Shakespeare: Romeo és Júlia
Aquila Theatre Company
Shakespeare: Othello
Meno Fortas

Agyulai Shakespeare Fesztiválra évrõl évre visszatérõ recenzens akár az útikalauz szerepét is szívesen magára vállalná: élmény nézni, ahogy a határ menti kisváros egyre szebb, mozgalmasabb és magával ragadóbb lesz. S ebben a fejlesztéseken és a várfürdõ kiapadhatatlan népszerûségén túl mind fontosabb szerepe van a színháznak. A Shakespeare-fesztivál a nyári színházi élet egyik legfontosabb eseményévé vált röpke három év alatt. S mivel az elemzendõ elõadások szolgáltatnak bõven témát, fájó szívvel bár, de le kell mondanom arról, hogy a frissen megnyitott korzóról, az azt keretezõ szökõkút paradicsomról, vagy a szintén újonnan felállított világóráról tudósítsam az olvasót.

A külföldi vendégelőadások közül idén kettőt láttam. Összehasonlítással próbálkozni sem érdemes, annyira eltérnek egymástól ambíciójukban, színházeszményükben és minőségükben is. A New Yorkból érkezett Aquila Theatre Company Romeo és Júliája felett a magyar néző Tim Carroll szellemét látja lebegni. Pedig az angol rendezőnek nincs köze a produkcióhoz, ezúttal az amerikai színházcsinálók, Peter Meineck és Robert Richmond fejéből pattant ki az az ötlet, hogy a darab szerepeit sorsolással osszák fel. (Noha a sorsolás furcsának tűnt kicsit, nincs okom megkérdőjelezni a vállalkozás őszinteségét.) Hat színész játssza a mű valamennyi szerepét, így a két címszereplőn kívül mindenki három-négy feladatot is kap. Néhány figura értelemszerűen kimarad így, miként néhány jelenet is. Természetesen minimális jelmezt hordanak a szereplők, a díszletet pedig jobbára maga a gyulai vár szolgáltatja. El tudom ugyan képzelni, hogy az aktuális szereposztások függvényében az egyes előadások hangulat, intenzitás tekintetében, vagy akár a tragikum és komikum arányaiban eltérnek egymástól, de azt nem, hogy bármelyik képes lehet igazán mélyre ásni a mű szövetében, és sajátos, egyéni interpretációt elénk tárni. Pedig ezen az estén kifogtuk a legkülönösebb, valószínűleg legabszurdabb szereposztást. Júliát a széltében és hosszában is megtermett, markáns arcú Anthony Cochrane, míg Romeót az alacsony, törékeny, szőke Lindsay Rae Taylor játssza. Ideális esetben szólhatna akár az előadás a nemek felcserélhetőségéről, a szerelem nemtől független voltáról, s a kamasz fiút illúziókeltően megidéző színésznő játékában fel-felcsillan ennek lehetősége. Ám Cochrane alkata jóvátehetetlen távolságban van Júliától. Noha az alakítás kivételesen ízléses - a színész egyetlen pillanatra sem játszik rá alkata és a szerep eltérésére (mondanom sem kell: nem selypít, nem mórikál, nem ad elő transzvesztita- paródiát) -, nehéz megállni nevetés nélkül, amikor a kriptába belépő Romeo Cochrane teste felett arról elmélkedik, hogy kedvese hamvas szépségén még a halál sem fog. Az első felvonáson, amíg magában a drámában is túlsúlyban vannak a komédiai effektusok, jól szórakozunk; tragédiába fordulni, meghatni, felkavarni viszont nem tud a játék. Ráadásul a második felvonásra már maga a szüntelen szerepcserékre építő játékmód is kezd kiürülni, monotonná válni. Ahhoz ugyanis, hogy ne csak a szerepcserék játékosságát érezzük, de maguk a figurák, sorsok, drámák megszülessenek, kivételes kvalitású színészek szükségeltetnének. Ám a négy színész között csak egy ilyen van: Natasha Piletich, akinek játéka valóban eltüntet kort, nemet, alkatot: éppoly meggyőző zabolátlan, vesztébe futó Mercutióként, mint narcisztikus, érzéketlen Párisként, ellenállhatatlanul mulatságos a Dajka szerepében, s még a Herceg - a szokottnál is kisebb, jelentéktelenebb - szerepéhez is kidolgoz egy sokat sejtető tartást, attitűdöt. Róla akár azt is el tudnám képzelni, hogy egymaga adja elő az egész darabot. Az előadás színészként is fellépő rendezője, Robert Richmond leginkább Capuletnéként élvezetes, míg a másik két színész, Louis Butelli és Andrew Schwartz korrekten jellegtelennek tűnik - igaz, feladataik kevéssé látványosak. A produkció egészében tipikus turné előadásnak érződik; a kis költségvetésű, jól utaztatható bemutató publikuma mindenhol láthat egy érdekes, szellemes, a konvenciókat felrúgó, de azért jól fogyasztható (és viszonylag könnyen felejthető) játékot.

Romeo és Júlia | Fotó: Kiss Zoltán
A Meno Fortas vendégjátékával viszont az európai színház élvonala érkezett Gyulára. Eimuntas Nekrosius Othellójának alkotóelemei, a verbális és a non verbális gesztusok, a zene, a zörejek, a képek észrevétlen finomsággal keveredve állnak össze egésszé. Nekrosius a dráma szövegének jelentős részét elhagyja. Az első felvonásból szinte csak Jago és Rodrigo alapszituációt felvázoló párbeszéde és előbbinek a monológja marad meg. Ezt Othello Dózse előtt elmondott védőbeszéde követi, de a mór ebben az előadásban szavait nem a színre sem kerülő Dózséhoz, hanem részben Brabantióhoz, részben Desdemonához intézi. A következő jelenetben pedig már Cipruson is vagyunk, méghozzá az események sűrűjében. Nemcsak a megérkezésen vagyunk túl, hanem Jago újabb ármányain is: Cassio már kegyvesztett, s Desdemonát kérleli, hogy járjon közbe érdekében. A továbbiakban ekkora ugrások azért nincsenek, de a húzások jelentősek, s a mozgásnak, a néma gesztusoknak továbbra is legalább akkora, de inkább jelentősebb szerepe van, mint a beszédnek. A rendező voltaképpen a társadalmi- politikai szálat kigyomlálja a darabból: nemcsak a Herceg és a tanács tűnik el, de a hatalom valamennyi képviselője (Lodovico, Gratiano, Montano) is. Noha Othello bőrszínére és státusára, érdemeire vonatkozó szövegrészek imitt-amott elhangzanak, jelentőségük csekély. Vladas Bagdonas nincs feketére mázolva, a hadiügyeknek pedig gyakorlatilag semmilyen szerep nem jut. Nekrosius Othellója nem az idegenség drámája, hanem az öregedő férfi komoly szerelmének tragédiája.

Romeo és Júlia - Robert Richmond, Natasha Piletich és Anthony Cochrane - Aquila Theatre Company | Fotó: Kiss Zoltán
Othello és Desdemona szerelme ebben a játékban axióma: a lány érzései nem pusztán azért megkérdőjelezhetetlenek, mert az idősödő Othello jóval markánsabb, férfiasabb jelenség, mint az ifjan pocakos, tohonya Cassio, hanem mert a lány számos apró rebbenése, gesztusa adja ezt egyértelműen tudtunkra. Az egyik legszebb kép, amikor immár Othello elhidegülése, első durvább szavai után a lány két székkel próbálja modellezni kettejük kapcsolatát: egyikre magát, másikra férjét képzeli, s kapcsolatuk alakulásának lehetséges stációit játssza végig - gyengéd, szerelmes gesztusokkal. Desdemona magatartásának kulcsa nyílt természete; alighanem megszokta, hogy mindig, mindenkor kimutathatja érzelmeit, azokat senki sem értelmezheti félre, s eszébe sem jut, hogy egy férfi nem lehet a barátja. Ez a nyílt világ ütközik Othello zárt, tépelődő természetével, sodró érzelmeit magába záró alkatával. Jago csak katalizátor; könnyen elképzelhető, hogy e két, ellentétes végletekből táplálkozó szenvedély előbb-utóbb nélküle is feltartóztathatatlanul a tragédia felé sodródna. A gyilkosság nem öli meg a szerelmet: miután végzett feleségével, a mór hosszasan téblábol kétségbeesetten, majd virágokat ültet a halott lány lábához, fejéhez. Valóságos feloldozás számára végzetes tévedésének bebizonyosodása: a lehető legegyszerűbb módon végez magával is.

Othello - Vladas Bagdonas és Egle Špokaite - Meno Fortas | Fotó: Kiss Zoltán
Ám Nekrosius ezúttal sem marad meg a zárt magánéleti dráma szükségképpen szűkre szabott keretei között; a főszereplők által átélt megannyi érzelmet, szerelmet és megcsalattatást, boldogságot és fájdalmat, katarzist és összeomlást egyetemes szintre emeli az előadás. Akárcsak a tavaly Gyulán is látott Hamletben, a rendező a természeti elemeket emeli középpontba. Ott a jég volt az úr, itt a víz. A tenger morajlását szüntelen hallani; hol elhalkul, hol felerősödik, néha eláll néhány percre, hogy aztán mindent elsöprő erővel zúgjon fel újra. A díszlet meghatározó, központi eleme is a vízhez kötődik. Vitorlát látunk a szín közepén; a színészek gyakran a kis vitorlaszeletekbe kapaszkodnak, ülnek vagy fekszenek. A legfontosabb kellékek a mosóteknők, melyek számos méretben állnak rendelkezésre. A legkisebbeket Othello egymáshoz kötve mint hajónaszádot húzza maga után, ezzel is mintegy éreztetve a társadalmi-politikai hívságok viszonyát az emberi boldogsághoz (és a későbbi boldogtalansághoz) képest.

Annak a jelrendszernek, melyet Nekrosius alkalmaz, s amely az emberfeletti, de mégsem egyértelműen transzcendentális szimbólumok erejére támaszkodva épít képeket, természetesen nem minden eleme fordítható le, fejthető fel egyértelműen. A gazdag ambivalencia kifejezetten jót tesz az előadásnak; nemcsak titokzatosságát, atmoszféráját erősíti, hanem stilárisan is többszólamúvá teszi. A színre téblábolva a vizet marmonkannákban lögybölő testvérpár éppúgy értelmezhető a hiányzó, de legalábbis fogyatékos transzcendenciát leképező, groteszk sorsszimbólumnak, mint a meg nem jelenő, tudomásul sem igen vett nép csökevényének, de pragmatikus szempontból felfogható egyszerűen hatásos komédiai effektusként is. Merthogy ha elszórva és finoman is, de azért él ezekkel is az előadás. A játék elején például magát Othellót látjuk a zongora mellett ülni. Amikor már kezdünk elismeréssel adózni a színész zenei tehetségének, ő feláll, s előtűnik a zongorista, aki eddig is játszott. Faustas Latenas romantikus szépségű muzsikája nem mellesleg meghatározóan fontos szereppel bír a játék hatásában. Különleges erővel fest atmoszférát és ragadja magával a nézőt. Átlelkesíti, átforrósítja a rendezői koncepciót.

Othello -Egle Špokaite és Vladas Bagdonas - Meno Fortas | Fotó: Kiss Zoltán
Ez utóbbi igaz az egységesen kiváló színészi alakításokra is. Vladas Bagdonasból sugárzik az erő, a morális tartás. Kemény, határozott, szeretni nagyon tudó férfi. Mozgása korát meghazudtolóan fiatalos. Léptei súlyosak, mégis könynyedek. Nem kell üvöltöznie ahhoz, hogy elemi feszültség töltse be a színt. Az első pillanattól érezteti: ezt az embert nehéz felkavarni, nyugalmából kibillenteni, de ha mégis sikerül, magával sodorhat mindent és mindenkit. Ugyanolyan természetességgel öl, mint ahogyan szeret. Rolandas Kazlas Jagója csaknem mindenben az ellentéte. Gyors léptű, heves, majd’ mindig mosolygó fiatalember. Monológját iszonyatos sebességgel darálja. Nincsenek motivációi. Élvezi a kegyetlen játékot. Mindenkit sikerül megtévesztenie. Végtelenül kedves pszichopata. Desdemonaként Egle Spokaite különlegesen finom jelenség. Légies mozgása, karcsúsága árulkodhat prímabalerina voltáról, ám az alakítás minősége teljesen egyenrangú férfipartnereivel. Természetesen naiv, mindenkihez önfeledten közeledő lény. Nincs tisztában a konvenciókkal - és a mindent elsöprő érzelmek sötét erejével sem. Van ebből a naivitásból valami Margarita Zyemelitë Emiliájában is: tapasztalt asszony, ám őszinte szerelemmel szereti Jagót; nem csoda, hogy ő is besétál a csapdába. Nekrosius szívesen rendezi karba a három női szereplőt, bájosan lírai képeket kreálva így. Edita Zizaite Biancája sem rámenős céda, hanem szerelmet kereső lány. Végtelenül bájos és egyben pimaszul szellemes jelenet, amelyben Cassiót "százhatvan óra szerelmes magányban" várva vekkerek sokaságát veszi elő. Kestutis Jakstas Cassiója pillanatokig talán vonzódni is látszik hozzá, de amúgy a mackós külsejű fiatalembert mintha sokkal jobban érdekelné karrierje, mint a nők. A leleplezéskor maga közli Othellóval - álszent szánakozással -, hogy ő veszi át a hatalmat a szigeten. Valamennyi alakítás közös jellemzője, hogy a nonverbális gesztusokat ugyanolyan magától értetődő természetességgel használják fel, mint a szöveget, így tökéletesen juttatják érvényre a Nekrosius- féle szimbólumokból, jelekből, tartalmas gesztusokból építkező színházi nyelvet. Különleges hatású színház a Meno Fortasé: egészen hatalmába képes keríteni az erre a nyelvre fogékony nézőt, aki hajlamos varázslatot, mágiát emlegetni. Ami talán nem is túlzás. Elhangzottak olyan vélemények is, amelyek szerint pusztán ezért az Othellóért érdemes volt a fesztivált megrendezni. Őszinte egyetértésem mellett pusztán annyit tennék hozzá: természetesen nem csak ezért volt (és lesz) érdemes megrendezni.

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1