Magyar Állami Operaház

Acsurgói diákszínjátszók közül aligha gondolt bárki is arra az õsbemutató napján, 1799. szeptember 24- én, hogy a számukra íródott Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak címû Csokonai-vígjátékot olyan fényességes elõadóhely tûzi majd egyszer repertoárjára, mint amilyen az akkor még meg sem álmodott Andrássy úti Ybl-palota.

A vaskos nyelvezetű, pikánsan örök tematikájú darab - a szemrevaló ifjakra ácsingózó aszott vénasszony és a fogukat a satrafa vagyonára fenő ficsúrok keserédes kálváriája - most Vajda János feltűnően gazdag előtörténettel rendelkező zenéjével, Várady Szabolcs Csokonait értő és értelmező, a mester máshonnan átvett szövegeivel kiegészülő elsőrangú librettójával, Ascher Tamás szellemes, a darabban meglévő groteszk elemeket bő kézzel adagoló rendezésében az Operaház utóbbi időkben sokat gyötört közönségének jelenthet felüdülést.

Az irodalomtörténet nagyjából egyetért abban, hogy a lírikus Csokonai munkásságának halványabbik oldalát jelentik - egyébként nagyszámú - színpadi művei. A kritikai kiadásban két vaskos kötet tartalmazza a jórészt 1795 előtti, olaszból készült fordításokból összeálló szövegkorpuszt. Az okokat keresgélve szót lehet ejteni a(z akkori) kortárs magyar színházi világ fejletlenségéről, vagy arról, hogy a debreceni kollégium falai között élő poétának (a helyi piaristák néhány előadásától eltekintve) vajmi kevés tapasztalata lehetett arról, mi fán terem a színház. És mégis: az itt idézendő Domby Mártonon kívül nem egy kortársi visszaemlékezés beszél Csokonai "aktori tehetségéről", mellyel előadta a darabbéli hősök "minden indulatit, magokviselését, cselekedetét". (A történethez az is hozzátartozik, hogy szerzőnk 1793 májusában már ötödik [!] levelét címezte Kelemen László nemrég alakult pesti magyar társulatához. Az általa felajánlott "komédiák" között ott lehettek a már említett fordítások is, ám a hazai színjátszás ügyének szekértolóitól válasz sosem érkezett.)

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Persze mindezzel korántsem akarom "leírni" a Karnyóné szerzőjét, hiszen a darab erényei vitán felül állnak. Ennek köze van az időzítéshez is: a szárnypróbálgatások korának már vége, 1799-ben járunk. A Karnyóné mai szemmel a rövid, de gazdag színházi szerzői életpálya betetőzése, melyet írója ugyan nem becsült sokra, A méla Tempefői mellett mégis egyetlen olyan műve, amelyet viszonylag rendszeresen játszanak napjainkban is. A Vajda-Várady szerzőpáros a hanyagabbul kezelt dramaturgiai szálakat türelemmel és szakértelemmel bogozza ki, a jelenetek sorrendjén szelíd határozottsággal módosít a logika jegyében és a színpadi hatás kedvéért. Így jut például jelentékeny szerephez az eredetiben kissé céltalanul szerepeltetett Kuruzs. Karnyóné szolgálólányának, Borisnak a sorsa is árnyaltabban jelenik meg az operaszínpadon, s a Csokonainál függelékként szerepeltetett záróbeszéd itt a halál torkából visszatért Karnyó szövegébe idéződik be.

Egyébként is idézetek és idézőjelek erdejében bolyong az operaházi Karnyóné nézője (ezek közül tán a legjelentékenyebbre már utaltam: XVIII. századi, elsősorban diákok szórakoztatására született vígjátékból készült kortárs művet nézünk a Magyar Állami Operaház patinás falai között). Vajda János muzsikája közismert és rejtettebb citátumokban dúskál, ide-oda szökell a legkülönbözőbb műfajok, korok és stílusok között. Népdalok, siratók, nóták, középkori dallamok, operákból és szimfonikus darabokból származó idézetek kavarognak buja és változatos összevisszaságban. A figyelmes nézőé a felismerés öröme, ám a sok átvétel olykor mintha pusztán díszítőelem maradna. A különös zenei anyag nem mindig épül következetesen. Alighanem szándékos, hogy ritkán adódik olyan pillanat, amikor az ismerős idézet az eredeti kontextus felidézésére, az azzal való összevetésre késztet. Egyértelműen ilyen az opera bravúros csúcspontja, a talán egyetlen, tisztán felismerhető zenei idézet, a saját halálára látványos külsőségek közepette készülő Karnyóné elköszönése a földi világtól. A barokk opera egyik vitathatatlan csúcsteljesítményét, Purcell Didójának búcsúáriáját veszi alapul Vajda. A megjelenésében sok mindenre, ám antik királynőre korántsem emlékeztető Karnyóné figurájának egyfelől váratlan mélységeket ad a magasztos zenére történő egyértelmű utalás, jó érzékkel megsejtetve az öregedő nő sorsában rejlő mélységes tragikumot. Másfelől ellenállhatatlanul nevetségessé válik a grandiózus jelenet, amikor az asszonyság két elektromos gyertyával a kezében, az alkalomra őrizgetett menyasszonyi ruhában és fátyolban felkapaszkodik az asztalra. Ez persze már Ascher Tamás műve, aki nem csak ebben a jelenetben bontja ki gondosan a zenében rejlő szándékokat.

Ascher rendezése is folyamatosan ironizál, játszik, idézőjeleket tesz ki. Elég a nyitókép kópé keretjátékára gondolni, vagy a monumentális zárlatra, amelyben maga Csokonai Vitéz Mihály is színre lép, hogy legvégül az általa teremtett szereplők Mihály- napi köszöntővel üdvözöljék szülőatyjukat. A finálé előtt a magasból érkező Tündér és Tündérfi látványosan szabadul meg az őket felfüggesztő karabinerektől, s a tündérlány türelmesen segíti pályakezdő kollégája ügyetlen működését. Khell Zsolt mobil díszlete is ebben a szellemben fogant: a színpad mélyére húzható, jól látható kerettel ellátott hatalmas, kimerítő részletességgel berendezett doboz Karnyóné üzlethelyisége. (Nem véletlen, hogy az első blikkre korhűnek látszó boltban más korból és időből való reklámplakátok is feltűnnek a falon.) A bolt mennyezetét alkotó lécek közül átszűrődő fények (Bányai Tamás) szerves részei az előadásnak: a két szeleburdi belépésekor rendre felderül a máskor Karnyóné komor lelkületéhez alkalmazkodó üzlet. Szakács Györgyi jelmezei a térhez hasonlóan látszólag korhűek, valójában ravaszul elrajzoltak: a menyasszonynak maszkírozva halálra készülő Karnyóné ettől az egy jelenettől eltekintve végig feketében van, a pénzéért versengő férfiak ancúgja színpompás paródia.

Az opera abszolút főszereplője Karnyóné. Csokonainál is minden figurát a vele ápolt viszonya, vagy éppen e viszony hiánya jellemzett. Wiedemann Bernadett jutalomjátéka a szerep: Karnyóné túlérett asszonyi bájait, ráncos orcáját, szánni való szereleméhségét gazdag színészi eszköztárral teszi szerethetővé, miközben alakításában rendre megtartja azt az apró, mégis jelentékeny távolságot, amely az egész koncepció lényegi és pontos értéséről tanúskodik. Egész élete a gyanútlanul kószáló férfiak megszerzése köré rendeződik (8-tól 20-ig nyitva tartó boltjába csak betéved egy potenciális jelölt ennyi idő alatt): zsírosbödönnel a kezében is kacéran rebegteti szempilláit, miközben remekül adja a hites urát kitartóan gyászoló özvegyasszony sztereotip imázsát.

Partnerei hasonló lelkesedéssel teljesítik a rájuk mért feladatot. Fekete Attila hiú és önző, önmagába szerelmes Lipitlotty, Derecskei Zsolt életrevalóbb, komisz fickó Tipp Topp szerepében. Mint utaltam már rá, Borisnak az eredetinél jelentékenyebb szerep jut Vajda színpadán: Mitilineou Cleo a meggyötört, kihasznált, huncut cselédlány szerepében emlékezetes. Tóth János tisztán érthető halandzsanyelven hadar, Váradi Zita Samukája kissé háttérbe szorult a többiekhez képest, s a máskor remek Wierdl Eszter is egy árnyalattal haloványabb teljesítményt nyújtott az események folyását megakasztó és váratlanul új irányba terelő Tündér szerepében. Izgalmas kérdéseket vet fel Karnyó szerepének lekettőzése: az operaénekes Gulyás Dénes és a színész Mikó István saját karakterükhöz igazítják a Karnyóné és a két szeleburdiak mögé felsorakozó negyedik fantasztát. A Csokonainál még nehézkesen a szövegbe simuló, bár a filológusok által is önéletrajzi ihletettségűként jegyzett Kuruzs alakja itt kulcsfontosságúvá lép elő. Laczkó V. Róbert mind színészként, mind énekesként kevéssé győz meg erről. A zárlatban rosszarcú, garabonciás diákból változik át Csokonai hetyke alteregójává, a gyászos tragédia és a kacagtató komédia határán billegő művet könnyed derűvel hajlítva az utóbbi felé.

JÁSZAY TAMÁS