Szegedi Szabadtéri Játékok

Tartottak a klasszikus operett hívei Eszenyi Enikõ Dóm téri rendezésétõl. És erre a beharangozó média még rá is erõsített. Extravaganciáról szóltak az elõzetes hírek. Nos, ezek a "híresztelõk" bizonyára látták Eszenyi elõzõ zenés kiruccanását a Budapesti Operettszínházban. A Bál a Savoyban modern volt, fiatalos, lendületes, bizarr, és nem vette figyelembe az operettkedvelõk elvárásait. Nem is maradt sokáig mûsoron.

Eszenyi most sokkal alkalmazkodóbb. Nem megy szembe a négyezer nézővel, igazodik a színpad monumentalitásához, és még a szegedi lokálpatriótáknak is megbizsergeti a szívét. S hogy az Eszenyitáborhoz tartozók se csalódjanak, önmagából is ad egy keveset. E mixből igazi nagy produkció születik, melyből mindenki kimazsolázhatja a neki kedveset. Mert a rendezés nincs híján az ötleteknek. Az egymáshoz illeszkedők éppúgy záporoznak, mint a csak feldobottak és hűtlenül elhagyottak.

Kentaur díszlete önmagában pazar. A hátteret adó pitypangos mező egyszerre utal a történés (hely)színére és fonákjára. Mint ahogy konkrétságával és absztraktságával hat a több tucat lábnyi méretű piros női cipellő és a még ennél is több emberre szabott (22 méter magas) hegedű is. Az előbbi a nőiességet, az utóbbi a muzsikát és a muzsikust hivatott láttatni. Csakhogy míg a magas sarkú lábbeli játszik, pörög-forog, táncol, beleköltözik az orfeum, addig a hegedűnek csak egy (igaz, csattanós) húrelpattanás jut. Hiába várjuk, hogy ütős belépővel kiugorjon belőle valaki, funkciótlan marad.

Belépőnek azért így sem vagyunk híján. Van hőlégballonos, automobilos, lovas, talicskás, traktoros, tandemes, rolleres, tolószékes. És akkor még szót sem ejtettünk a tarka tehenek antréjáról, akik teljes beleérzéssel kontrázzák a bonviván világfájdalmát. A hol finom irónia, hol vaskos humor Eszenyi Enikő rendezésének egyik erénye. Úgy ölt nyelvet a történetre, a tiszttartónak álló Tasziló gróf és a kérők elől menekülő Marica grófnő acsargásból kibomló szerelmére s az őket körülvevő falusi idillre, hogy közben nem sért érdekköröket. Mindenkinek azt engedi meglátni a műből, amit látni akar. S mindezt óriási lendülettel teszi. Nem hagy elidőzni egy-egy poénon, hanem szórja utána a következőket. Így előfordul, hogy az egyik kioltja a másikat, vagy észrevétlenül pukkan el. És ez a felpörgetettség a táncképekre is átragad. Igazi mulatást varázsol a színpadra - Duda Éva impozáns koreográfiái segítségével -, az orfeumhoz vagy a vidéki birtokhoz illő hangulatban annak rendjemódja szerint. Tömegeket mozgat, táncosokat és énekkart, gyerekeket és felnőtteket, egyforma hőfokon.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

S megadja a szegedieknek is, ami a szegedieké. A Dóm tornyából indítja a történetet a falu cigányának kiáltásával, hogy aztán teret adjon Jávori Dávidnak, aki hegedűjátékával, bazseválásával, megkomponált színpadi pörgéseivel félig kirekesztettként, félig befogadottként végigkíséri az úri murit. És Lehoczky Zsuzsa negyvenöt évvel ezelőtti szegedi kötődését is elárulja egy átírt jelenetben (Böhm György segédkezett a dramaturgi munkában), Bozsena grófnő második felvonásbeli váratlan megjelenésekor. És nem hangoztatva, de köztudottan szegediként Tschekko szerepében ott van Király Levente. Nem csinál kunsztokat, súlyos színpadi jelenlétével mégis megálljt parancsol a nagy rohanásban. E csendes pillanatokban csak rá lehet figyelni. Még akkor is, ha csupán komótosan átvonul a színpadon.

De helyt áll a rohanósra vett alakok zöme is. Eszenyi Enikő gondosan ügyelt a nagy nevek és a játszótársként már kipróbált fiatalok, a hivatásszerűen éneklők s az operett világába csak kirándulók egészséges arányára a színpadon. Mint két évvel ezelőtt Alföldi Róbert Csárdáskirálynő- rendezésében - monumentalitásában, szabad ötleteiben a produkció egyébként is rokon azzal Kálmán Imre-előadással -, a primadonna szerepe most is operaénekesnőnek jutott. Lukács Gyöngyi kezdetben szenvedélyes, vad Marica. Az ostorcsattogtatók közül való, s ezt a jelmezeket tervező Szakács Györgyi Carmen-ruhatára is erősíti. Öltözékével is leképezi a benne lezajló változást. Habos-babos menyecske ruhában már a megszelídített szerelmes asszony. Az énekesnő nem áll ellen a rendezés hajlításainak, tehetséggel tanulja a számára új feladatot. Prózája néha megbicsaklik, de szopránja túlzengi a teret. Nyári Zoltán az Operettszínház után Eszenyitől is megkapta Tasziló szerepét, és a Csárdáskirálynő Edvin hercege után újra bonviván a Dóm téren. Kellemes hanggal, sármosan, modern operettistaként vesz részt a játékban. S a remek hangúak táborát erősíti a jövendőmondó cigánylányt játszó-éneklő Tóth Adrienn is.

Új szerepkörbe csábítja a rendezés Tordy Gézát. A szenilitásba hajló, nagy gesztusokkal operáló, Marica-rajongó Dragomir Populescu herceg alig megírt szerepét éppen addig nagyítja fel a színész, hogy az még a túlzás határain innen essék. Átlendül viszont ezen a határon Pindroch Csaba Bozsena grófnő inasának szerepében. Kár, hogy a rendező nem fogta vissza a nagyszínpadon is soknak ható megoldásait. Lehoczky Zsuzsa humorával, pontos arányérzékével hódít. A szubrett szerepében Peller Anna ragyogóan használja ki fizikai adottságait, jól táncol, énekel. Pergő, gyermekkorba révedő kettőst rollerezik Nyári Zoltánnal. A csicsergő naivitást azonban a szükségesnél több jelenetbe átviszi.

Ennél azonban jóval nagyobb baj, hogy a táncoskomikus nem tud táncolni. Pedig a Zsupán bárót játszó Nagy Ervin vélhetően példásan ropná, ha nem jön közbe az a fránya sérülés. Ám így is, hol mankóval, hol talicskával, hol tolószékkel közlekedve és bottal mutatva a haladási irányt, az előadás legjobbja. Olyan, mintha beleszületett volna az operettbe, és az óriási tér természetes létezési közege lenne. Pedig csak egyre jobb színész. És ott van mellette ifj. Zsuráfszki Zoltán, aki a lábát játssza el. Mint egy kis manó, lesi a pillanatot, ahol át kell vennie a jelenet táncos részét, hogy aztán ugyanolyan észrevétlenül tűnjön el, ha már nincs szükség a tudására. Az egészben az a legmegkapóbb, hogy Nagy Ervin teste, hangja és Zsuráfszki lába nem él külön életet, hanem egymásra figyelve, egybetartozóként létezik, ennélfogva egy magasabb minőséget hoz létre együtt a táncos és a színész. A helyzet megoldása ráadásul nagyon Eszenyi Enikős. Mert ezekbe a jelenetekbe nem csak beleírta magát, ahogy az "Eszenyi báróné kilovagol a Csárdáskirálynő nevű lovon" geggel tette például, és nem csak Szamos menti szülőföldje előtt hódolt, amikor a csengeri rokonokat nevesítve a legpergőbb csárdást járták a "Ringó vállú csengeri violám" kezdetű nótára a szereplők; rendezői képességei javát adta ebben az előadásban Eszenyi Enikő.

Erre a csengeri Fazekas Klári néni vagy Fekete Jóska bácsi is csettintene. És nem csak azért, mert lokálpatrióták.

CSIZNER ILDIKÓ