Mikor az ember hatalmas fogsor alatt, fáklyák közt lép be a színházba, kicsit megdöbben. A Magyar Színház levegõjét mûvelõdési ház hangulat desztillálja. Már az elõtérben show kezdõdik: kisasztalon VIP pezsgõ, itt-ott plüssfotelek, csillárkáprázat. Akkor az ember óhatatlanul arra gondol, hogy a színház üzlet, pénzért szolgáltatást (is) nyújt, és ebben semmi különös vagy szégyenletes nincsen. És az ember visszanéz a fáklyákra, megvonja a vállát, elindul a nyüzsgõ oldalfolyosó felé. Érzi, hogy érdemes volt végigállni a kígyózó sort a borsos belépõért, s kissé kevélyen, de a várakozás jólesõ izgalmával nyújtózik el a zsöllyesorban. A függöny felgördül, és emberünknek azon ritka élményben van része, hogy nem kell csalódnia, megkapja mindazt, ami a pénzéért jár: a Vámpírok bálja címû felnõtteknek szóló mesét. Nem többet, de nem is kevesebbet; se illúzióink ne legyenek, se fenntartásaink.

Könnyed mese volt a szüzsét szolgáltató, "már megbocsásson, de a nyakamat harapja" alcímű Polanski-film is, amelynek története ült át a színpadra, vagyis: Abronsius professzor tanítványával, Alfréddal érkezik vampirológiai kutatásra az erdélyi havasok közé. Elhagyatott falucskában szállnak meg, ahol számtalan jelből következtetnek a gonosz közelségére, bár a helybeliek mindent tagadnak. Alfréd beleszeret Chagal fogadós Sarah nevű lányába, akit azonban a közeli kastély ura, a vámpír Von Krolock gróf elrabol (illetve a színpadi adaptáció apróbb változtatásai szerint csupán megkínálja egy piros csizmával, s a lány önszántából költözik a kastélyba). Apja utána indul, de megharapják: zsidó vámpír lesz (akire nem hat a kereszt - hálás epizód). A prof és tanítványa is a lány után ered, beszöknek a várba, megismerkednek a gróffal, aki szobát nyittat számukra, mielőtt ledőlne a kriptában. Este, a vámpírbál forgatagában sikerül elragadni a lányt, akit azonban már megharaptak, vámpír lett tehát, s aki tovább harapja Alfrédot, míg Abronsius, mit sem tudva a háta mögött zajló harapásokról, hajtja a vágtató fogatot a téli éjszakában, vissza Königsbergbe. A nagyszerű burleszk mellett némi iróniát is lelhet benne, aki erre fogékony, például Sarah szöktetése a "gonosz markából" nem egyértelmű, a lány vissza is kérdez ártatlanul: hová mennének? Szorosan vizsgálva a vámpír-ember ellentét sem tűnik leküzdhetetlennek. Alfrédnak, bár fél tőlük, még sincs szíve leszúrni az alvó vámpírokat, hiszen ők is éreznek. A professzor el van ragadtatva a gonosz könyvtárától. Von Krolock búsul az örök életen. A denevéremberek közt is van homoszexuális (Herbert, a gróf fia) vagy zsidó, ha úgy tetszik, kulturális kötöttségeik egészen a miénkhez passzolnak; ráadásul állandó vágyódásuk a vér után sem esik messze az örök emberi sóvárgástól. Mindez nincs túlhangsúlyozva sem a filmben, sem az előadásban; itt sem cél kiélezni a dolgot, mert egyáltalán nem hiányzik a vörös farkú parabola!

Fotó: Sárközy Marianna

A film részleteinek gazdagsága persze elvész a színpadi szituációkból. Hiába, egy fordulatos, izgalmas üldözés filmes ábrázolásával nehéz vetekedni. A miliő bemutatására viszont Kentaur díszlete szép megoldásokat vonultat fel. A látvány a film mesebeli hangulatából idézi a fogadó dülöngélő, deszkázott világát, a kastély gótikus-romantikus faragásait, vagy a festett kulisszákból és háttérvászonból kirajzolt hófedte, hegyi tájképet (ahol még hó is esik, tüllre vetítve), de mindez előkotor egy olyan színházat is, ami mára feledésbe merült. Hasonlóképpen a jelmezek is inkább filmes, mint színházi aprólékossággal összeállított kosztümök és maszkok, elővarázsolják azt a hajdani, naturalista- realista, vagy talán a barokk operában, talán a romantikus rémdrámákban gyökerező gazdag színpadképet, amin szívesen lakatja jól szemét a nagyérdemű. (Mind a díszletet, mind a jelmezeket Kentaur jegyzi.) Különösen a kastélybeli szörnyetegek jól sikerültek. A Quasimodo-szerű szolga, Koukol kiálló, redves fogai, torzra maszkírozott arca, csapott vállú jelmeze; az Alfréd álmában előtáncoló mancsos-karmos, Gyűrűk urába illő szörnyek a film miatt úgy kiment(tett)ek a színházi divatból, hogy most szinte üdítően hatnak a színpadon. Jó, hogy lézerlátvány helyett értük nyúltak vissza.

Külcsínhez illik a belbecs. Az előadás derekas: Roman Polanski jól fogadta el a terveket, Cornelius Baltus rendező pedig feszes tempót diktált, feltehetően a copyright értelmében. A jelenetek gyorsan peregnek, filmszerűek a váltások. Már az első képeknél sodor magával a sztori, de kissé egysíkúan, mert az egyenletesen kidolgozott jelenetek nem szerveződnek és fejlődnek valami felé, bár tagadhatatlan, hogy a második felvonás báli jelenete szinte kiugrik az előadásból. Itt aztán tényleg minden van: fülbemászó dallam, feszültség és izgalom, az évszázadok óta vámpírkodó vendégség jelmeztörténeti felvonulása, parádés tánckar. A tánckar egyébként kimagaslik az előadásból. Sok kifogás persze a színészi-énekesi teljesítményeket sem érheti. Egyházi Géza robusztus, mégis érzelemdús hangja és lénye a vámpírgróf alakjában telitalálat. Remélhetőleg kiteljesedik az amerikai álom, hiszen a hírek szerint nem is olyan rég váltott pincérkedésből színházra. Jegercsik Csaba komikus Abronsiust formál, Sánta László érzelmes tanítványt. Nádorfi Krisztina Sarah-ja valahogy haloványabb volt hozzájuk képest ezen az előadáson. A dohogó szörny, Koukol egészen emberi Farkas Gábor Attila alakításában. Néha azonban leheletnyit statikus a játék, koncertszerűek a duettek. Azok a jelenetek a legizgalmasabbak, ahol a táncosok is egyenrangú szereplőkként mozognak a színpadon. Ügyesek, robbanékonyak, és szokatlanul precízek: tudnak egyszerre mozdulni akkor is, ha egyénileg más-más koreográfiából kell visszaváltaniuk. Élvezetes minden megmozdulásuk, még ha Dennis Calahan koreográfiája időnként, például a zombik táncánál olyan benyomást kelt is, mintha az ember már látta volna valahol. Persze lehet, hogy csak saját korábbi munkáihoz nyúlt vissza, ahogy Jim Steinman zeneszerző dallamvilága is fel-felvillant saját slágereket, mint amilyen a Total Eclipse, egykoron Bonnie Tyler slágere.

SZ. DEME LÁSZLÓ