játékot. Minden tárgyra, eszközre, bútorra, de még ételre is áthatolhatatlannak tűnő por, mész, festék rakódik. Senki nem foglalkozik vele, főként persze azért nem, mert a látottakat nekünk kell metaforikusan elképzelnünk és értelmeznünk, nem pedig a szereplőknek. De e képeknek mégis az a sugallata, hogy a reménytelen por, kosz oly mértékben beivódott már az emberi életbe, hogy észrevenni is, foglalkozni is felesleges vele. Nincs megváltás és nincs is igény rá. Ez esetben az előadásnak nem annyira a transzcendencia kereséséről és igényéről, mint inkább annak hiányáról és lehetetlenségéről van mondandója. Ami kifejezetten érdekes bővítése vagy akár finom átértelmezése is lehetne a mű jelentésének, ha maga az előadás következetesebb és egyenletesebb lenne. Ám a zalaegerszegi bemutató így sem jelentéktelen vállalkozás: a nézőtéri ringlispíl kellemes élményén túl az erőteljes atmoszférát, az erős vizuális koncepciót éppúgy megőrzi a nézői emlékezet, mint a színészi alakítások ihletettebb, szuggesztívebb, magával ragadó perceit.

URBÁN BALÁZS

Az írás a Vidéki Színházak Találkozója alkalmával a Thália Színházban látott budapesti vendégjáték alapján készült.