Színház- és Filmmûvészeti Egyetem
Bertolt Brecht Az anya címû drámájának színpadra állításával a szerzõ epikus színházának mérnöki pontosságú mai változatát alkotta meg a Színház- és Filmmûvészeti Egyetem végzõs hallgatóinak segítségével Zsótér Sándor az Ódry Színpad mögötti udvarban. A környezet szokatlan: a lerobbant gyári hangulatot árasztó szabad téren, a mûhelyablakokban, a tetõn, a kapuban sorjáznak a jelenetek, a hátteret a bárányfelhõs ég, az emeletes bérház és a gangján megjelenõ, vasárnapi ebéden túli hangulatban sziesztázó alkalmi nézõk s az utca jelenti, beszûrõdik a Rákóczi út zaja, valahol hátul, az egyik korhadt ablakban szól a Danubius rádió.
Ebben a közegben jelennek meg majdnem libasorban a szereplők, mechanikuscéltudatosan előre. A Vlaszov család otthonát jelenítik meg, ahol kommunista szamizdat gyártása zajlik éppen. Az anya, Vlaszova ki akarja utasítani lakásából az elszánt mozgalmárokat, ám a végén önfeláldozóan átvállalja a röpcédulaosztogatást fiától, annak ellenére, hogy fogalma sincs arról, mi van a röplapokon. Belecsöppenve az illegális kommunisták felettébb izgalmas és tapasztalatdús mindennapjaiba, maga is rájön arra, hogy fia barátainak igaza van, és egyre jobban belemelegszik a tanok terjesztésébe. Nem állhatja útját sem portás, sem rendőr, sőt, ráébredve önnön tudatlanságára, az őt befogadó pap lakásában elkezd olvasni tanulni (olyan egyszerű szavakkal kezd, mint "osztályharc" és "munkás"). Szakszervezeti gyűlés, sztrájk, sztrájktörés, erőszakos hatalom, proletáröntudat - minden van, ami a munkásmozgalom történetében valaha előfordult.
Mitől lesz érdekes, sőt lenyűgöző és fontos ez a felszínen erőteljesen propagandisztikus történet? Először is: mozgalmas. Zsótér hihetetlenül belakja a teret, a mozgékony ifjú színészek egyik pillanatban a bal ajtón ki, majd pár másodperccel később a jobb kapun be, háztetőn gubbasztanak, függeszkednek, leleményes szimbólumok jelzik az egyes motívumokat: például a szamizdat megjelenítéseként a felforgató jelszavakat sablonon át festik vörössel a falra és a járókőre.
Összjáték ez, amiben mindenkire szükség van. A szó szerint vehető együtt-működés ez esetben meg is valósul, amelyben egymásra - és Zsótér sziklaszilárd alapozására - épít Horváth Sebestyén Sándor, O. Szabó Soma, Lass Beáta, Polgár Péter, Ubrankovics Júlia, Tóth Simon Ferenc, Pálmai Anna és Ötvös András; aki kiemelkedik közülük, Kovács Judit. Ő a címszerepben teljesít igen erőteljesen, roppant finom érzékkel egyensúlyozva átélés és jelzés között.
Közben valódi színházi iskolát is játszunk, hiszen - mint már említettem - a brechti színház szinte teljes kincsestára megjelenik előttünk, tankönyvi precizitással, értőn, nagy problémaérzékenységgel: az említett jelzések segítségével elmondja a történetet anélkül, hogy megtestesítené, ismereteket közöl, és a néhol kifejezetten durva (de nem indokolatlan) megoldásokkal - a kihallgatási jelenet natúr brutalitása ilyen például - szembeállítja a nézőket a történésekkel. A szereplők érvelnek, hogy a néző dönthessen, és azt teszik, amit az adott helyzetben az alapvető erkölcsi- morális normák szerint tenniük kell. A történet ennek megfelelően emblematikus, epizodikus szerkesztésű.
De mit hallunk? Furcsán mai szavak vegyülnek az elégedetlenek szövegébe: "az Oktogonnál", "a körúton", "a rendőrök, akik a Gyurcsánytól kapják a fizetésüket", de csak szőrmentén, amitől izgalmasan áthallásossá válik a játék. Ám tévedünk, ha azt hisszük, hogy ennek politikai jelentése van. Helyesebben természetesen van politikai jelentése, de a látszattal ellentétben nem jelenkorunk kisszerű aktuálpolitikai acsarkodásában foglal állást, ennél jóval magasabb szintű a kérdésfelvetés. A megoldás pedig a röpiratokban keresendő: az előállított propagandaújságok, amikbe Vlaszova az ennivalót csomagolja, nem más, mint a Pesti Est Súgó példányai. Zsótér Az anyája a színházról szól, tágabb értelemben a kultúráról. Az olvasás utáni vágy a művelődés utáni vágyat is jelenti; mozdítani az embereket, az életet tartalmassá tenni a művészet képes, mondja Zsótér, ami ezen előadás esetében különösen stílusos állásfoglalás, és erőteljes kihívás a magyar kultúra szereplői számára. Az előadás komolyan veszi Shakespeare sokat idézett mondattöredékét - "Színház az egész világ" - és játékba helyezi, meri sokrétűen értelmezni azt. A transzpozíció működik - párhuzamot érzünk a látható devalválódott, önző, hitetlen, reményvesztett és kilátástalan világgal, amelyet csak hittel és tudással (helyesebben: csak a tudásba vetett hittel) lehet megváltoztatni. Ha meg lehet egyáltalán. Nem hinni kell, hanem tenni, ordítja minden porcikájában az előadás. Kétségtelen: Az anya itt és most történik, a szereplői pedig - a szakszervezetistől a bújtató papon át a rendőrökig, Vlaszovától az írni tanuló aktivistákon át a sztrájktörőkig - a kortárs közélet és értelmiség (meglehetősen pesszimisztikus) jellemzését adják. Az előadás fontos vitairat, sőt: a falra festett hatalmas, vörösen izzó felkiáltójel, mint az előadásbeli szamizdat. Nem szabadna valójában is azzá válnia.
UGRAI ISTVÁN
