PS Produkció
VÉRÜZEMMÓD

Az utcasarkon kandi nép, s mindenkiben bizsergõ várakozás. Augusztus végi vasárnap este, második szereposztás. Ha nem tudnánk, hová is menjünk vámpírnézõbe, a szabad ég alatt - minden bizonnyal helyhiány miatt - szellõztetett kõkoporsók eligazítanak. Odabent gyertyák lángja, még bentebb vérvízesést idézõ gyûrtselyem függöny, sustorgó titokzatosság, karmester intés, moraj, majd hóesés.

Anyagbő előadás ez. A Jim Steinman zenei életművéből készült válogatásra írott Michael Kunze-szöveg fölé dekoratív musicaldíszlet emelkedik, hogy megtapadjon rajta Polanski hajdani (1997-es) bécsi rendezésének emléke Cornelius Baltus tanítványi elővezetésében. Az anyagbőségre vonatkozó jelző a vizuális és a motorikus megoldásokra vonatkoztatva állja meg a helyét. Kentaur káprázatos díszletéből nem csupán a vámpírkoporsók szorulnak az utcára, az egész csodálatos építmény rendre kidagad kissé a fazékból. De sebaj. Ami jó, az jó.

Denis Callahan koreográfiája nem hogy kívánnivalót nem hagy, időről időre megörvendezteti és meglepi a nézőt, s ez a sík az egyetlen, amely az itt olyannyira szükséges groteszk hatáselemekkel elő mer állni. Kiválóak a táncosok is, egytől egyig. Ilyen mámoros koncentráció a vizsgaelőadásokat szokta jellemezni. Chris Ellis munkáját nézve pedig föl sem merül a gyakori kérdés, hogy miféle szakma is az a világítástervezés. Hasznos és magas szintű, precíz varázslat.

Egyházi Géza és Andrádi Zsanett | Fotó: Sárközy Marianna

Mikor a porcukorhó alá bevackolt fogadó jégcsapfogakkal díszes tortaszelete nem forog már tovább, szemügyre vehetjük a takarékos helykihasználás hat kis kutricáját: lent, baloldalt Sarah, a felvilágosulni és felavatódni vágyó nagylány (Andrádi Zsanett) alvófülkéje, jobbra az Einstein frizurás vámpírvadász professzor (Jegercsik Csaba) és lobogó sálas, szőke tanítványa (Héger Tibor) szorong közös ágyban. Középütt, az átjáróban fából készült ülőkád transzszilván összefagyottaknak és pucérkodni vágyóknak. Akad gazdája.

Odafönt, balra Magda, a szolgáló (Balogh Anna) fogadja a jobb szélső szobából kiszökött gazdáját, Chagalt (Pavletits Béla), míg annak odahagyott asszonya, Rebecca (Dobos Judit) gyanút fog, s a középső lejárati térben az arra járókat ritmikusan fejbe vágogatja. Hogy néprajzilag vagy földrajzilag hol járunk, azt ne bolygassuk. Van kereszt, van menóra, s egy perc múlva egyetlen poén, a kereszttel szemben immunis zsidó vámpír ötletéért beáldozódik minden eddigi erőfeszítés, s egy pillanat alatt kiritkul az előadás szövete. A gazdájával szeretői viszonyban lévő, s ellene mégis kereszttel hadonászó szolgálólány értelmi szintje nem izgatja a történetmesélőket. Kicsire nem adnak. Hogy óvatosságban és profizmusban hol járunk, azt a kádból kilépő női testet teljes felületen befedő rugalmas fátyolszövet jelzi. Mert jó, hogy nem kell részvétet éreznünk a kiszolgáltatott színész iránt, de rossz felfognunk, hogy körülbelül ez a megjelenítési és megformálási mód határozza meg az estét. Márpedig ez határozza meg. A Sarah-ba azonmód beleszerető Alfrédnak, a tanítványnak aztán csak egy nagyra nőtt, mágikusan sárga fürdőszivacs jut simogatnivalóul. A tárgy képtelen betölteni funkcióját, vagyis hogy nyögve röhögjön mindenki, aki időnként meglátja, mert szinte komolyan van véve. Nemhogy a groteszk elem, a távolító humor is hiányzik időnként a játékból.

Ebben a szereposztásban is benne van azonban a remény, hogy hosszabb játszási idő után egyszer csak beszökik a produkcióba a lelki könnyedség is. Most nagyszerű percek váltakoznak kopogósan klappolókkal. Lenyűgöző maszkok, ragyogó jelmezek (Kentaur felelős a ruhákért is), ruganyosan működő, edzésben lévő testek pótolják a színészi játék egy részét. De most is van min mosolyogni. Nagy Sándor peckes fővámpírja számomra meglepetés. Eddig inkább érzelmes ifjakat láttam tőle, s most, nem utolsósorban mozgásának és maszkjának köszönhetően, megjelenik egy jelentős aurával rendelkező, uralkodói természetű férfi. S hogy min kell mosolyogni? Azon, hogy ez a figura elképesztően hasonlít a magát (okkal) démoni természetűnek sejtő, középtermetű és középkorú Goethére. Rendkívül szeretetreméltó. (Az időnkénti hangosítási avagy hallhatási problémák ellenére.)

Egy hangra emlékszem különösebben, ez Balogh Annáé, Magda szerepében. Egy színészi jelenlét vett le a lábamról, s ez a Rebecca asszonyt játszó Dobos Judité volt. Egy ritmikai teljesítmény késztet elismerésre, a majdnem-majdnem pontos hadarások sora Jegercsik Csabától. Posta Victor mintha kicsit hárítaná ezt a feminin Herbertet, de kellő derűvel megoldja azért. A táncos szólisták nevét is jegyezzük meg: Tihanyi Ákos, Taródi Szilvia, Baranya Dávid, Rákász Dániel. S díszíti az előadást egy tüneményes frankensteini figura is, Farkas Gábor Attila, Koukol, a szörnyeteg szolga szerepében.

Kár, hogy egyetlen dallamot sem érdemes hazavinni. Az ismert fősláger inkább csak árt az estének. A legtöbben azt hiszik, idézgetésről vagy inkább lopásról van szó a Bonnie Tyler-dal esetében. Pedig csak üres a kamra, felmelegítették hát a hajdani étket.

Az igazi horror azonban vérfagyasztóan mutatja meg magát. És itt nem lehet a múltra, egyéb erényekre és termékenységre hivatkozni. Ez a magyar szöveg minden eddigi zenésszínpadi dialógust alulmúl. Hallva is rettenetes, pedig mit tudna adni egy ilyen produkciónak a briliáns verselés! De alighanem musicalszöveget ebben az országban csak Miklós Tibornak van joga írni. Bevallom, megkerestem pár versszakot belőle a neten, de egyszerűen nem merem idemásolni, attól tartok, úgy marad a billentyűzet.

Fenntartásaim ellenére is igen jelentős vállalkozásnak tartom a produkciót, úttörő jelentőségű, szabad levegőt hozó esemény ez. Helyzetbe hoz olyan színészeket és táncosokat, akiket látni kell. Egyszer majd igazi zene, valódi darab és magyar szöveg is csak akad valahol.

GABNAI KATALIN