Az alábbi két darab, amelyek mindegyikét német szerzõ írta, azt a szenvedélyes érdeklõdést tükrözi, amit a XIII. század eleji magyar királyné, Gertrudis megölésének históriája keltett Európában évszázadokon keresztül. Ez érthetõ is, hisz egy királyi család bármely tagjának megölése olyan esemény, amely fölött egy korban sem tudtak könnyedén napirendre térni, hát még akkor, ha az megtorlatlanul maradt.

A királyné meggyilkolásának okát az egykorú és közel egykorú külföldi krónikák a magyar urak németek iránti gyűlöletében látják, mivel a királyné helyettük nekik kedvezett. Csak egy 1268 körüli osztrák verses krónika, a Cronicon Metrorythmicum tesz első ízben említést arról, hogy a királyné öccse, a kalocsai érsek, a királyné segítségével erőszakkal elcsábította Bánk bán feleségét. Ezt a motívumot később számos külföldi krónika átveszi, de eltér egymástól a véleményük abban, hogy Gertrudis melyik öccse volt a csábító, és hogy Bánk bán felesége volt-e vajon az áldozat, vagy a később kivégzett Petúr báné, esetleg mindkettőjüké.

A magyarországi krónikák közül először az 1358-ban írt Képes Krónika említi ilyen összefüggésben Gertrudis halálát, és tér ki Bánk bán bosszújára. A politikai és magánéleti szál összefonódását itt minden bizonnyal egy újabb tragikus esemény is erősítette: Zách Klárának és nemzetségének pusztulása. Mivel erről az országos hírű méltánytalanságról az Anjou korban lehetetlen volt nyíltan beszélni, a korábbi nagy súlyú eseményhez kapcsolódva talált magának kifejeződési lehetőséget az elfojtott traumatikus élmény.

Az igazi áttörést a téma történetében Mátyás udvari krónikásának, Antonio Bonfininek A magyar történelem tizedei című műve jelentette. Ez a krónika adta meg ennek az addig eléggé szűkszavúan tárgyalt témának azt a novellisztikus kerekséget, amelyre a későbbi szépirodalmi feldolgozások már bátran építhettek. Bonfini krónikája jelentősen kiemelte a királynak, II. Andrásnak a szerepét, többek között azzal, hogy az eseményeket András 1213-as halicsi hadjáratának időpontja helyett 1217-18-as szentföldi hadjáratának időszakára helyezte át. A halicsi hadjárat idején a király ugyanis nem Bánk bánra, hanem sógorára, Bertolt kalocsai érsekre bízta az ország kormányzását, és ennek a gyűlölt figurának országlása vezetett ahhoz a lázadáshoz, amelynek a királyné is áldozatául esett.

Bertolt megbízatásának esetében egyébként szó sincs egyszerű tévedésről: a király sógora olyan hírhedt erkölcsű valaki volt, hogy a pápa először meg is tagadta beiktatását a főpapságba. Csak az uralkodópár többszöri sürgetésére egyezett bele végül. A lázadás egyes források szerint kiterjedt volna magának a királynak a személyére is, és Bánk büntetésének elengedése része volt annak a főurakkal kötött kompromiszszumnak, amely 1222-ben az Aranybulla kihirdetésében érte el csúcsát. (Hasonló egyezményt az angol nemesség már 1215-ben kötött királyával, Földnélküli Jánossal, amikor is kicsikarta tőle a Magna Chartá-t.)

II. Andrásnak sem korábbi, sem későbbi tettei nem igazolták a krónikában róla festett képet. Minden volt, csak épp nem igazságos. Pedig a Bonfini nyomán keletkezett irodalmi művek egytől egyig ezt a vonását helyezik előtérbe. Ezt teszi alábbi drámájában Hans Sachs, s ezt teszi J. F. Ernst Albrecht, aki jelenetsorának már a címében is ott szerepelteti az "igazságos"-t. Mátyás krónikása nyilván kedvében akart járni uralkodójának, amikor századokkal korábbi elődjét ilyen meg nem érdemelt tulajdonsággal ruházta fel. De hát mit tesz az érdem? Mivel érdemelte ki az Árpád-házi királyoknak ez az egyik leggyengébbike például azt, hogy lányát később szentté avassa az egyház? És ha már az érdemeknél tartunk, valóban létezett a nagy magyar királyok sorában egy, éppen az itáliai krónikás megbízója, akinek nevéhez minden bizonnyal jogosultabban tapadt az "igazságos" jelző.

*

A Bánk bán-téma első szépirodalmi megfogalmazója Hans Sachs (1494- 1576) a híres nürnbergi költő és cipészmester volt, ráadásul mindjárt a dráma műfajában. (Rajta kívül még két német, két angol és egy délszláv szerző próbálkozott meg a külföldiek közül a téma dramatikus feldolgozásával. A francia és olasz szerzők a novellisztikus előadás eszközével ismertették meg olvasóikkal a történetet.) Bonfini krónikája Hieronymus Boner fordításában már 1545-ben megjelent Baselban, így került Hans Sachs kezébe, s ennek nyomán írta meg 1561-ben az itt közölt darabot.

Hans Sachs, mint a kor legtöbb írója, krónikás is volt egy személyben, hiszen hírlapok híján az íróknak kellett kielégíteniük az olvasók újdonságok iránti igényét. Több mint hatezer művet felsorakoztató katalógusában 210-et sorol a dráma műfajába: 61 tragédiát, 64 komédiát és 85 farsangi komédiát. A műfaji hovatartozásról még meglehetősen sajátos fogalmai voltak. Tragédiának tekintette azt a történetet, amely a főszereplő szempontjából szerencsétlenül végződött, a szerencsés végkimenetelűeket pedig a komédiák közé sorolta. Így aztán az András, magyar király, és hű helytartója, Bánk bán a katalógusban a komédiák között kapott helyet. Ebből a furcsaságból viszont az is kiviláglik, hogy a király és alattvalója közül melyiküket tekintette a főszereplőnek.

Ha a mondanivaló oldaláról, az írót legjobban izgató kérdés felől közelítjük meg a darabot, mégis arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a főszereplők közül számára a király a fontosabb. Az ő személye hordozza ugyanis a darab legfontosabb üzenetét, amelyet a befejező négy sor oly markánsan kiemel. Hans Sachs, a feudális rablólovagok által veszélyeztetett és sanyargatott nürnbergi polgár ugyanis a maga életében tapasztalhatta, hogy mit jelent egy uralkodó által nyújtott oltalom városa és lakói számára. Még ha az az uralkodó egyébként hitének ellensége is.

Végül hadd említsem még meg Hans Sachs könnyed és világos verselését. Ezt jobban megérti az olvasó, ha tudja, hogy hét prózadialógusa kivételével valamenynyi művét versben írta. Darabjait kivétel nélkül párrímes versekben. Ezektől csak néhány tucatnyi lírai költeményében és híres, de kevésbé maradandó mesterdalaiban tért el, amelyekben egyenesen virtuóz a verselés.

Johann Friedrich Ernst Albrecht (1752- 1814) neve egyetlen magyar nyelvű német irodalomtörténetben sem található meg. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy jelentéktelen emberről lenne szó, aki korában is ismeretlen maradt volna. Orvos családból származott, és maga is orvostudományokból szerzett diplomát. Tudományos publikációinak száma és sokfélesége lenyűgöző. Talán nem is volt a korabeli orvostudománynak olyan ága, amellyel ne foglalkozott volna, és ne alkotott volna benne jelentőset. Egyes publikációit még a huszadik században is haszonnal forgatták. Szakmájában akár hősi halottnak is tekinthetjük: mint orvos, egy hadikórház tífuszban fekvő betegeit kezelte, és az így kapott fertőzés okozta halálát.

Az erfurti orvostudományi egyetemen Johann Wilhelm Baumer volt a profeszszora és egyben szállásadója is, mivel az ő házában lakott. Ott szeretett bele a professzor lányába, Sophie-ba, akit, miután a professzor hamarosan meghalt, feleségül is vett a gyászév leteltével. Albrecht tizenkilenc éves volt akkor, a lány tizennégy. Két gyermekük született, egy lány és egy fiú.

A fiatal férfinál már igen korán jelentkezett az írói készség, és huszonnégy éves korában be is mutatták első darabját, a Természetellenes apa címűt. A korai kezdet azonban nem járt nagy írói termékenységgel, mintegy fél tucat kötetre menő szépirodalmi műve jelent meg a további évek folyamán. Irodalmi és színházi körökben a feleség lépett elő főszereplővé. Sophie ugyanis a Baltikumból való visszatértük után, ahol Albrecht egy gazdag német főúr orvosaként dolgozott, Pasquale Bondini társulatához szerződött színésznőnek. Bondini társulata egyik német város után a másikban szerepelt, többek között Frankfurt am Main-ban, ahol az Albrecht házaspár összebarátkozott Schillerrel. (A költő állítólag Albrecht ottani házában fejezte be a Don Carlost.) A két férfi közötti szimpátiát minden bizonnyal az is növelte, hogy mindketten lelkesedtek a francia forradalomért.

Albrecht végül a Hamburghoz tartozó Altonában telepedett le és alapított színházat, amelynek felesége volt a vezéregyénisége. Itt érte a halál is, a francia háborúk idején. Az ő vezérlőelve az "igazság" mellett minden bizonnyal a "szabadság" volt. Itt olvasható műve Töredékek című kötetének ötödik darabja.

MANN LAJOS

*Az ezzel a címmel összeállított kötetben jelennének meg az itt közölt drámafordítások - a feltételes mód pénzhiányt jelez.

 

NKA csak logo egyszines

1