Új Színház

Rézvörös és narancssárga, bronzbarna és csontfehér, no meg a fekete-fehér uralja Zeke Edit tágas szobadíszletét és szép ruháit. A helyszín - maga a történet. Itt lakik és él mindenki a megnyitott sötétben. Középütt bontott ágy, lebbenõ függönyû ablak. Balra hátul mintha a vöröslõ alkonyatba veszõ fák árnyéka tapadna a falra.

Fölöttük félkész, de már habosan tornyosuló menyasszonyi ruha ereszkedik alá Cecile de Volanges számára. Elöl, szintén balra, de kissé már a közönség fölött, a fekete magasban a Tourvelné áhítatához szükséges, megdöntött géz-Jézus lebeg. Jobbra pedig, a hintaágy fölött zizegő aranymadárraj felhője ragyogtatja a teret. Megszámlálhatatlanul sok van ezekből a levegőkönnyű, szitakötőszárnyas, hüvelyknyi bronzkolibrikból. A levegő külön szerepet játszik. Megemeli a függönyöket, körbesuhan, sugdos és nyugtalanít. Az egész előadás technikai kecsességéhez hozzátartozik a segítő mechanizmusok elrejtése s a változások óraműpontossága.

Szenvedélyes Vivaldi-futamok tagolják az időt, mely maga a vibráló, folyamatos jelen. Az egyidejű történések egyszerre érzékelhetőek, s utólag is azt érezni, aligha lehet adekvátabb színházi formát találni az alapműhöz. Kiss Csaba írói, Sirokay Bori és Hársing Hilda dramaturgi munkája, mely más feldolgozások egy-egy ihlető momentumát köszönettel átveszi, s melynek önállósága mégis vitathatatlan, az évad kiemelkedő teljesítménye. Éles váltások, könnyű áttűnések, csúcsra futtatott nagyjelenetek és - főként rendezői - humorral teli feloldások váltják egymást. Remekül adagolt információk tartják feszesen a cselekményt, melyben a friss szöveg csak a regénybeli jelenetek folytatását, a történések jelenidejűsítését jelenti. A fésűsen egymásba tolt levélmonológok pergő dialógusokká állnak össze. Jól megválasztott szavak repülnek gonddal megépített pillanatokra, s minden szereplő kap vagy tíz évet az életkorához, hogy a jelen számára is elfogadható legyen az egész. Az átdolgozó hol kibont, hol csak meghosszabbít egy megszólalást, hol hozzátesz, hol elhallgattat valami fontosat, a lényeg, hogy a Magvetőnél - sajnos nem a leggondosabb szerkesztéssel - megjelent Örkény István-i fordítás mondatai is hibátlanul hangzanak föl.

Seress Zoltán és Pálfi Kata | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Tordai Terinek alig kell kisujját mozdítania - noha szükség esetén természetesen graciőzen megteszi azt -, olyannyira övé az álszent Madame Volanges anyaszerepe. Távolra néz, közelre figyel, csak magával törődik, s piciket ketyeg a szíve odabent. Cecile leányát Fodor Annamária alakítja, akinek más produkciókban nyújtott teljesítményéhez viszonyítva megnyugtatóan alakulnak kissé problémás "sz"-ei. A kezdeti darabosság egyszer csak feloldódik benne, s egyenrangú társává válik partnereinek. Az ágyjelenetnél győzi humorral, a vetélési jelenetnél magával sodor. Szerelmét, és a márkiné kis lovagját, Dancenyt Kovács Krisztián játssza kialakulatlan kisfiúsággal, ám olykor egészen jól kivitelezett, emlékezetes elkeseredésekkel.

Madame de Tourvel szerepében Pálfi Katát látjuk és halljuk. Bár ez utóbbi nem mindig sikerül. Mindazonáltal olyan jelentős alakítás ez mind Pálfi Kata, mind a színház (megkockáztatom: a regény hazai feldolgozásainak) életében, amit ünnepelni kell. Olyan ismeretlen emberi nemesség és olyan csontig ható fájdalom kerül Pálfi Kata Tourvelné-alakítása által napjaink színpadára, ami új közönséget és hírnevet tudhat vonzani. A sok elrajzolt rosszlányfigura után itt volt már az ideje, hogy lássuk, ki is ez a széntekintetű ifjú nő, mekkora erő és mekkora mélység van benne. Szédítő pillanatok gazdái ők ebben a gazdag előadásban, Seress Zoltánnal együtt. Seress Zoltán a produkció Valmont vikomtja. (Jó is, hogy nem lehet igazán lefordítani ezt a rangjelzést, ami a gróf és a báró közti főnemesi címet jelöli, így távolibb és elegánsabb, mintha várgrófnak vagy - a csak a történészek által ismert formában - "magódgróf "-nak mondanánk.)

Seress és Kiss Csaba vikomtja nem nyilaz, nem evez, nem lovagol, hanem egy óriáskerékkel, egy csillogó-villogó küllőjű velocipéddel teker át a női szíveken. Magas, elegáns, finom és férfias, kegyetlen és felületes, szóval tökéletesen egészséges. Lehajlik áldozataihoz, mint egy napraforgó, és van már egy kis kesernyés illata, ami csak bódítóbbá teszi a szappanszagú nők számára. Ez a Valmont az erősen befolyásolható urak egyáltalán nem kivesző típusához tartozik. Alkatilag lírai tenor, ám kitűnően bánik a karddal.

Az előadás vívójelenettel kezdődik. A fehér ruhás vikomt és a feketébe öltözött márkiné jelképes bemelegítő csatája egy-egy üdítőnek szánt fél narancs foggal való marcangolásával ér véget. (Sajnos, ezt a fél narancsot ki-ki hátra is dobja, s az megszégyenülten megül valahol a padlón. Talán ez a játék egyetlen suta pillanata.) Merteuil-né szerepében Györgyi Anna ad leckét a női ármány minden változatából. Benne megvan az a sátániság, ami kell e történet elbeszéléséhez. Kiss Csaba sokat törődik a nőalakokkal, ezt parádés alakításokkal meg is hálálják neki, de mintha a vikomt vergődését háttérben hagyná. Elképzelhető egy történet, mely nem Valmont címen mesélődik el, mint Milos Forman filmje, hanem a Márkiné lesz annak címadó alakja. Akkor is szükség volna a megtipratás fokozatainak nézői tudatosítására. Ez pedig csak akkor lenne megvalósítható, ha Valmont egyedül tudna maradni - vagyis olykor szembe tudna fordulni - a közönséggel és saját üreges lelkével. De Seress Zoltánt az első pillanattól kezdve, a vívástól a szerelmi pozitúrákig, mindvégig profilból látjuk, s ez hatóerővesztést eredményez. Ki ez a Valmont? Nem találkozunk eleget az ő állapotaival, alig van nekünk címzett információ csapdosó lelke irányváltásairól. Elképzelhető, hogy ez változni fog, s a vikomt belső drámája előnyére válik majd a látványos kaszabolással végződő külső drámának.

Narancssárga lúdtollak szántják a lelkeket, testszín papírlevélkék zuhataga hull az emlékezet és az ágy alá. Melankólia és megbocsátás felé hajlik a játék, melyet hol igaz pátosza, hol távolságtartó humora tesz élvezetessé. Laclos tüzértiszt puskaporos dühéből és bosszúálló erejéből maradhatott volna benne még. Bár ami maradt, az is elég ahhoz, hogy a verejtékes ingek és csipkék fodrai fölött megvillanjanak a tekintetek, kilessen ránk a szenvedés, s felüsse halhatatlan fejét a megrendítő alávalóság.

Igen értékes, szép előadás.

GABNAI KATALIN