A székesfehérvári Vörösmarty Színház Shakespeare III. Richárd címû tragédiájának bemutatását azzal tette még emlékezetesebbé, hogy kiállítást készítettek a leghíresebb elõadások dokumentumaiból. Zömében fényképeket látunk, néhány színlapot, s ekkor döbbenünk meg, hogy az adatokban gazdagon illusztrált elõadás-történethez milyen kevés a tárgyi emlékünk.

A színészek, rendezők, színházigazgatók mindent megtettek a feledés ellen, de a színház lényegét nehezen tudták szavakba foglalni, s talán még nehezebb volt képekbe sűríteni. Remélem, nem fogom a még meglévő illúziókat széttörni: a falon látható fényképeken beállított jelenetek jó részét nem így látta a korszak közönsége. A fényképezés technikája a XX. század közepéig ugyanis nem tette lehetővé a színpadi fényképezést. Eleinte a fotográfusok műtermeiben készültek el a színészek szerepes felvételei. Később ugyan a díszletben a színpadon, de ott is beállították a legfontosabb jeleneteket. Talán feltűnik, hogy a legelső felvételeken a színész egymaga szerepelt. Valószínű, hogy önmagának és tisztelőinek kedveskedett a képpel. A kimerevített gesztusokhoz nehezen tudnánk egyetlen mondatot idézni Shakespeare művéből, még nehezebben találjuk meg a jelenetet. A színész ugyanis nem az előadás folyamatába, a rendező által meghatározott szempontokat figyelembe véve állt a kamera elé. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: megmutatni, milyen volt III. Richárdja. Nem a jelenetet kereste, nem mondta magában a felvétel elkészítése közben a dráma valamelyik ismert mondatát, sokkal nehezebbre vállalkozott: gesztusaival, arcjátékával, testtartásával a figura foglalatát adta.

Ivánfi Jenő III. Richard - Nemzeti Sz., 1910

Rakodczay Pál III. Richard - Szatmár, 1892

A kiállítás természetesen nem csak fotótörténeti vonatkozásaiban érdekes. A magyar színháztörténet kiemelkedő alakjai sorakoznak ugyanabban a szerepben. Shakespeare III. Richárd című drámáját 1843. április 1-jén mutatta be a Nemzeti Színház, Lendvay Márton jutalomjátékaként.

Ivánfi Jenő III. Richard - Nemzeti Sz., 1910

Ódry Árpád III. Richard - Nemzeti Sz., 1923

A színháztörténet-írók általában a mű ősbemutatóját idézve arról értekeznek, hogy Lendvay Márton után Egressy Gábor is eljátszotta III. Richárdot, s kinek volt helyesebb a szerepértelmezése. Mielőtt erre rátérnék, fontosabbnak vélem Bajza József III. Richárd-értelmezését, mely meghatározta a mű színpadi pályafutását: "Általában a Richard egész jelleme - írta Bajza - olly valami, amihez nincs semmi hasonló a világ irodalmában. E mű sötét és iszonyú; hajborzasztó irtózatosságok, szörnyűség szörnyűségre torlasztva, csupa gyilkolási tervek, és a színlelés minden mesterségei leábrázolva; minden háttérben, ’s egyedül Richard által mozgatvák a személyek mint bábok."

Márkus Emilia Lady Anna - Nemzeti Sz., 1923

Madách Sz., 1969

Törzs Jenő III. Richard - Nemzeti Sz., 1937

Ami Egressy és Lendvay párviadalát illeti, szinte egyedülálló a magyar színjátszásban. Kevés olyan kísérlete volt Egressynek, melyben annyira elmarasztalta a kritika, mint a III. Richárd címszerepében. Sajnos komoly s kevésbé komoly értelmezők akartak igazságot tenni abban, melyikük játszotta helyes felfogásban a szerepet. Még Petőfi Sándor is belekeveredett az ügybe, aki Egressy szerepépítését hosszú bírálatában méltatta. Ez az írás kiemelkedik a színikritikák közül, mégis úgy tartják számon, hogy a barát részrehajlásából született. Vajon nem részrehajlás szüli-e valamennyi írást? Az alábbi elfogult sorok elgondolkodtatók: ha Egressy valóban így ábrázolta Richárdot, vajon nem a közönség értetlensége miatt fúlt alakítása nevetésbe: "Már arca olyan, hogy méltó volna márványból kivésetni örök idők számára. Rettenetes arc: apró mosolygós szemeivel, s nagy éhes szájával. Szemei a bűvös virágok, melyek magukhoz csalják az embert, s szája feneketlen örvény, mely az embert aztán lenyeli. Valóságos anakonda-nézés, mely oda édesgeti a madarat a kígyó torkába. Ha ezen arc álmodban megjelenik, mire fölébredsz, azt veszed észre, hogy véred elzsibbad. S ez csak az arca, s a néma mosoly; hát mikor nevet, milyen nem emberi hang ez! mintha rozsdás ajtó csikorogna, vagy mintha tigris köszörülné gégéjét, mely kiszáradt és vért szomjaz." A kiállítás egyik legérdekesebb felvételén Ivánfi Jenő pózol háttal III. Richárd szerepében. Jól látszik Ivánfi púpja, tétova, bicegő járása, szinte egyensúlyozva áll a hosszú expozíció alatt. (Persze ez is túlzás, hiszen tudjuk, hogy támasztékok segítették a színészt, nehogy bemozduljon, majd a mankókat kiretusálták.)

Major Tamás III. Richard - Nemzeti Sz., 1947

Keresztessy Mária Lady Anna, Báthory Gizella Erzsébet királyné, Laczkó Aranka York hercegné - Magyar Színház, 1937

Tőkés Anna Erzsébet királyné, Sulyok Mária Margit királyné Gobbi Hilda York hercegné - Nemzeti Sz., 1947

Nehéz eldönteni, hogy Ivánfi Jenő alakítása ihlette-e Szomory Dezső alig idézett, III. Richárdról szóló írását, mely 1910-ben jelent meg a Nyugatban. Nem Bajza József Richárdját látja a modern kor drámaírója, hanem azt az embert, "aki egy szép tavaszi este egyszerűen bemegy a VI. Henrik cellájába és miután zamatosan hátba szúrta e szerencsétlent s a kardjáról csöpögő lancasteri vérben gyönyörködve a maga pokoli gonoszságát monologizálja el, valljuk be, gyönyörűen indul. Úgy indul, mint a legszebb karrier, a gonoszság zsenije, egy művész!" A hosszú, barokkos értekezés után Szomory néhány mondatot a Nemzeti Színház előadásáról is rögzített: "Ivánfi Jenő [...] a nemes tradíciók s egyéni mélység, hit s rajongás minden szépségében varázsolta elénk Gloster herceget. Sok szavának, számos hangzásának a messze múltba való elcsengése volt, mint egy tragikus orgonaszó, mely távoli horizontokba üvölt bele s elhömpölyög rég elhantolt zord szögletek s meghasadt véres kőkockák fölött. Amit e nagy művészünk nyújtott, sokáig felejthetetlen lesz előttünk s egyik legszebb emléke marad a magyar színjátszás történetének."

Márkus László Buckingham, Gábor Miklós III. Richard - Madách Sz., 1969

A szerep egyik leghíresebb alakítója, Ivánfi Jenő arról értekezett, hogy nehezen állapítható meg, a művész-ősök hogyan dolgozták fel ezt a szerepet. Így aztán - vélte Ivánfi -, mivel a hagyományok eleven lánca nálunk ismeretlen, nekünk mindent elölről kell kezdenünk minden alkalommal. A múltba visszavezető útjaink nincsenek.

Kálmán György Sir William Catesby - Nemzeti Sz., 1955

Ivánfihoz csak Ódry Árpád III. Richárdja mérhető. Ebből az alakításból fennmaradt ugyan egy rövid filmrészlet, de ez csupán arra alkalmas, hogy úgy véljük, Ódry Ivánfit másolta. A jelmez ugyanaz, mint amit a fényképről megismertünk, sőt még púpja is olyan. A rövid jelenetben mozgásképtelenségéből fakadó gonoszságát (túl)hangsúlyozva megy fel a trónszékre. Képzeletünkben minden újabb fokra felhágva fejek hullanak. A kritikus, Harsányi Kálmán a külsőségeket így rögzítette: "Maszkjáról, szájszél nélküli óriási szájáról, gyérszálú bajuszáról s alakjának félelmetes torzságairól külön tanulmányt lehetne írni."

Raksányi Gellért Sir James Blount - Nemzeti Sz., 1947

Kállai Ferenc Henrik - Nemzeti Sz., 1955

Harsányi feljegyezte az anyjával való jelenetét. "Úgy áll a rászakadó keserű szavak záporában, mint a szikla. Az átokra sem rezzen meg. Csak amikor már eltávozott az átkozódó, legyint egyet a kezével. Ez a legyintés örökre utánozhatatlan marad. Benne van az egész Richárd. Jelentése körülbelül ez: ťNyelves kofa vagy, vénasszony vagy, visszaélsz azzal, hogy szültél, de csak nyelvelj, tessék; nem vagy te sem gátam, sem akadályom, csak az anyám, s tőled nem veszem komolyan ezt az ostoba kofálkodást. De unom, unom, rettenetesen unom, mert dolgom van. Dolgom van, sietek!Ť"

Orsolya Erzsi Margit királyné - Nemzeti Sz., 1937

Lendvay, Egressy, Tóth Imre, Gyenes László, Ivánfi Jenő, Ódry Árpád mellett híres III. Richárd volt Major Tamás is. Különös korszakban kapta meg a szerepet. Először 1947-ben mutatta be a Nemzeti Színház Shakespeare drámáját. Révai József népművelési miniszter igénye az volt, hogy ne aktualizáljon a színház. Ez a kifejezés gyakran elhangzott akkoriban: "Ne aktualizáljon!" Majornak nem volt se Hitler- se Mussolinimaszkja, sőt azt nyilatkozta, hogy a zsarnokok abban különböznek Richárdtól, hogy kevésbé tehetségesek. A történelem azonban közbeszólt, s egészen másképpen lett aktuális az előadás 1955-ben, a mű felújításakor.

Gobbi Hildal York hercegné - Nemzeti Sz., 1947

Idézzük szó szerint Major Tamást: "Összejött ott egy sereg ember, többek között egy sor olyan értelmiségi, akik 56 előtt vagy 56 után szerepeltek, vagy 56- ban disszidáltak, és az első mondatok után - eltekintve Richárd monológjától -, amikor elhangzanak azok a szavak, hogy ťelzárják a sasokat, héják és kányák szabadon rabolnakŤ, akkor megállt az előadás, és percekig nem tudtuk folytatni. [...] Ahol csak lehetett, ahol csak felcsillant valami aktualizálás, ott szétverték a színházat. De különösen akkor, amikor Baló Elemér mint írnok kijött az előre elkészített ítélettel. Mi azt hittük, hogy ezt nem is éljük túl, olyan tomboló sikere volt."

E. Kovács Gyula III. Richard - Kolozsvár, 1877

Tizennégy évvel később a Madách Színház Vámos László rendezésében, Gábor Miklóssal a főszerepben állította színre Shakespeare királydrámáját. Az előadásról készített beszámolójában Nagy Péter felidézte az 1955-ös előadás felhangjait: "A felújításon a polgárok utcai jelenete, Hastings ébredése, majd különösen az írnok-jelenet a közvetlen, égető aktualitás szorongató érzésével fogta torkon az egész nézőteret; ma már szerencsére, ilyen mára-ébresztő jelentése a darabnak nincsen." Majd hozzátette: "A mű elszakadása [...] az aktualitástól egyszerre megkönnyíti és megnehezíti a rendező dolgát."

Rakodczay Pál III. Richard - Szatmár, 1892

Gábor Miklós játékát pedig így méltatta a kritikus: "Richárdja intellektuális játékos, az, akinek nyitó-monológjában bemutatja magát; [...] hidegen számító s a kockáztatásban legfőbb élvezetét lelő póker- játékos, aki a játék maga-állította szabályain veszít rajta: a döntő pillanatban egy nem is nagyon okos ember túljár az eszén. Ennek a felfogásnak rendkívüli erénye, hogy - Gábor nagyszerű dikciójától segítve - a szerep minden gondolati rezdülése plasztikusan kirajzolódik a néző előtt; de egy nagy hátránya van, hogy az alaknak nincs meg emellett a démoni sugárzása."

Boér Emma Erzsébet királyné - Nemzeti Sz., 1885

Ivánfi Jenő elkeseredetten írta, hogy a színész munkája nem örökíthető meg a későbbi generációk számára, de hagyományokban valahogy mégis kézről kézre járhat. A székesfehérvári Vörösmarty Színház kiállítása ennek a törekvésnek egyik állomása. Jó volna, ha másutt is követnék a példát.

GAJDÓ TAMÁS