Zsámbéki Színházi Bázis

Major Tamás legendáriumába tartozik az a mondás, amely szerint egy darabot bárki meg tud rendezni, de ki tud megrendezni egy jelenetet? A paradoxonok persze mindig féligazságokat fogalmaznak meg, de annyit igen. A nagy tapasztalatú színházi ember a maga idejében bizonyára valami fontosat vett észre, és fogalmazott meg frappáns túlzással. Manapság viszont alighanem éppen az ellenkezõjét mondhatnánk, természetesen hasonlóan eltorzítva az igazságot.

Sok éles szemmel meglátott pillanatot láthatunk remekül megkomponálva színpadainkon, de annál kevesebb épkézláb előadást. Bár Major bizonyára másról beszélt, mint amire én most gondolok. Ő alighanem tisztességesen megírt, ha nem éppen klasszikus drámák egészének, illetve egyes jeleneteinek színi megvalósításáról beszélt. Én meg leginkább holmi szerzői alkotásoknál, alkotói közösségek, egész társulatok által írt produkcióknál vélem észlelni Major tapasztalatának a fordítottját. A világ persze így is a feje tetejére állt, amennyiben egyre gátlástalanabbul beszél bárki bármit színpadon. Ez alighanem a film hatása, ahol ez jóval előbb és sokkal gátlástalanabbul elkezdődött.

A Libiomfi készítői - Kálmánchelyi Zoltán, Végh Zsolt és Stefanovics Angéla - filmen és színpadon egyaránt arról adtak tanúbizonyságot, hogy kiválóan tudnak jelenetet kitalálni, megrendezni, előadni, ám egy nagyobb forma követelményeiről mintha sejtelmük se lenne. Nyilván nem azért, mert nem tanultak róla, vagy mert különösképpen nincs hozzá tehetségük, hanem mert valószínűleg igényük sincs rá. Jól megkomponált jeleneteik a világ groteszk szétesettségéről szólnak, lényegében fordítva működnek, mint a hagyományos kurta snittek, akár filmen, akár színpadon. Közlendőjük a nem közlés, csattanójuk a nem csattanás, véleményük a vállvonás.

Végh Zsolt, Stefanovics Angéla, Dióssi Gábor és Tamási Zoltán | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A Libiomfi esetében már a cím is beugratás, a műnek csak nagyon messziről van köze ahhoz, amit felidéz. S ráadásul sem a filmben, sem a színpadi változatban semmi nem utal arra, hogy Libi bácsi színházcsináló szenvedélye Liliomfi reformkori hazafias teátrista lelkesültségének folytatása, eltorzult, elkorcsosult utánzata lenne. A néző legfeljebb utólag ismerheti föl ezt az összefüggést, amikor már késő, hogy a ráismerés öröme elfogja.

Sokkal könnyebben és gyorsabban ismerhetjük fel a mai élet megannyi jellegzetessége fölötti gúnyolódást, a keserű, fájdalmas, álnaiv, rácsodálkozó megidézést. Kezdve a sajátságos, amatőr (kakaós) castingtól egészen a bűnügyi tudósításokból ismerős fojtogató színházoktatóig (Liebe Attila). Többre azonban a történet alapötlete sem ad alkalmat. Az, hogy az egész hatalmas és groteszk felhajtás a Micimackó színpadra állítása vagy megfilmesítése végett történik, nem bizonyul eléggé gazdagnak, eléggé sokrétűnek ahhoz, hogy benne korunk kerülhetne jelenetről jelenetre görbe tükörbe. A történet függetlenedik a mesétől, nincs igazán jelentősége annak, hogy a színházi tréning résztvevői éppen Micimackó, Malacka, Füles, Bagoly, Nyuszi megjelenítésére készülnek. Lehetnének Lolka és Bolka, vagy akár Vízipók, csodapók és társai. A Micimackó nem fogja össze kompozícióvá az előadására szerveződő közösséggel történteket.

Libi bácsi pedagógiai szenvedélye, apakomplexusa, élettársához, Anikóhoz fűződő köznapian ellentmondásos kapcsolódása ugyancsak nem alakít ki valamiféle drámai ívet, s természetszerűen nem jöhet létre bonyolult kapcsolathálózat a kedves sérült lelkek, a szerepekre kiválasztott gyermeteg, debil lények között sem.

A Zsámbéki Színházi Bázison bemutatott változat több ügyes ötlettel igyekszik színszerűvé tenni a filmet. A castingon itt nem neves, ismert színészek jelennek meg, hanem mi, nézők találjuk magunkat a jelentkezők szerepében, kérdőívet töltetnek ki velünk, s pár percig érezhetjük a fenyegetést is, hogy valóban be is kerülünk a játékba. Erre persze nem kerül sor. Lényegibb dramaturgiai változás, hogy a szöveg jelentős része versben szólal meg, ami nagymértékben fokozza a gunyoros hatást, és jól megfelel a színpadi stilizálás igényének is. Beiktatnak továbbá egy új szereplőt, aki ugyancsak a stilizálást, az elidegenítést, a jelképességet fokozza, ez a Kaszás, a halál, aki mellesleg más szerepekbe is belebújik. Murányi Tünde dobozdíszlete ugyancsak segít fokozni a játékosságot és az elvontságot. Szűcs Edit jelmezei viszont ugyanazokat a bumfordi, esetlen, szerencsétlenkedő alakokat öltöztetik, akiket a filmből is ismerhetünk. Az Anikót játszó Dióssi Gábor szerepének jelentősebbé válása a casting levezetése révén nyeresége a színpadi változatnak, és nyereség Sipos Imre játéka is, aki a Kaszás mellett a nagymamát és Libipapát is adja, bár Lázár Kati és Székely B. Miklós hiánya nyilvánvaló veszteség. A Libi bácsit játszó Tamási Zoltán egysíkúbban, harapósabban fanyar figura, mint Mucsi Zoltán volt a filmben, Végh Zsolt filmen lényegesen jobb, mint a színpadon, de Stefanovics Angéla kis butuska Malackája is jobban érvényesül a filmen. Hajduk Károly mindenütt igazi színész, Kálmánchelyi Zoltán nem igazán az egyik közegben sem.

A film végül is ügyesen került át színpadra, nem lett rosszabb. Igaz, jobb sem.

ZAPPE LÁSZLÓ