Szimbolikus jelentõségû volt számomra mindig kicsit a POSZT. A civil kurázsi és a józan ész diadalának megtestesítõje. Hiszen közös finanszírozásában azután egyezett meg az Orbán-kormány irányította kulturális tárca és Pécs város szocialisták vezette önkormányzata - Jordán Tamás kezdeményezésére -, hogy elõzõ évben a FIDESZ-kormány megpróbálta lenyúlni a Miskolcra tervezett Országos Színházi Találkozót, ami tulajdonképpen sikerült is, lett egy a minisztérium által szervezett egyszeri fesztivál Miskolcon. Nem árt ezeket a ma már feledésbe merült dolgokat olykor felidézni, mert az amnézia immár rövid távon is kezd társadalmi méreteket ölteni, s nem csak történelmi kérdésekben, nem csak a politika terén.

Ha a Fővárosi Önkormányzat nem siet akkor a színházi szakma segítségére, 2000- ben egyáltalán nincs találkozó. Kérdés persze, hogy kell-e egyáltalán; hogy miért jó, ha van. Ennek megválaszolása szorosan összefügg egy másik, az induláskor is sarkalatosnak tűnt dilemmával, nevezetesen, hogy ki válogassa (kik válogassák) a Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramját. A Merlinbe összehívott teltházas szakmai vitán 2000-ben leszavaztatott az az álláspont, amelyet egy szál magam képviseltem, miszerint kritikusoknak kellene - mondjuk háromnak - válogatnia. A közhangulat az egyéni felelősségvállalás garanciájában bízva az egyszemélyes szelekciót preferálta, magával ragadva azokat a kritikus kollégákat is, akik most reflexióikban a felfedezők fontosságtudatával ajánlják: válogassanak a jövőben kritikusok. És igazuk is van, az akkori érvek ma is érvényesek, s azóta többszörösen igazolódtak: a kritikus számára nem különösebben megerőltető több mint száz előadást megnézni egy évadban, hiszen akkor is ezt teszi, amikor nem válogat; nem csodálkozik rá olyan formai megoldásokra, művészi törekvésekre, amelyek csak az előadásokat rendszeresen nem néző válogatóra hatnak az újdonság erejével, és végül, de semmiképpen sem utolsósorban nem potenciális munkavállaló egyetlen színházban sem. A sok éves színháznézői gyakorlat során esetleg kialakult elfogultságai, előítéletei - általában ez a legfőbb érv a kritikus-válogatóval szemben - pedig könnyen ellensúlyozhatók, hiszen hárman vagy akár öten már kiegyenlíthetik, semlegesíthetik egymás elfogultságait, megrögzöttségeit. E probléma taglalása közben, az utolsó napi, fesztiválértékelő szakmai beszélgetésen találta azt mondani Jordán Tamás idén a felvetésre ellenérvként, hogy a színházi szakma gyűlöli a kritikusokat. Nem maradt el a felhorgadás, sem a helyszínen, sem publicisztikákban, holott pontosan lehetett érteni, mire utal Jordán Tamás - elég néhány évre visszamenőleg megnézni a magyar színház és a színházi szakma egészét ócsárló, ostorozó publicisztikákat és egyéb megnyilatkozásokat, vagy azokat a kritikákat, amelyek egy-egy mű bírálata ürügyén személyeskedéstől sem mentes kultúrpolitikai ajánlásokat sugallnak. Jordán Tamás általánosítása persze nyilván igaztalan volt, de ott és akkor, ama dialógushelyzetben teljesen érthetően - ha nem feltétlenül elfogadandóan is - azt volt hivatott érzékeltetni a kevéssé árnyalt fogalmazás, hogy miért nehezen fölvethető a kritikus válogató gondolata szakmai körökben.

A POSZT számomra kicsit mindig a demokrácia nevű össznépi társasjátékot is modellálja: némi empátiával az empirikus úton szerzett tanulságok sokasága lenne megspórolható. Csak bele kellett volna gondolnia például kinek-kinek abba, hogy mit jelent csaknem minden nap színházi előadást nézni, sokszor több száz kilométeres utazás után; hogy ezenközben mennyi ideje marad saját munkájára, hivatására annak, aki nem ezzel foglalkozik "civilben". Az empátia azonban nem általános jellemzője sem társadalmi, sem színházi közéletünknek. Utóbbi esetben ez azért különösen elkedvetlenítő, mert hát a művészettel való foglalatoskodás alapja - akár alkotóként, akár kritikusként - éppen az empátia volna. (Minden kritikusnak érdemes lenne megtapasztalnia legalább egyszer, milyen érzés egy alkotó folyamat részeseként értetlen kritikát olvasni.) De kevés szándék mutatkozik egymás gondolatainak, érveinek a megértésére, bizonyos helyzetek, adottságok értelmezésére.

Az adófizetők pénzére hivatkozni például egy művészeti fesztivál kapcsán erős demagógia, mert hát mi adófizetők is sokfélék vagyunk, színháziak, kritikusok és civil nézők egyaránt. Van, aki azért megy a POSZT-ra, hogy áttekintése legyen a színházi évadról - ezt pillanatnyilag a többség által megszavazott szisztéma okán természetesen azon a szűrőn keresztül teheti, amelyet a válogató szemlélete nyújt. Van, aki azért megy a POSZT-ra, hogy megnézze azokat az előadásokat, amelyeket évad közben nem sikerült. Van, aki a szakma égető problémáinak megvitatásáért menne - ilyen felvetések és a megvalósítás, tehát a beszélgetések, viták megszervezése mint lehetőség minden szakmabéli előtt nyitva áll -, és van, aki kötelességből- ilyen a sajtómunkások népes tábora. Mindeme meglehetősen rétegzett nézői igényeket és elvárásokat a végtelenségig árnyalja a pécsi közönség a maga elkényeztetett helyzetével, hiszen a Pécsi Nemzeti Színházon kívül két alternatív műhelye is van a városnak, a Pécsi Harmadik Színház és a Janus Egyetemi Színpad, meg a Bóbita Bábszínház s a Horváth Színház is színesíti a kínálatot. És feltehetően akad olyan közönségréteg is a városban, amelyet nem a színpadokon történő művészeti események, hanem a teraszokon élőben látható, vagy a Fregattban főzőcskéző hírességek hoznak lázba. Netán népszavazást kéne tartani, hogy ki milyen színházi fesztiválra nem sajnálja az adóforintjait? Aki szervezett már nem budapesti fesztivált, pontosan tudja, hogy a finanszírozó város közönségének rétegzett igényeit is illik figyelembe venni, hát még, ha azok nem is az ördögtől valók. A POSZT programja jelenleg a szakmai és közönségigényeknek megfelelően sokszínű: a kortárs drámákat megvitató, színre segítő Nyílt fórum, vagy a művészeti egyetemek és főiskolák bemutatkozása, a koncertek és talk show-k, díszlet- és jelmezkiállítások kárpótlást nyújthatnak a versenyelőadásokra be nem férőknek. És hasonlóképpen rétegzett a fesztiválozók népes tábora is: mások járnak esténként trécselni a kollégákkal a Fregattba, és mások folytatják a teraszokon megkezdett beszélgetéseket a Dantéba - ámbár hajnaltájban már minden út csakis az ágyba vagy a Dantéba vezethet.

Nem állítom, hogy nincs mit változtatni, javítani a POSZT-on. Néhány évvel ezelőtt a Színházi Kritikusok Céhe tett is egy kísérletet a lehetséges célok s az ezekből következő módosítási javaslatok megfogalmazására. Úgy jártunk, mint a színházi szakma most a törvény- előkészítéssel: nem tudván egyezségre, közös nevezőre jutni, külön-külön terjesztettünk be vagy háromféle javaslatot a Színházi Társaság választmányának - merthogy az egyesület mégiscsak az egyik tulajdonosa a POSZT Kht.-nak -, amely grémium aztán nem tudott mit kezdeni a dologgal. Miként azokkal a javaslatokkal sem, amelyeket e sorok írója éveken keresztül forszírozott szóban és írásban például a színházigazgatók kinevezésének anomáliái kapcsán. Ezek sem új keletűek ugyanis, egyes esetek láncolataként sok-sok éve tapasztalhatók, csak a már említett empátia híján az idei sokk kellett ahhoz, hogy végre fölocsúdjon a szakma, és megpróbáljon lépni valamit a szakmaiság érvényesülése érdekében. Persze későn. A Színházi Társaság működésének hatékonyságával, szakmai érdekvédelmi potenciáljával elégedetlenkedők inkább kiléptek, elhagyták a süllyedő hajót, mint hogy megerősítsék azt. Vagyis a megoldás keresése helyett egyszerűen megkerülték a problémát. Aggodalomra persze nincs ok, a problémák nem szaladnak el. A Színházi Társaságnak már nincs választmánya, van viszont egy ideje új elnöksége és elnöke, a POSZT pedig vélhetően és remélhetőleg még legalább 2010-ig alkalmat és témát jelent a vitákhoz.

SZŰCS KATALIN ÁGNES