Az a följelentõ indulat s az a fogfájással fölérõ belsõ kín, ami a húszéves Csokonai elsõ drámai próbálkozását áthatja, még csak tanult és tanulmányozott honi nyomorúságok ihletésébõl származik. Ekkortájt még jobbára csak Földi János elbeszéléseibõl ismerte a Pesten sose járt vidéki ifjú, hogy hogy is van az alapjáraton, ha az ember poétává lesz Magyarországon. Aztán amúgy istenigazából megtapasztalta. Ami ebben a darabban áll, az még csak naiv elképzelése annak, ami lett, összekeverve azzal, ami már fájt.

Tempefői, a láthatóan és hallhatóan művelt és jó ízlésű költő Fekete Ernő megformálásában saját tehetségének kiszolgáltatva, minden erejével próbálná előrevinni művei kiadatását s terjesztését. Eget kér. S míg "keze-lába ríva hadonász" (József Attila), sorra lepattan pénzzel bíró, kutyafuttató kortárs magyarjairól. S egyre inkább megengedi magának a gazdasági igazságtalanság, s az ütésektől betegre duzzadt ego luxusát. Pénzt ígért a nyomtatásért, mert azt hitte, képes lesz a rávalót megszerezni. Nem így történt. Nem volt képes. Átvert egy üzletfelet, mert nem gondolt előre. Kétségbeejtő, ahogyan magából kikelt kamasz módjára a szerencsétlen - szintén művelt és szintén jó ízlésű - német Betriegerrel bánik. Az Epres Attila játszotta nyomdásznak igaza van, fizetni kéne. Csak hát a költő nem teheti. S kétségbeejtő a pökhendi összevissza beszéd, a fennhéjázás, a juss emlegetése, hiszen tudjuk, nem illik így viselkedni. A városmajori közönség is elhatárolódva húzza össze lelki kabátkáját a nyilvánvaló alkotói hübrisz többszöri megnyilvánulása hallatán.

Csak hát - versek hangzanak föl.

A darabot átdolgozó és befejező Hamvai Kornél s a dramaturgi feladatokért felelős Lőkös Ildikó és Jordán Tamás rendező a Sebő Együttes segítségével megoldotta a mindenkori Tempefői előadások egyik fő kérdését: tehetséges emberről van szó, vagy csak egy erőszakos, megbillent erkölcsi érzékű akarnokról? Sebőék muzsikálnak, énekelnek. Csokonai-verseket énekelnek. Hol függöny előtt, hol őket formázó, muzsikáló szárnyas angyalokat mutató, áttetsző falikárpit mögött, ám mindvégig olyan vállalással, s a megosztott jó olyan örömével, hogy az szinte anakronisztikusnak tűnik. Hogy is merik mindezt? Orczi Géza, Perger László, Barvich Iván és persze Sebő Ferenc először mint afféle előzenekar jelentkezik, aztán egyre jobban beolvad a játékba. S vita nincs, a művei napvilágra kerüléséért küzdő Tempefői alakja ebben az előadásban időről időre szorosabban kerül fedésbe Csokonaival, róla van szó, rólunk van szó, s így, tehetségesnek remélvén magunkat is, saját hányattatásainkról is van szó. (A produkcióhoz tartozik egyébként az évad egyik legjobb műsorfüzete is, régi kifejezések kisszótárával, szerzői életrajzzal, fotókkal s jelenkori szponzorkeresési tanácsadóval.)

Képeskönyveket idéző, szürke habos, csipkés mintázat foglalja papírkeretbe a főként aranysárga árnyalatokban elmesélt történéseket. Ez a keret a már emlegetett átvilágítható, felhúzható falikárpitot veszi körbe. Mögötte zenészek, előtte színészek szívszakasztó, bumfordi magyar rokokóban. Horesnyi Balázs és Sebő Rózsa egyszerű és nagyszerű díszlete és Cselényi Nóra szellemes és mutatós ruhái a szemnek is elegendő örülnivalót adnak. Mert a fül - különösen miután már megszokta a rémes parkszínpadi hangosítást - olyat hall folyamatosan, amihez nemigen lehet hozzászokva. Meglehet, hogy a repeső kifejezhetnéktől meg persze a nyelv adott állapotától fodrossá lett mondatokat elviselhetetlenül mesterkéltnek érzők "gavalléros gusztusa borzadoz" egynémely kifejezés hallatán, a közönség másik része azonban hatása alá kerül a verbális varázslatnak.

Jordán Tamás és színészei, a Serteperti bárót édes gúnnyal játszó Újvári Zoltán, a Tökkoloppit bicskanyitogató figurának formázó Bezerédi Zoltán, a Koppóházy és a "másik hajdú" szerepében is feltűnő Horváth Ákos, a titkárt és az "egyik hajdú"-t adó Mészáros Tamás ugyanúgy érzik a tétet, mint a Múzsait játszó Marton Róbert vagy a Bodrogi Gyula Szuszmírjának klasszikus kabaréeszközökkel előadott, zárt meséjét hallgató Botos Éva. Sipos Vera mintha megfázással küszködött volna, nehezen lehetett érteni - nem elég, hogy a darab leghálátlanabb feladata, a rokonszenves kékharisnya, az inkább a barátnéság, semmint a szeretőség felé hajló okoska ifjú nő, Fegyverneki Rozália szerepe jutott neki.

Spindler Béla copfos Fegyverneki grófja kőkemény alakítás. Nagyon sok élő pillanat emléke, talán épp a hosszas vidéki színészélet megannyi tanulsága segíthetett megformázni ezt a döntéshez szokott, csukott vasembert, aki szövege szerint például így beszél: "Én kegyelmedet, mint poétát, fel sem veszem: de mint nyomorúltat sajnálom... Imhol egy pár arany, vegye el kegyelmed annak jeléűl, hogy én szeretek a nyomorúlttal jót tenni." Fekete Ernő szépen oldja meg az e szavakra feltörő zokogást. Általában szívderítő, ahogy többször - nem többször, mint ahogy azt a szerző javasolta! - beleordítja a nyári estébe, hogy "Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!".

Csikorgó, a kereskedelmi poéta alakját kihagyták az előadásból, megmaradt viszont a gvárdiánja parancsára "rakétáknak és más egyéb tűzi portékáknak csinálására" szánt könyveket cipelő Köteles páter alakja Hollósi Frigyes megszemélyesítésében. Az előadás legszebb pillanatai közé tartozik a sikerületlen könyvmentési jelenet, amikor Múzsai és társai a magyar irodalom addigi legjavát próbálják menteni a tűzhaláltól. Ha létezne egyszer értelmiségi összeesküvés, azt valahogy így kellene elkezdeni.

(A 2007-es kánikula egyetlen hűvös estéjén egy borsodi kisgyerek ült mellettem a műanyag székek egyikén. Kérdem a tízéves fiút: Zsolti, érted mi történt? Azt mondja: "Hát igen... Hogy nem tudja a könyvét megcsinálni, mert az senkinek nem fontos. Kéregetni kell neki. Ma is ez van. Az iskolának se adnak pénzt mifelénk. Pedig olyan gazdagok, hogy már uszodát építenek maguknak. Rossz lehetett neki.")

Valami tévedés miatt sokan - tanult felnőttek - bohózatra készültek az előadás nézésekor. Nevetni kéne? Ki mondja? Sírni, sziszegve káromkodni inkább. Ütés helyett. Mikor a kiegészítő szöveg szerint kiderül, hogy Tempefői nemesi kutyabőrrel rendelkezik, moličre-i utálat futja el a színpadot, olyan negéddel fordulnak a szereplők a kínnal forgolódó, nyomorult költő felé.

Jordánék nem ütnek. Csinálnak viszont egy életveszélyes zárlatot: színészek futnak a közönség közé, s megszórják őket az "A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt" kezdetű vers szövegével. Vakmerő hívással énekelni kezdenek odafönt, s énekbe hívják a közönséget. Elháríthatatlanul kitárt karokba futnak bele a fanyalgók. Nem merek fölnézni. Azt akarom hinni, hogy énekelnek a körülöttem levők is.

Valakik - mindenesetre - énekelnek.

GABNAI KATALIN