Gyulai Várszínház - Szentendrei Teátrum

"Gyulát azért szerettem, mert oda a képzeletbeli társulatom színészeit hívhattam. S ez mindennél fontosabb volt" - nyilatkozta még évekkel ezelõtt Szász János, túl a fürdõvárosban bemutatott Baalján, amely a strand egy fedett medencéjében, és túl Marat-ján, amely pedig egy szerelõcsarnokban játszódott. Szász mindig is szeretett bevált, "régi" csapatával együtt dolgozni, és ez a törekvése most, a Lear esetében is érzékelhetõ volt, bár nem teljesen valósulhatott meg. Az eredeti szereposztáshoz képest két alapembere is kiesett a munkából: Szabó Márta (õ volt többek közt A vágy villamosa Stellája Nyíregyházán, a Marat Charlotte Corday-je Gyulán, valamint a Bulgakov-adaptáció Margaritája Budapesten) és Andorai Péter (a Baal Ekartja és a Peter Weiss-darab Marat-ja), utóbbi két hét próba után, betegsége miatt kellett visszaadja most a Shakespeare-fõszerepet, amelyet Derzsi János vett át (tõle pedig Tóth József a Bolond szerepét). Azért számos ismerõs "Szász-arcot" fedezhetünk fel így is a Learben (Derzsi János, Gazsó György, Bognár Gyöngyvér, Tóth József, Mertz Tibor, Szabó Zola, Kokics Péter), amely a Gyulai Várszínház III. Shakespeare-fesztiváljának nyitóelõadása volt.

A várszínpad bemutatója már az épület előtt kezdetét veszi. Mi az, hogy kezdetét veszi! Egészen úgy tűnik, mintha már minden lezajlott volna: a bejárathoz vezető út elejénél álló lovas szobor véres rongyokba bugyolálva, kevéssel arrébb egy nagyobbacska kő, szintén vérben ázva, tele nyilakkal. A hangszórókból pedig, hogy még inkább vészjósló legyen a hangulat, Alban herceg némiképp átírt, darab végi mondata hangzik el, legalább százszor egymás után, megemelt hangerővel: "Most nekünk kell kormányozni és tartani fenn a sebzett államot." Mintha már túl lennénk az eseményeken, és egy utólagos nézőpontból láthatnánk azok rekonstrukcióját.

Ádám Tamás és Tóth József | Fotó: Kiss Zoltán

Amikor beérünk a várba, rendkívül nyomasztó, sivár, kopár színpadkép fogad. A shakespeare-i királyi palota sehol: a játékteret majdnem teljes hosszában és szélességében kövek borítják ("Vár állott, most kőhalom, / Kedv s öröm röpkedtek, / Halálhörgés, siralom / zajlik már helyettek."), csupán jobbra áll, s az sem szívmelengető látvány, egy lombok nélküli, korhadt fa. De ugyanilyen vészjóslóak a hátul és jobbra kifeszített véres vásznak, amelyek rögtön a vár előtti megsebzett lovast juttatják eszünkbe - a kősivatag pedig a szobor melletti véres követ. A díszlet (Szöllősi Géza) újabb és újabb értelmezéseket nyer a játék során. Nem véletlen, hogy folyton Learrel találkozunk a pusztulásra ítélt fánál (felmászik rá, szolgálói hozzákötözik, amikor látomása támad). E fa az öregedésnek, a teremtő erők megcsappanásának, a halálnak, a sírnak érzékletes metaforája itt (vö.: amikor Cordelia hazatér Britanniába a "száműzetéséből" és Learrel találkozik, a fán álló apa ezt mondja: "Ah, méltánytalanság engem kivennetek a sírból", és lassan, nehézkesen, elgyötörten, de lemászik az ágakról a lányához) - a fatörzs Learre, a három ág a lányaira utal. A kövek interpretációs lehetőségei ennél is tágabb körűek. Mindjárt az előadás elején bejön az összes szereplő a színpadra, Lear három nehéz kőtömbbel küszködik, a birtokaival, a hatalmával, az uralkodói felelősségével, és ki tudja, még milyen terhekkel, alig bírja, s szívesen letenné már őket. Amikor a két lány, Goneril és Regan megkapják a jutalmukat, felpróbálják a hátukra a rögöket, kisgyermekként örvendezve az ajándéknak. De a kövek számos módon játékba kerülnek még: Kent kalodája is ezekből készül, a fegyvereket s - a kavicsok összedörzsölésével - a vacogást és a tűzgyújtást is helyettesítik. Hol az érzéketlenségre, hol az erőszakra, hol a hatalomvágyra utalnak. Ahol Shakespeare- nél vívást imitál Edmund (Gazsó György) a féltestvérével, hogy a megbúvó Glostert félrevezesse, Szásznál a fattyú gyermek kavicsokkal dobálja meg a védtelen Edgart. Végső értelmüket akkor nyerik el a kövek, amikor a halott Cordeliát a vállán behozó Lear így szól felindulásában a többiekhez: "Ti mind kő-emberek vagytok." A kövek mindenképp hozzásegítik a komor, gyászos hangvételű előadást ahhoz, hogy valamelyest játékosabb legyen. Erre szükség is van, mert Szász János most sem ironizál, nem teszi zárójelbe a történetet, szinte csupán ott enged teret a humornak, ahol az a szövegből következik (például a Bolond mondatainál), valamint egy-két esetben az öltözeteknél (Edgar rózsaszín alsógatyájára vagy a Bolond narancssárga kukásruhájára gondolhatunk itt).

Benedek Mari jelmezei a szereplők egy-egy lényegi jellemzőjét kívánják megragadni. A családtagok mindegyike egyszerű, egyszínű ruhát visel: Lear piros öltönye a vérre, de a szeretetre (és annak hiányára, szomjúhozására) egyaránt utalhat; a tiszta lelkű Cordelia "természetesen" fehérben van, a hatalomvágyó, irigy Goneril sárgában, az elsőre bájosnak tűnő, de szintén megvadult Regan lilában. A jelmezek, a díszlet és a helyszín együttesen teszik vizuálisan erőteljessé az előadást. Szász sokat emlegetett filmes látásmódjának eredményeként a bemutató "képkockái" valóban rendkívül hatásosak. Elég lenne, ha csupán a már egyszer citált, előadás eleji bevonulást említeném példaként: gyönyörűen kimerevített jelenet, ahogy a három lány a hatalmat felosztani szándékozó apát figyeli. Míg a két haszonleső, Goneril és Regan mint a ragadozók, négykézláb az atyjuk felé fordulva, ugrásra készen várnak a prédára (Goneril megfeszülten, szigorú arckifejezéssel, Regan mosolyogva), addig Cordelia hátradőlve, a könyökére támaszkodva, mindenféle jutalomvágytól mentesen szemléli a fejleményeket. Ebből a képből, a terhei alatt összeroskadó apa, a passzív Cordelia és a nagyon is aktív és céltudatos Goneril, illetve Regan kvartettjéből rögtön és világosan kirajzolódnak az erőviszonyok. Lear végtelenül gyenge, megfáradt, egyszerre tűnhet magatehetetlen kisgyermeknek és aggastyánnak (hiszen az idősek nagyon is sokban hasonlítanak a gyerekekre), ráadásul szeretetéhsége ("szeretném, ha szeretnének") miatt kiszolgáltatott és "vak"; Cordelia nyers, őszinte, míg a másik két lány már első ránézésre hatalommániás harácsolónak látszik. Az erőviszonyok érzékeltetésében végig a hatásosabbnál hatásosabb, filmszerű jelenetek dominálnak. Nehezen feledhető, amikor az alakoskodásukat a testvérein számon kérő Cordeliát Goneril és Regan két oldalról "szorítja, nyomja, összefogja", és győztesen összeölelkezik a letiport húg fölött - a két testvér kisvártatva "eljátssza" ugyanezt apjával is. Mint ahogy Lear és Cordelia újra találkozásakor is van egy hatásos, már-már hatásvadász jelenet, amikor az atya, mintegy vezekelve bűnéért, négykézláb mászik a lánya felé. Nem felejthetjük itt ki a látvány tárgyalásánál a koreográfus, Ladányi Andrea nevét sem, akinek gyaníthatóan az átlátszó fóliában színpadra lépő szereplők instruálásában lehetett a legnagyobb szerepe. Ezek az áttetsző ruhás alakok előbb Lear látomását, majd a vihart, a tengert és a csatát jelenítik meg. Nagy érzelmi töltet rejlik az előadásban, a játékban. Külön ki kell emelni itt Vasvári Emese zavarodott, a kitagadásába csaknem beleőrülő Cordeliáját és Mertz Tibor Edgarját - a két színész csupaszon, önmagát sem kímélve, mármár zavarba ejtő hitelességgel mutatja meg figurája lelki világát. Szerencsére azért a legtöbb jelenet inkább érzelmes, hatásos, semmint érzelgős vagy hatásvadász (azért az utóbbira is van példa: Gloster megvakításának hosszan kitartott jelenete eléggé hatásvadász, finomabb megoldás után kiált). Az atmoszférikusságot a vizualitáson túl a zene erősíti a Learben; Szász most mindössze két-három rövid motívumot használ fel, variál és ismétel.

Lear, és nem Lear király az előadás címe, miközben egyfelől a gátlástalan törtetésre, másrészről az atyai vétekre helyezi a hangsúlyt, nem egy uralkodó kálváriájáról, hanem egy hétköznapi, gyarló ember (és környezete) szenvedéstörténetéről, annak stációiról kíván szólni. Szász János rendezése egyébként nem akar radikálisan szakítani a Lear-hagyománnyal. A rendező, mint mindig, most is alapvető emberi dolgokról beszél, a szenvedők, a kiszolgáltatottak nézőpontjából, humanista látásmóddal. Előadása szenvedélyes, a színészektől fokozott koncentrációt és alázatot követel.

Derzsi János és Vasvári Emese | Fotó: Kiss Zoltán

Hogy a játszók a nemi identitás(ok) felvázolásában se építhessenek bevett eszközeikre, sémáikra, arról már maga Shakespeare gondoskodik. Nem győzzük csodálni, mi mindent tud az emberi személyiségről. Csak találomra: akár a Macbethre, akár a Szentivánéji álomra gondolunk, vagy éppen a Learre, a szerző mindben eljátszik a hagyományos értelemben vett nemi sajátosságok viszonylagosságának kérdésével. A Learben alapvetően kétféle embertípust ismerhetünk meg. Mindkettő a természet(esség)et képviseli, más és más módon - mert az egyik természete morális eredetű és azt lelki tisztaságnak is nevezhetnénk, a másiké a darwini értelemben vett természetességé, ahol az erősebb célja a gyengébb elpusztítása, a hatalom megszerzése, s ahol a természet erői mint vad, gyilkos energiák manifesztálódnak. Az elsőt hagyományosan passzív-nőiesebb, a másodikat inkább aktív-férfiasabb tulajdonságként tartjuk számon. Nem lehet nem észrevenni a drámában, hogy például Goneril és Regan sokkal inkább férfias, mint férjeik vagy maga Lear. Cornwall herceget Kőszegi Ákos alakítása olyan férfinak mutatja, aki megpróbálna erősnek látszani, de gyakorlatilag inkább amolyan mitugrász alak, aki a karizmatikusság hiányát kiabálással, fontoskodással, aljas és durva kegyetlenkedéssel pótolja. Az előadás kétségkívül legvadabb figurája Goneril, akit Molnár Erika kemény, határozott, hideg, mindenre kész amazonnak rajzol meg. Reganban keverednek a maszkulin és feminin jegyek: Bognár Gyöngyvér olykor mézes-mázosan, ártatlanul mosolyog, hogy aztán a következő pillanatban kőkemény, érzéketlen legyen, amihez rendkívül mély hangon beszél. (Természetesen vannak olyan alakok is, akik a hagyományos nemi szerepeknek megfelelően viselkednek: ilyen férfi Kent, valamint Edmund, és ilyen nő Cordelia.) Lear "önismereti zarándokútja" során jelentősen megváltozik, az önimádattól egészen az őrületig, majd a lelki megtisztulásig jut. A gyulai előadásban akkor bolondul meg a lányok atyja, amikor Goneril után Regan is kiűzi házából. Az eztán következő pillanatok a legemlékezetesebbek talán az exuralkodót alakító Derzsi Jánostól. Megháborodásában Derzsi Learje hol elesett, szánandó, szelíd öregnek, hol autisztikus mozgású, lázas vízióival harcoló őrültnek mutatkozik. Regan és Goneril holtteste mellé kisvártatva Cordeliáé és Learé is kiteríttetik egy nagyszabású, "színházias" jelenetben. Jók és rosszak egymás mellett hevernek a halálban. "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!/ Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

A kutatók régen megállapították már, hogy a valószínűleg egy kelta mondából és annak átirataiból eredeztethető történet ma ismert változatai közül egyik sem volt tragikus. Shakespeare volt az első, aki tragédiává írta át a mondát - de ha lehet, Szász még hozzá képest is kilátástalanabb világot mutat be rendezésében. Nála két olyan figura is meghal, Gloster (Barkó György végtelenül jámbor, esendő alakot formál a Learhez hasonlóan a hazugság és a hiszékenység áldozatául eső apából) és Kent (Ádám Tamás a hagyományoknak megfelelően keményre, férfiasra veszi a figurát), akik még Shakespeare- nél sem. (Csak a pontosság kedvéért: a Gloster-Edmund-Edgar cselekményszál nem a kelta mondából ered, hanem Sidney Arcadiájából; persze a hozott anyagon Shakespeare ebben az esetben is jócskán változtatott.) A zárlat pedig teljes reménytelenséget sugall: ahogy Alban herceg (Fazakas Géza) a közönséggel szemben állva, ordítva, ízlelgetve, össze-vissza hangsúlyozva a szavakat, egyszer harciasan, máskor kétségbeesetten ismételgeti a bejárat előtt már hallott mondatot - "Most nekünk kell kormányozni és tartani fenn a sebzett államot" -, az nem ígér semmi jót a jövőre nézve (Shakespearenél Kentnek és Edgarnak mondja Alban, hogy "Ti ketten, / Lelkem baráti, kormányozzatok, / S tartsátok fenn a sebzett államot", az előadásban viszont eme gondolat említett parafrázisának elhangzásakor Kent már halott, Edgar pedig nincs a színpadon...). Alban mondatát bizonyosan "hazavisszük", hiszen - mikor a taps és a meghajlás után kimegyünk a várból - még kint is ez szól a hangszóróból.

DARVASI FERENC