Ha a fesztivál nagykorúvá válását ünnepelték tavaly, idén aligha szólhattak másról a beszédek, mint a jövõre esedékes kerek huszadik születésnapról. A köztes év jámbor szezont ígért - a határon túli magyar társulatok ezt teljesítették: telt házas versenyen kívüli sikerdarabokkal, sok közepesen vagy erõsen halovány szakmai eredménnyel, ám éppen annyi jeles produkcióval, ahány fõdíjat ki lehetett osztani. Mindegyik munka hordozott értékeket, így az elõadások másnapján - elõbb Máté Gábor majd Ascher Tamás közremûködésével - példaértékûen tartalmas mûhelybeszélgetésekre nyílott alkalom.

A színházi fesztiválok megnyitására ezen a nyárelőn Szili Katalin, az országgyűlés házelnöke vállalkozott. Szerencsére, Kisvárda környékén nem magasodnak hegycsúcsnak becézett dombtetők, nem terveznek a vár fokára radarállomást, s a város szeszkombinátja sem szennyezi a környezetet: kizárható volt tehát, hogy az emlékezetes pécsi politikai kellemetlenségek itt megismétlődjenek. Az elnök aszszony egyébként is reménykeltő hírrel érkezett: személyes közbenjárást ígért a kisvárdai színházterem-építésre benyújtott pályázat sikeréért. Nyakó Béla fesztiváligazgató minden lehetséges fórumot megragadott, hogy kifejtse: a fesztivál sorsa és jövője szempontjából az a legsarkalatosabb kérdés, lesz-e minden szempontból megfelelő játszóhelye a városnak vagy sem. Megjegyzendő: ebben a szezonban alig kellett a játszóhelyek alkalmatlanságára hivatkozva eltekinteni előadások meghívásától, s a helyszínen sem gyakran hozták fel hatást zavaró körülményként az eredeti és az alkalmi tér közötti léptékkülönbségeket. Három produkció kapcsán - három különböző szempontból - mégis érdemes megjegyeznünk, bizony ráférne a fesztiválra egy variábilis színházterem.

Terebély

Először az újvidékiek produkciójában - Hamvai Kornél: Hóhérok hava - szakadt rá mérhetetlen súllyal a néző kedélyére a hely. Csík György díszlete nagypaneles pszichikai tér, amely a hídjaival, lépcsőivel, a vesztő-, nász- és gyóntatóhelyet ötvöző középponti építményével - mint egymástól távol eső cselekményi centrumokkal - hatalmas utak bejárására készteti a színészeket. A távolságok provokálják a szöveget.

Hóhérok hava - Újvidéki Színház | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Hamvai műve: pikareszkjáték a nyaktiló körül. A hóhérmesterséget az édesapjától elleső, ám a városi beosztást/előléptetést a saját tehetségéből, pályázaton elnyerő balga vidéki bakó vándorútja fogja egybe a cselekményt, amelynek eszmei pillére/ kerete két lecsapott fej. Az első egy nyilvánvalóan ártatlan lányé, amely a lelkiismeret- furdalás esélyeként csaknem mindvégig jelen van a színen, kecsegteti/ frusztrálja a hóhér tudattalanját - eredménytelenül. A másik fej a Tudományos Akadémia adócsalással megvádolt egykori elnökéé. Lavoisier a saját lenyakaztatása által kíván bizonyítani egy tételt, ehhez hívja szakértő-tanúnak Rocht. "Az eminens lég, amit oxigénnek neveztem el, égést idéz elő a szervezetben - mondja a polihisztor. Hőt képez. Végső soron éltető energiát ad. Hogy ez a lassú égés hol történik, nem tudjuk még. Ha a véráramban, akkor folyamatban van még akkor is, amikor a fej leválik a testről. Valameddig. És akkor a guillotine nem pontosan az élet és a halál közé zuhan. Az agy még működik. Mikor a fejemet föltartják, csak a szememet nézze. Kérem. Pislogok majd. Amennyire tudok. Amíg tudok." Hiába pislog a kosárban Lavoisier, a Kiadó nem fogadja el a disszertációt, mert a bakónak nincs pénze megerősítő tanúkra. Roch emberi és szakmai identitásának könyve is üresen marad.

A rendező, László Sándor mívesen, invencióval építi fel a pilléreket. Jaskov Melinda halálra ítélt Nőjének szemében rezignáció jelenik meg, az a kiábrándultság, amely az elszabadult forradalom nagy pompával megrendezett kivégzéseit is közönybe fullasztotta végül. A túlsó eszmei támponton, a Nő rezignációja indignált bölcsesség formájában tükröződik vissza Magyar Attila (Kiadó) arcán: "A semmire a semmiből nem fizethetek semmit, ezt bizonyára belátja. Kellemes repülést!" - veti oda a tanúságtevő Rochnak, s ugyanezzel az unott lendülettel penderíti ki az emlékirataival házaló ifjú Napóleont. Balázs Áron (Roch) sorsa e keretek között, a hóhérhiánytól a hóhér munkanélküliségig, illetve a hőlégballonos szerencsétlenségben való eltűnéséig követhető nyomon. Epizódok passzív hőse; hol keresztülvonul rajta, hol a nyakába aggatódik az író által tézisadomákká közömbösített történelem. Villon, Krúdy és Čapek gyurmája (gyurma: a szimbiózis antonímája). Ha változtatható színpadnyílású a terem, s a színpadnyíláshoz alakítható a nézőtér, a zsúfolódás atmoszférateremtő erőként lépett volna fel, ám a vizuális (és a verbális) terebély némelykor rétestésztává nyújtotta az időt.

Nézőtércsere

A Moličre - Képmutatók cselszövése című Bulgakov-darab szünete végén kiderült, nem kell a sorszomszédok térdein át visszapréselődnünk a színpadra zsúfolt díszletek közé, a kezdés előtti közelharcban megszerzett helyünkre: szabadon választhatunk magunknak zsöllyét a valódi nézőtéren. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának rendezővendége, Telihay Péter és a társ-díszlettervezője, Csík György tréfát űz velünk. Akkor részeltet a szabad zsöllyeválasztás élményében, amikor a színpadon éppen az ellenkező irányú lelki folyamat jósolható: fogyni kezd majd a levegő a Tartuffe-je miatt megtámadott Moličre körül. Egy széksivatagba csöppenünk, a helyzetünk aligha harmonizál az alkotói szándékkal, hogy testközelből érintsen meg a függés tragédiája. Az űrzavart leküzdve, mégis benn tudunk maradni a játékban.

Katonák, katonák - Szalma Hajnalka és Györffy András | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A félreszorítások és a betiltások halmozódó sorozatát átélő Bulgakov esetében talán nem nehéz emberileg megérteni, hogy érdeklődésének középpontjába egyre inkább a művész és a hatalom konfliktusa került. E gondolatkörének legjelentékenyebb opusa a Moličre. Nem az abszolút dramaturgiai értéke, inkább megrendítő emberképlete teszi rokonszenvessé, színpadra érdemessé a darabot, s ezen erénye mentén halad Telihay rendezése is. A napkirály támogatását sokáig élvező, ám a vérfertőzés vádja által kegyvesztetté váló író-színész megformálója Kovács Frigyes. Nem festi géniusszá a figurát, ugyanakkor az önkínzás határáig megmártja a szervilizmus levében. Változatosan. Kéj a szolgalelkűség, ha azt érzi, felnézhet az uralkodójára. Édes kínná válik a megalázkodás, amikor a helyzete uraként eljátszhatja azt. A függés felismerése pillanatában - velőig ható a szolgagyötrelem. Alakítását az emberi alkat gyengeségének és az emberfeletti tehetség erejének kettőssége teszi tragikussá: az általános értelmiségi lét metszően pontos megérzéséből született.

A Bulgakov-alteregó Moličre - a tudathasadásban való megvilágosodás gogoli- dosztojevszkiji állapotrajzaira emlékeztetően - tévképzetszerű, ám valóságos démonokkal viaskodik. Ennek a páros kettősségnek az érzékeltetése hatalmas rendezői kihívás. A szabadkaiak előadásának sem erős percei az Oltáriszentség Társaság tagjai előtti jelenetek, annál meggyőzőbb viszont az a gondolat, hogy a nőre valló bosszúszenvedélytől hajtott párizsi érsek szerepét Karna Margitra, míg a nőiesen szeszélyes uralkodóét G. Erdélyi Herminára bízta. Mindkettő telitalálat.

Feljegyzésekből tudjuk, Bulgakov rokonszenvezően viszonyult a húszas évek avantgardista színházi kísérleteihez: aligha ellenezte volna, ha Telihay következetesen végigviszi a színpad és nézőtér a színpadon-megoldást.

Komámuram, hol az ajtó?

Pinczés István és Szűcs Olcsváry Gellért játéktértervezők nevét a "Szenvedtünk tőlük" lapján fogja megörökíteni a kisvárdai szervezői stáb krónikása, s hasonló oldalt nyithat az emlékkönyvében az a néhány néző is, akiket az első felvonás idejére egy hosszú vacsoraasztal mögé szorítottak a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Katonák, katonák című produkciójának színészei. Kafkai értelemben foglyok voltunk egyébként valamenynyien már attól a pillanattól, hogy hirtelen naivitásunkban a bejáraton át akartunk bemenni a Rákóczi stúdióba. Hátul az ajtó! - terjedt az információ. Hátul, valamelyik... - jött a finomítás. Aztán még láttuk a nézőtéri felügyelő ismerős arcát, a kezét, amint a jegyünkért nyúl. Sötét lett. Marcona egyenruhások terelgettek a zseblámpájukkal a nézőtérre. Zalán Tibor művének ősbemutatóját Pinczés István rendezte.

Macskabaj - Hajdú László Szabolcs és Csuja Imre | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Ács Mihály böllérrel többé nem fognak kezet a faluban, s lemondják a disznóvágásra szóló meghívásokat is. A vétke az, hogy a mesterségét embereken gyakorolta. Zsarolásra, kényszer hatására cselekedett, mások életét mentette meg a mészárlással - mégis... utoléri a túlélők erkölcsi békeítélete. Akkor döntenek a kiközösítése mellett, amikor a megszálló katonák már kivonultak a környékről, maguk mögött hagyva egy testben-lélekben feldúlt, megalázott, megnyomorított csoportot, amely addig közösségnek képzelte magát. Éppen a csütörtöki bibliaórára gyűltek össze... némelyikük talán nem is a malaszt, nem is a disznótoros ínyencségek miatt, inkább a böllérné, Mariska szoknyája köré. Egy tizedes kvártélyozza be magát a házba két közlegényével, foglyul ejtve a vendégeket. A parancsnoknak jussa éjszakára a ház asszonya. Reggel - mert bosszút forral - a szerelmes szomszéd megszökik. Nyomozás, kínvallatás, tizedeléssel való fenyegetés. A szomszéd (Boros a neve) merénylete nem sikerül, elfogják, és a templomban a feszület mellé ácsolnak számára keresztfát. Onnan játszhat sakkpartit az életéért a tizedessel.

Éppen kijönne a mattból - vakon kombinálva az úrasztalára terített táblával szemben terpesztő ellenfél káromló boszszúságára -, amikor a berontó tisztelendő lesöpri a bábukat a szent helyről. Látszatra büntetésképpen, valójában a kísérlete részeként, a tizedes a templomban végezteti ki a böllérrel a faluból összefogdosott túszokat. Az epilógus: a kiközösítés. Dupla agresszióval indul a darab. Nyitányként, a színpadon kialakított nézőtéren az első sorban ülőkre rátolják az ebédlőasztalt. Nyers erotika a folytatás. Boros - Szabó Eduárd egyszerűen felépített, tiszta alakítása - hátulról a derekához rántja az asztal fölé hajolva szorgoskodó háziasszonyt. Mariska elutasítását tudomásul veszi ugyan, de fogadalmat tesz: megöli azt, aki az Ács Mihály felszarvazásában megelőzi őt. A fogadalom a dráma mozgatója: a szomszéd szökése szolgáltat ürügyet, hogy eluralkodjék a tényleges agresszió. Az emberi tűrőképesség határait, a megalázás és a megaláztatás lélektanát kutatják az alkotók. Ebben a laboratóriumi műveletben a tizedesé a főszerep - Dunkler Róbert hektikus alakítása -, aki afféle kortárs Mengeleként jár-kel az alkalmi fogolytáborban.

Az előadás a teljes színházteremben kialakított stúdiószínházi játéktérben zajlik. A második felvonás elejére a templomhelyszín úgy képződik ki, hogy a szünetben a függönyt széthúzzák, s a visszatérő közönség majd rálát a helyéről - mint üres padsorokra a templom karzatáról - a valóságos nézőtérre. A terem hátuljában az életnagyságú Corpus, tőle balra a tákolt fakereszthez kötözött Boros. A húsvér valóság van a színpadon, ahogyan az egy böllér környezetéhez illik. A rendező éles helyzetet teremt, elzárja a néző pszichikai menekülőösvényét, az iróniát: nincsenek enyhet adó idézőjelek. Ács Mihály valójában Örkény István tragikus erkölcsi sorsú Tótja. Megformálója Győrffy András - a műhelybeszélgetést vezető Ascher Tamás szavával - igaz színész. Véghezviszi ugyan a megszabadító mészárlást, ám a tett nem a lelki szabadságot hozza el. Minden úgy lesz ugyan, amint régen volt, de semmi sem ugyanúgy. A böllér feleségét a szerep szerinti életkornál fiatalabb színész, László Kata játssza, az alkatából sugárzó többletenergiával gazdagítva a figurát. Az indító jelenetkor bennragad valamennyi időre Boros ölében, s csak némi késedelemmel utasítja el a férfi ajánlatát. Később majd a tisztelendő érezheti úgy, a profán ájtatossága mögött a lelkieken inneni érzések rejlenek. Hihetjük, az sem volt egészen ellenére, hogy a tizedes kéjvágya áldozatává váljék. A pajzánság árnyalatával színezett múltja: a jövő tehertétele.

Divatjamúlt tézisdrámát rendezett Pinczés, Sartre korába kullogunk vissza - vélekedett a vitavezető. Nem így gondolom. Egyrészt azért nem, mert a stílusirányok természetéhez hozzátartozik az önismétlő ciklikusság. Sartre-tól vagyunk már olyan messzire az időben, hogy a távolság mentesít az utánzás vádja alól. Másrészt, Zalán története nagyon is a jelen valóságába ágyazott: a szerb háború idejére, egy magyarlakta délvidéki faluba helyezi a cselekményt, amelyben a szerb hadsereg magyar anyanyelvű katonái szállásolják el magukat. Ebben a vonatkozásban az előadás markáns mementó: nem Auschwitz volt a történelem utolsó rémlaboratóriuma.

Akadálymentes színészet

Nem minden előadás mutatott térzavart. Különösen igaz ez a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat játékára - Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő -, amelyet a román Alexandre Colpacci rendezett. Az abszurd klasszikusnak számító darab egy képzeletbeli királyság - Burgundia - hamis viselkedésű udvari embereiről szól, akiket elborzaszt a trónörökös herceg csínye: Fülöp Yvonne-t, egy félkegyelműnek tűnő - a marosvásárhelyi felfogásban mozgáskorlátozott és néma - leányt választ menyasszonyul.

A rendező a játékteret cirkuszi manézs módjára nagyszabású, színpompás kulisszákkal határolja körül: mutatványossátor a világ, amelyhez hozzátartozik, hogy a drapéria hasadéka átjárható, áthallható, átlátható legyen, a porondján pedig lazán keresztülugorjék a színésznő a tűzkarikán. A vonzó-taszító balerina cirkuszi népséggé idomítja az udvart. Körkörös mozgása, sajátos taglejtése kezdetben szánalmat kelt, majd utánzókra talál. Végül rádöbbennek az udvarbéliek, hogy a saját emlékeikkel (kísértéseikkel, mulasztásaikkal, bűneikkel) szembesültek a bűvöletes keringésben, és külön-külön elhatározzák: elteszik láb alól a leányt. A sok idétlen merényletötlet legostobábbika a kamarásé, naná, hogy az lesz a nyerő: "Felséges Uram - fordul a királyhoz -, a kárász egy ünnepi díszvacsorán - nem tudom, a Felséges Úr megfigyelte-e már, hogy minél többen vagyunk, ő annál jobban elveszti a fejét - tegnap meg, ahogy rápillantottam, kissé úgy... élesen, felülről... hát majdnem megfulladt a krumplitól, a közönséges krumplitól. Felséges Uram, ha kárászt tálalnak fel neki - csak úgy élesen, felülről... (Nevet) Nem könnyű hal az... szálkás... Meg is fulladhat tőle az ember egy ünnepi fogadáson, sok-sok idegen szeme láttára." Így lesz.

A címszereplő Nagy Dorottya, a kamarás Szélyes Ferenc, továbbá a herceget a normatív testiség világába visszatérítő udvarhölgy, Szabadi Nóra, valamint Farkas Ibolya (királyné) és Kárp György (király) az iróniára fogékony szemű- fülű közönségnek szerez annyi tanulságosan mulatságos percet, mint a fődíjas előadás játszói. Magam az iróniára pozitívan érzékenyek táborához tartozom, ám e megjegyzésem dacára sem gondolom, hogy a zsűri a produkciók rangsorolásában tévedett.

Tüzelj, és ne bánd meg nagyon!

"Én csak romantikus komédiákat írok, de ezekben valahogy mindig mindenki gyilkosság áldozata lesz" - nyilatkozta egyszer McDonagh, még nem abból az alkalomból, hogy a Macskabaj című művében egy összetévesztett kandúr miatt gyilkolja halomra egymást nyolc ír hazafi (kéttúlélős a darab). A szerző a kaposvári Csiky Gergely Színház, a Vígszínház Házi Színpada, a Pesti Színház, a Radnóti Színház, az Örkény Színház és a Bárka Színház után a Komáromi Jókai Színházba is beköszönt, a városban heves vitát kavarva.

Yvonne - Nagy Dorottya | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Lukáts Andor rendezése magas színvonalú színi pedagógiai munka, amolyan egyetemi vizsgafeladat. Nagy Viktória kímélő költségvetésű, ám "környezetbarát" díszlete/jelmezei segítségével plasztikusan horrorisztikus, a játékstílusban kiegyenlített előadást produkál. A joviális, sok vért látott és ontott apa - Csuja Imre -, illetve a hebehurgya, képzelt macskagyilkos fiú - Hajdú László -, a két magyarországi vendégszínész mellé felzárkóztatja a kandúrsirató multiszeparatista terroristát alakító Tóth Tibort, a nyomdokaiba vágyó kishúgot hozó Germán Zillét, s nem hagyja lemaradni mögöttük a többieket sem. A fesztivál egyik legegységesebb teljesítménye a komáromiaké.

(...) ha a vége jó...

A nyugati világ bajnokát könnyű volt értékelnie a szakmai zsűrinek (tagjai: Blaskó Péter, Csoma Judit, Létay Dóra színész, Máté Gábor színész-rendező, illetve Duró Győző dramaturg), hiszen ezzel a produkcióval zárult a fesztivál versenyprogramja. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása - a fődíjas munka - példát adott arra, hogy a szellemi minőség és a mulattatás igénye összekapcsolható.

Megszökhet-e az ember a saját árnyéka elől? Ezt a kérdést járja körül az ír mélylétbe, egy útszéli fogadóba helyezett történet, Bocsárdi László rendezésében.

A zugpálinkájáról nevezetes kocsmában azzal szerez tekintélyt magának egy ismeretlen férfi, hogy - állítólag - egyetlen ásócsapással vágta félbe az apját. Utóbb a fater - némi heggel a fején - színre lép, addigra azonban a legény elhódítja vőlegényétől a kocsmáros lányát, és az összes versenyszámot megnyeri a nyugati világ szpartakiádján. A csaláson ért nemzeti hős másodszorra is kupán csapja nemzőjét, amely tettéért immár meg akarná lincselni a csapszék népe, mondván: amit hallomásból tudunk, legenda, ami a szemünk láttára történik, az aljas bűncselekmény. Éppen kivégeznék, amikor visszatér halottaiból a nyűhetetlen apa. Fia férfivá válásának tanúságtételétől meghatottan (ez végre "emberes" sujtás volt) átadja neki kalapját, a családfői státus szimbólumát, majd üdvözült harmóniában kivonulnak a delíriumosan elbájolt nyugat-írek életéből. A kisrealizmust és a misztikát érzékletesen ötvöző díszlettérben - Bartha József érdeme - gondosan koreografált csapatjáték folyik, ami közben emlékezetes egyéni alakításokra is lehetőséget teremt a rendező. Pálfy Tibor (a hős), Nemes Levente (az apja), Szabó Tibor (a leány apja), Mátray László (a leány jegyese) valamint Péter Hilda (a kétszeres menyasszony) szinte azonos színvonalon nyújtott díjra érdemes teljesítményt.

Azt gondolom, a versenyelőadások kiválasztásakor szempont lehetett, hogy a műsor egésze valamennyire reprezentatív legyen. Az erejükhöz méltóan voltak jelen a POSZT-on gyakran megforduló, az anyaországban nevet szerzett együttesek, de nem maradtak el a kisebb hagyománynyal bíró társulatok, sőt azok sem, amelyek ebben a pillanatban nem a kivívott rangjuk szerinti teljesítményt nyújtják. A produkciók szakmai fogadtatása nem érződött kiegyenlítetten igazságosnak. Sok jó szóra számíthattak a színházi uniós trendet követő, a nézőtől szellős/laza azonosulást igénylő "európaias" alkotások, vagy a kellemesen extrémek (Alvajáró románc). Nehezebben emésztődtek azok, amelyek a veleérzés súlyosabb állapotát feltételezik (Katonák, katonák), vagy a trenden kívüli, konvencionálisabb dramaturgiát követik (Gőzben). Az ilyen esetekben a jó színészi alakítások fölött is elsiklott a figyelem (Tóth Tünde). A legkevesebb érzékenység a keleti gyökerű (külsőeurópai) paradoxon-színház iránt mutatkozott (Unalmas őszi este).

A versenyprogram mellett hagyomány Kisvárdán a határon túli színészképző intézmények végzőseinek bemutatkozása. Idén a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és az újvidéki Művészeti Akadémia sziporkázóan szellemes közös produkciója, Janusz Glowaczki Negyedik nővére volt igazán emlékezetes, amelyben Béres Márta (Tánya) végzős akadémiai hallgatóként betört a profik élmezőnyébe.

A versenyprogramhoz jelzésértékűen (szignifikánsan) kapcsolódott a versenyen kívüli sorozat. Olyan munkák szerepeltek ebben a kategóriában, amelyekkel az otthoni repertoárban a többségi ízlésnek szándékozik megfelelni a társulat; amelyekkel az a cél, hogy az előadásnak az adott közegben legyen meg a szellemi elérhetősége. Az érzelmi szféra. A színházmegtartó színház. A kisvárdai közönség sem érezte volna annyira sajátjának a fesztivált - nélkülük.

A megvalósítás színvonala külön fejezet. A határon túli körülmények között, a sikertelenség oki hálózatában olykor követhetetlenül gabalyodnak össze a pénzszűke, a kitekintéshiány, a műkedvelőség és az elégtelen tehetség motívumszálai. Bennem sok felidézhető emléket hagyott a fesztivál, s az összkép másfél hónap távlatából egyáltalán nem tűnik annyira lehangolónak, mint friss élmény gyanánt.

BALOGH TIBOR