Kõszegi Várszínház a Városmajori Szabadtéri Színpadon
AZ EGZEMPLÁR

Kurázsira (ti. bátorságra) van szüksége annak a belletristának (ti. szépírónak), aki kellõ proventus (ti. jövedelem) nélkül tipografushoz (ti. nyomdászhoz) fordul, hogy saját megítélése szerint magnific (ti. kitûnõ) egzemplárját (ti. példányát) a rusztikus (ti. mûveletlen) közönség számára nyomtatásban sokszorosíttassa. Hamar kiderülhet, hogy terve nem egyéb, mint fantazmagória (ti. agyrém), õ maga pedig egy fantaszta (ti. légvárakat építõ, álmodozó személy), s ha nem jut gyorsan subsidiumhoz (ti. segélyhez), könnyen áristomban (ti. börtönben) végezheti. Ha csak fortuna (ti. a szerencse, a sors) nem fogadja kegyeibe, a vele történt casus (ti. eset) pedig fiat experientia (ti. legyen tapasztalat, szolgáljon tapasztalatként).

A hömpölygő tirádák, az archaikus nyelvezet ellenére nem ilyen nehezen lefordítható Csokonai ifjúkori, harmadában maradt "nemzeti nemes játéka". Hamvai Kornél csak a legszükségesebb mértékben dolgozta át az eredeti szöveget, és nyelvében hagyta élni a költőt, ám a legnagyobb hiányt nem sikerült elfednie. Azt, hogy a drámai alaphelyzet ellenére a műből hiányzik a drámaiság, hol túlírtak, hol pedig elnagyoltak a dialógusok, vázlatosan megrajzoltak a különböző társadalmi rétegekhez tartozó alakok. Vagyis a kanavász még egy nyáresti előadáshoz is túlságosan vékonynak tűnik.

Van persze benne egy ma is fogható alcím: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban. (Többször is világba kiáltja Tempefői, hogy jól megjegyeztessék.) Ez a gondolat szabadon telepíthető át az évszázadokon, és túlzás nélkül kiterjeszthető a kultúra minden területére. Nem csak Csokonai s általa Tempefői ágálhat az értetlenség ellen, és ma is elmondható, hogy vannak tehetősek, akiknek nem érdekük a művészet pártolása, akik inkább földi hívságokra áldoznak a lelki táplálék helyett. S még a diétára (ti. az országgyűlésre) sem lehet e téren nyugodt szívvel hagyatkozni.

Fekete Ernő és Bezerédi Zoltán

Egyet lehetne érteni, sőt pártolni lehetne a gondolatot, ha a mű arról szólna, hogy kézirata publikálásához Tempefői szponzorációt keres. De nem ez a helyzet. Az ifjú író ugyanis először kiadatja művét, s csak utána - egy szorongatott helyzetben - próbálja adósságát előteremteni. E magatartást pedig a jog csalásnak minősíti. Ha ezt a megíráskor még nem jurátuskodó Csokonai nem tudta is, a színpadra állító Jordán Tamásnak fel kellett mérnie, hogy ilyen előélettel nehéz a címszereplő morális igazát elfogadtatnia.

Jordán három erős pillérrel próbálja alátámasztani választását. Az egyik a színpadkép, amely egy félig mesebeli, félig korhű környezetet teremt a sántikáló történethez. Horesnyi Balázs és Sebő Rózsa festett rokokó képe girlandokkal, puttókkal és egy elhúzható függönyre pingált zenekarral szolgálja- ellentételezi a dialógusokat. A függöny elhúzásával pedig kitágítja a teret, és a valóságos zenekarnak ad helyet. Ehhez a térhez illeszkedik Cselényi Nóra is a szereplőket jellemző-karikírozó fodros, masnis, zsabós, paszományos ruhakölteményeivel, nyaktörő cipőivel, bodorított frizuráival, parókáival. A látvány részleteiben is olyan megkapó, hogy szívesen elidőzik rajta a publikum.

És erősíti az előadást a Sebő együttes bevetése is. "Előzenekarként" megadja a Csokonai- alaphangulatot. De ennél lényegesebb, hogy zenés játékká emeli A méla Tempefőit. Használ a darabnak és használ az előadásnak is. Elveszi a probléma komolykodó élét, ritmust ad, továbblendíti az el-elfáradó prózát. Ezt hol a háttérből teszi, a függöny mögül kísérve a dalra fakadó színészeket, hol központi szerepet kapva, de mindvégig hangsúlyosan. S ha kitaláltatott a prológus, akkor kell lennie epilógusnak is. A Tartózkodó kérelem kinyomtatott egzemplárjai eljutnak a publikumhoz, és Sebőék zenéjére együtt skandálhatja az ismert sorokat néző és színész. Ha kellően inspiratív a közös dalolásra való felhívás, éppen az sikerül, ami a darab szerint nem: a művészi törekvések értő befogadása. S ez a darabbélinél izgalmasabb happy end.

A kontaktust a Tempefőit játszó Fekete Ernő tiszte megteremteni. Nem okoz számára nehézséget, hiszen Tempefőinek az egész mű során küzdenie kell. Hol adóssága, a harminc arany törlesztéséért, hol a szerelméért, hol Kazinczy Orpheusának vagy Magyar Museumának egy nyomtatott példányért. De a legnagyobb küzdelmet mégis a színésznek kell vívnia azért, hogy a cirádákból faragjon egy keveset, s tapintható közelségbe hozza a tempefőiséget. Megteszi, amit a szövegért és a szöveg ellenében megtehet. Vehemens - s nem méla - értelmiségit formál, mából táplálkozó érzülettel, érthető indulatokkal, akit úgy ahogy van, mindenestül szeretni lehet.

Jordán Tamás rendezésének harmadik erénye, hogy Fekete Ernő mellett erős egyéniségeket választ a többi szerepre is. A főleg Nemzeti Színház-beli színészek a nekik adatott néhány jelenetben poentírozva, a figurákat eltartva hozzák magukat helyzetbe. Szükség is van az erőteljes karakterekre, mert például a kályhafűtő Szuszmirt játszó Bodrogi Gyulának csak egyetlen hosszú tündérmese jut. Semmihez sem kapcsolódóan, önmagában kell az érdektelenből megteremtenie az érdekeset. Bodrogi Gyula kell ahhoz, hogy így legyen. De nincs könnyű dolga a Tempefői szerelmét, Rozáliát játszó Sipos Verának sem. Bájjal, intelligenciával, hangszer- és énektudással hidalja át, hogy a lány felvilágosult gondolatainak, szerelmi hevületének a mű inkább csak felütésnyi lehetőséget ad. De így jár a testvérét, Évát alakító Botos Éva is. A színésznő a földi hívságoknak s a látszatnak élő alakként jellemzi őt. Már Cselényi Nóra jelmezei is beszédesen rajzolnak képet a tehetős, ám a művészetért áldozni nem akaró mágnásokról, amihez Bezerédi Zoltán (báró Tökkolopi), Horváth Ákos (báró Koppóházy) és Újvári Zoltán (báró Serteperti) néhány pipiskedő gesztussal, a "másra kell a pénz" sokszínűen előadott kifogásával, a Nyugat-majmolással ad hozzá egyéni vonásokat. Spindler Béla gróf Fegyvernekiként külsejében a duhaj magyart hozza, aki szélkakasként forog arra, amerre az érdeke hajtja. Hozzájuk képest Hollósi Frigyes szerzetesének csendes a bevonulása, ám bármennyire szívhez szólóak is a szavai, a kérésre ő is széttárja a kezét. Epres Attilamogorva és kérlelhetetlen az adósságot, vagyis a jogos jussát fegyveres segítséggel - Horváth Ákos és Mészáros Tamás tanácstalanul tébláboló hajdúival - behajtani akaró tipográfus szerepében. De a rebus sic stantibus (ti. a körülmények lényeges változása) őt is engedékennyé teszi. Egyetlen ember van, aki átérzi barátja kálváriáját: Múzsai, a költő, akit Marton Róbert játszik a hasonló cipőben járók együttérzésével és segíteni akarásával.

"Ha írok is, majd írok a huszadik-huszonegyedik századnak, mikor az ember emberebb lesz" - mondta egy keserű pillanatában Csokonai. Ebben az ember dologban tévedett. Mint ahogy abban is, hogy A méla Tempefői egzemplárját századunknak szánta. Magam inkább maradok a verseinél.

CSIZNER ILDIKÓ