Gyõri Nemzeti Színház

Nem árulnak zsákbamacskát, az kétségtelen. Úgy kezdõdik a Gyõri Nemzeti Színház elõadása, hogy vetített képen jelenik meg a Büszkeség és balítélet, a Jane Austen-mû címlapja. Mintha azt sugallnák óvatos szerénységgel, hogy nincs itt másról szó, mint egy regényadaptációról. Márpedig az ilyenek a legritkábban érnek fel az eredeti opusszal. Rendszerint a minõségét éppen akkor közelítik meg, amikor nem szolgai módon követik a prózai mûvet. Amikor dráma születik belõle, öntörvényû színjáték, amelyet a forrásához hasonlítgatni felesleges is.

Nem ez az eset. Többen is bábáskodtak azon a színiváltozaton, amely meglehetős pontossággal halad az angol papkisaszszony dialógusokban különben dús fejezeteinek nyomán. Honfitársai részéről James Maxwell és Alan Stanford jegyzik az adaptálást, magyar részről pedig Tamás Anna és a rendező Korcsmáros György munkálkodott a textuson, amely felhasználja Szenczi Miklós fordítását is. Végül is a szövegkönyv épkézláb. Bár nem árulkodik semmilyen markáns színre vivői szándékról, nem volna lehetetlen úgy megeleveníteni, hogy ne csak az egykori família történéseit idézzék fel, de a mintegy kétszáz esztendős regény gondolatait is. Persze, mai érvénnyel.

Felütik tehát a könyvet - a képeskönyvet. Az úri társaság színes toalettekben pompázik Hruby Mária tervei szerint. A lehetőségig korabeli öltözetek csupán viseletül szolgálnak. Szemlátomást nem volt olyan igény, hogy a rendezői értelmezésben részt vállaljanak. Ahogy Bátonyi György íves sínpályákon ügyesen közlekedő paravánjai sem kívánnak sejtetni bármit is a mondandóból. Csak vászonként szolgálnak a helyszíneket jelző, a kort illusztráló vetítéseknek, ez utóbbi feladatukhoz kissé felületesen válogattak festményeket. A színpadképből mégis a Thonet-székek ütköznek ki leginkább (amelyeknek legelső példányát a nevezett osztrák asztalos 1843-ban készítette). Annak, hogy a látvány nem sugall eszmét, nyilván az az oka, hogy a színrevitel sem.

Gyöngyössy Katalin

Van egy angol vidéki család, ugye. Öt leányuk már eladósorban. Mire históriájuk a végére ér, a nagyobbak párra lelnek. Amit most látni a szerelmi bonyodalmakból, inkább vígjátékra hajaz. Aki a regényt olvassa, nem derül jókedvre. Legföljebb attól húzza el a száját, mennyiféle álság jellemzi a kúriák, parókiák, kastélyok lakóit. Holott - a regény fogantatásakor mindössze huszonegy éves - írónő korántsem akar mulattatni. Egyszerűen számot ad arról, amit tiszta szemmel lát. Már-már hűvösen, mértéktartóan, szigorú realizmussal. A jövedelmeket és örökségeket latolgató férjvadászokról szól, s a többiekről, akiket megannyi másféle érdek, sznob törleszkedés, szüntelen pénzsóvárság mozgat.

Régen volt, igaz se volt. Talán ezt gondolhatta Korcsmáros György, akinek a rendezése megbocsátó empátiával mutatja a személyeket. Az a leány is, Elizabeth Bennet, aki már-már a lényeglátó Jane Austen alteregója, csupa-csupa mosoly. Szina Kinga adja hozzá az alakját, s a józan tárgyilagosság helyett a gyengéd iróniáig merészkedik. A családfőt pedig, Mr. Bennetet a kelleténél kedélyesebben adja Rupnik Károly, holott ez az apa olyan alakja még a regénynek, aki sztoikus ítélettel szemléli mind a többieket, köztük tulajdon családtagjait. Elsősorban a lányait kiárusító feleségét, aki Mézes Violetta személyében kedvesen gyarló asszonyszemély. S ott csivitelnek vagy ábrándoznak a lánykák, kisebbek és nagyobbak, Mihályi Orsolya, Szaksz Gabriella és Bátyai Éva, köztük elvarázsolt királykisasszonyként Jane, azaz Mahó Andrea. Bár nem mondják ki, a Bennet-lányok ugyanazon elv jegyében áhítoznak párra, mint a leplezetlenebbül szóló, szerényebben kistafírozott Charlotte, akit Nyári Darinka pontos illúziótlansággal ábrázol. Jövőt, megélhetést, partit akarnak.

Egyébként kevés lenne az esélyük, ha eszményi szerelemre vágyakoznának. Hiszen a környék teli képmutatókkal. Akiről ez lerí, az a szűkagyú és szolgalelkű Collins tiszteletes. Crespo Rodrigo játssza lendületesen felskiccelt karakterként, a szórakoztatás elszántságával. A jóvágású, ám gyenge jellemű Wickham nemcsak Elizabethet téveszti meg, de Csizmadia Gergely nagyon is megnyerő kiállásával lényegében a publikumot is. Jane jövendőbelijéről, Mr. Bingley-ről édeskeveset árul el Sárközi József, míg Elizabeth választottjának, Mr. Darcynak a jellemét akkurátusan és humorosan építgeti Vasvári Csaba aszerint, ahogy a gőgös férfi Elizabeth szemében is tisztázza magát. Az igazsághoz tartozik, hogy éppen itt egy kis megalkuváson érni Jane Austent, amint a "happy endes" vég kedvéért az arisztokratát "kimosdatja". Makulátlanul rokonszenves kísérő is jut mellé Fitzwilliam, vagyis Fehér Ákos révén. Míg Lady de Bourgh-ot természetes eleganciájával és bántó fölénynyel jellemzi Gyöngyössy Katalin. Ez már rendben.

Minden történet más-másképpen hangozhat aszerint, milyen tónusban beszélik el. Nem tudni, még hányszor kerülhet műsorra a Büszkeség és balítélet előadása. Azt a könyvet, amelynek címlapját kivetítették, a harmadik felvonás befejeztével nem csukták be. Talán még van mód változtatni, a játékot karcosabbra, keményebbre venni. Amíg a vetítőn meg nem jelenik: Vége.

BOGÁCSI ERZSÉBET

Az írás a Vidéki Színházak Találkozója alkalmával Budapesten látott vendégjáték alapján készült.