Anna Margit - Ráday 8 Galéria - Zsidó Nyári Fesztivál

Közös - idõben ugyan máskor - a tanító mester, Vaszary János. Vaszary elõbb Münchenben, majd Párizsban, a Julian Akadémián tanult, ott, ahol Alfons Mucha és Gauguin is. Talán innen is a világra való nyitottság, a friss szellemiség, minden új pártfogása. Vaszary egyszerre impresszív és expresszív. Ezt adta át, és a kortárs nemzetközi modernet.

Tóth Menyhért (1904-1980) és Anna Margit (1913-1991) életében még az is közös, hogy hosszabb-rövidebb ideig mindkettőjüket ki kívánták törölni a művészek sorából. Tóth Menyhért - bár folyamatosan festett - 1945 és 1958 között szobafestésből és mezőgazdasági munkából élt, s tőle kiállítást csak 1964- ben láthatott a közönség. E bemutató után ismerték el és állították ki műveit. Anna Margit szilenciuma időben rövidebb volt. (A II. világháború előtt és alatt az üldöztetés, a lét állandó fenyegetettsége nem tudom, mennyinek, minek és hogyan is számít.) Ő, az Európai Iskola alapító tagja az iskola beszüntetéséig, 1948-ig dolgozhatott, majd 1953-ig gombfestésből tartotta el családját. Ekkor megbetegedett, és Levendel László tüdőgyógyász gyógyítgatta szanatóriumában többek, így Bálint Endre s Ország Lili mellett.

Tóth Menyhért hétszázhetvenkét képe a falakon. Minden részletet, zugot beborítanak a padlótól a mennyezetig. Minden csupa kép - egymás fölött, alatt, mellett. Képkeretben vagy ráma nélkül, csupaszon, a vászon csak úgy, a léckeretre feszítve, a blindkeret szögsebeit is megmutatva, pőrén és rejtőzködőn, ahogy az élete telt. Expresszivitása lenyűgöző. Ahogy minden érdemesebb festőnek, sajátos a színvilága, mással össze nem keverhető. Erőteljes a fehér és a nagyon halvány pasztell, amiből különös figurái határozott ívekben előbukkannak. Gomolygó halványságból, különös örvénylésből alakok sejlenek, ülők, állók s figyelők. Jó lenne úgy tekinteni a fehérségre, mint valami béke, tisztaság, szeplőtlenség megjelenítésére. De a sötétebb árnyalatok nagyon markáns ívű foltjai visszavonnak minden ártatlanságképzetet. Ebben a világosságban elbújás van, rejtőzködés, félelem és pirinyó bátorság is. Ahogy a kisgyerek az ajtó vagy a fotel mögül előbújva azt mondja: kukucs. Ő is tudja, hogy a felnőtt is tudja, mégis: itt vagyok és mégsem. Nem merhetem megmutatni magam, mert veszélyes, de nem tudom megállni, hogy létem rejtve maradjon, s azt sem, hogy megmutassam, rólatok mit is gondolok. Vázlat és mégsem. Semmi nincs kész, de mégis, ami eddig van, az folytathatatlan.

Tóth Menyhért halvány gomolygásokból erőteljes ecsetvonásokkal előbújó alakjai egyszerre nevetségesek és szánalomra méltók. Mintha karikatúrák lennének, annyira átizzik belőlük az életerő. Igen, ezeket a vonásokat nagyon is valóságosról mintázták. Izgágák, sunyik és leselkedők. Nem lehet őket szeretni. Az expresszív emberábrázolás nagy alakjának, Otto Dixnek a figurái gonoszkodón groteszkek. Tóth Menyhértéi nem. A határozott színekkel és ecsetvonásokkal előhívott portrék a kiszolgáltatottság élethelyzetét mutatják. Az alig-hátterekből elő-előbukkanó alakok sorsukat láttatják. Mesélnek és mégsem, ironizálnak és mégsem. Ha mosolyognak is, szomorú a látvány. Hasonló az élmény, mint amikor Makrisz Agamemnon Felszabadulási emlékművét nézem. A szoboralak csupa erő és dinamika, csak épp feje nincs. Hangsúlyozottan fejetlen.

Különös, nem szerethető, de mégis szeretett világ Tóth Menyhérté. Ebben éltünk. Ez a különös világ zúdult a nézőre hétszázhetvenkét alkotáson keresztül. Az, hogy több képen nincs keret, hozzá tartozik a kép lényegéhez. Nem lehet befejezni a befejezhetetlent. Benedetto Croce valami olyasmit mondott, hogy egy műalkotás, egy kép nem fejeződik be a képkerettel, tovább is van még. Ezt érzi a néző e kiállítás láttán. Kieselbach Tamás remek érzékkel választotta és rendeztette így meg.

Ha a XX. század életérzéséről akar megtudni valaki valamit, ezekből a művekből ízelítőt vehet.

Nem tudom, hogy miért emlegetnek egyes ítészek Tóth Menyhért és Anna Margit alkotásait elemezve naiv művészetet. Mindent megtanultak a nagy mesterektől, ami a szakszerűséghez kell. Kifejezőeszközül választottak mást, letérve a mások által követett útról. Az, hogy nem érdekli őket a perspektíva, és a képek mesélnek, indoknak kevés. Anna Margit Vaszary János iskolájában ismerkedett meg későbbi férjével, Ámos Imrével. Tehetségükről Chagall is meggyőződhetett, akit 1938-ban fölkerestek Párizsban. Biztatta őket, maradjanak kint, de inkább hazajöttek szentendrei körükhöz, barátaikhoz, szeretteikhez. Vajda Lajos, Rozsda Endre, Bán Béla, Korniss Dezső nyaranta együtt dolgozott a Duna parti városban. Vajdát a tüdőhalál megmentette a munkaszolgálattól, de Ámost nem. Ott is pusztult. Anna Margit szellemiségében és lelkében hozzá mindvégig hű maradt.

Anna Margitnak nemcsak látásmódja volt nagyon karakteres, de egyénisége is. Különösen 1945 után a groteszk lett a kifejezőeszköze. Az Európai Iskola egyik alapító tagjaként vállalta az absztrakt helyett ezt a különleges világot. Képei mindig figurálisak. A színek harsányak, ahogy a gonoszság és az ostobaság is harsány és arcul köpő.

Gyűjtötte a babákat. Lakása telis-tele volt különböző korokból származó és különböző méretekben pompázó babákkal. Képein is gyakran festett babaszerűt. Babaszerűt, de csak annyiban, hogy az alak arányai elnagyoltak. Játszott ezekkel a figurákkal. Sok arc közöttük önarcképszerű. Ahogy a szürrealisták a valóságot időben, térben és arányaiban felborítva ábrázolják, ő is egymás mellé dobálta a látszólag különbözőt. Varázslatos erejű kompozíciók születtek, történetek két dimenzióba sűrítve erről a borzalmas világról. Minden, ami kegyetlen, hátborzongató, s minden, ami szeretetteli. Csak gyűlöletben nem lehet élni a sok gyűlöletre méltó között. Minden témájában, minden motívumában benne ez a kettősség. Allegóriák és mesék - folklorisztikusak vagy a zsidó mitológia alakjait megjelenítők -, s mindegyik képben különös erő feszül. Halála óta tizenhat év telt el, de számomra ő nagyon is élő. Minden képe a jelent megszólító.

JÓZSA ÁGNES