A fennállásának 25. évfordulóját idén ünneplõ Hevesi Sándor Színház alapításáról, beindulásáról dr. Karvalits Ferenc nyugdíjas pedagógussal, a megyei pártbizottság utolsó titkárával beszélgettem.

A színházügybe már a gondolat megszületését követő időszakban kapcsolódtam be, tehát az eredeti elfogadtatásánál nem voltam ott, csak tudok róla. Időben 1978-ra kell visszamenni, amikor - először egy ún. agitprop gyűlésen - a következő időszakra szóló tervezés előkészítéseként 1980-1985-re "A megye kulturális fejlesztésének irányai, tárgyiasult intézményekben megjelenő elgondolásai" között szerepelt a Zala megyei színházteremtés gondolata. 1980-ban ezt erősítette meg a megyei pártértekezlet, s került így a Megyei Tanács ötéves terület- és egyéb fejlesztési tervébe. Mint a megyei pártbizottság ideológiai - vagy másként: agitprop - titkára ebben a fázisban kapcsolódtam be, mint akinek azon kell munkálkodnia, hogy a fejlesztési tervben szereplő intézmények létrejöjjenek. Itt a kultúra, oktatás, egészségügy és a művészeti élet területéről van szó. Annak ellenére, hogy a gazdasági és pénzügyi területen már jelentkeztek azok a problémák, amelyekről tudjuk, hova vezettek - az ország eladósodása stb. -, s a fejlesztésekre nem a legkedvezőbb időszak volt, a művelődés eléggé eltökélt volt arra, hogy minden áldozatot vállalva a színházat létrehozza. Ennek indoka és magyarázata: az 1960 és 1980 közötti jelentős, történelmi iparfejlesztés, jelentős kulturális fejlesztés (iskolák), a térségben meglévő kulturális vákuum, az amatőr művészeti mozgalmak tevékenysége (Reflex Színpad) s történelmi előzmények (Füredi Színház). Mindezt összerakva tűnt úgy, hogy megérett a helyzet, hogy kell, szükséges a színház mindenki számára, bár már az első perctől felmerült a kérdés: el tud-e tartani szellemi, nézői oldalról egy ekkora város és megye egy ekkora színházat. Nem csak nagy hevület volt, számos kétely is felmerült. Az biztos, hogy a város és a megye akkori s az őket megelőző vezetői hívei voltak az alapításnak: Varga Gyula, a megyei pártbizottság titkára, Ujvári Sándor, a Megyei Tanács elnöke és a később kapcsolódó Kustos Lajos, a város tanácselnöke.

Városi vagy megyei színházat akartak? Kérdezem azért is, mert az akkori tájoló színházak - Veszprém, Kaposvár stb. - révén a város színházi ellátottsága úgymond adva volt.

A szándék kezdettől fogva ezért is nem a városhoz, hanem a megyéhez, illetve annak gazdájához, a Megyei Tanácshoz kapcsolódott. Megyei színházban gondolkodtunk akkor, annyira megyei színházban, hogy a megye vezetésének igénye volt a tájolás is: a Zalaegerszegen létrejövő színház majd felkeresi a megye más településeit is.

Tehát: Zalaegerszeg. Miért nem Nagykanizsa?

Kerestük az adottságot: miből lehet színházat teremteni. Nyilvánvaló volt, hogy az amúgy elegánsabb, kulturáltabb, újabb nagykanizsai művelődési házból nem lehet, mert ott hiányzik a színpad fölül egy olyan valami, ami nélkül modern színház nincs, azaz: zsinórpadlás. S itt kell cáfolnom azt a történetet, amely szerint Pozsgay Imre, vadászaton ittjártakor, fölnézve a zsinórpadlásra, döntött a színház korifeusaival Zalaegerszeg mellett. A történetben ott kezdődik a hiba, hogy Pozsgay nem vadászott. E bulvártörténettel ellentétben volt az alapításnak egy hivatalos útja. Az igaz, hogy Kanizsára azért sem lehetett volna telepíteni, mert az ottani művelődési ház átalakíthatóságának nem voltak meg a feltételei.

Ez a művelődési ház nagyjából ugyanebben az időben épült. Nem számolhattak volna a tervezéskor ezzel is?

Tom Paine - rendezte: Ruszt József

Bennük nem merült fel. Ha jól emlékezem, a Hevesi Művelődési Központ ügye nem annyira egybeeső a megyei szándékkal, támogatással. Ez a nagykanizsaiak nagy elszántságából, nagy akaratából készült, amit annak idején - bár én megyei vezető voltam, de mindig egerszeginek vallottam magam - irigyeltem is az első pillanatban. Gyönyörű volt, na! Azt megközelítő intézmény nem volt akkor Zalaegerszegen.

Ez idő tájt volt szokás sűrűn emlegetni a két szomszédvár vetélkedését. Ez mennyire játszott szerepet?

Hát, az tagadhatatlan, hogy nem volt felhőtlen a viszony. Ebből a szempontból a színház egy nagy kiegyensúlyozó volt. De a kérdés sokkal inkább úgy vetődött fel ebben az időszakban, hogy miért színház és miért nem más. Vagyis: a pénzt miért nem másra költjük?

Ugyanúgy, ahogy Szombathelyen felmerült: vagy képcsarnok, vagy színház?

Igen. S ha még belefér ebbe a kis történetbe: folytak tárgyalások, voltak szerződéstervezetek, hogy az itteni színháznak Szombathelyen is legyen szerepe. A 80-as év a tervezéssel, a pénzügyi megalapozással telt el, s ekkor jön a képbe az is, hogy kié lesz a színház, ki tervezi, ki építi.

Alapítónak, színházcsinálónak Ruszt Józsefet tudjuk, bár az első igazgató Varga Zoltán volt. Milyen színházi vezetésben gondolkodtak, hogy került ide Ruszt József?

Rendelkező próbán Máriáss József és Ruszt József

Sajnos, megint vissza kell térni egy nem igaz történetre. Olvasom ebben a Veszprémben kiadott, Ruszttal kapcsolatos interjúkötetben, úgy nyilatkozik valaki, Merő Béla találta ki, hogy színházügyben Rusztot kell megkeresni. Ez nem felel meg a valóságnak. A történet a következő: 1981 ősze tájékán a Megyei Tanács elnökhelyettese, dr. Koplár Lajos, akinek nagy szerepe volt, aztán a művelődési osztály vezetője, dr. Kovács Lajos - már mindketten meghaltak - és jómagam mentünk fel a Művelődési Minisztériumba egyrészt a miniszterhez, másrészt a színházi főosztályra beszélgetni a leendő színházról - hogy gondolkodunk erről. Ezen az előkészített beszélgetésen Bőgel József színházi referens (talán főelőadó?) vetette fel - s ért bennünket villámcsapásként a név -, hogy ma Magyarországon színházat teremteni egyetlen ember tud, ez pedig Ruszt József, aki olyan helyzetben van, hogy erre vállalkozna is. Ezek szerint valahol a háttérben már zajlott valamiféle kommunikáció Ruszt és vagy Bőgel, vagy a minisztérium között. Itt találkoztunk a névvel hivatalosan is mint ajánlattal. Mi azzal a koncepcióval mentünk fel, a színháznak igazgatója és művészeti vezetője lesz, de igazgatója olyan személy, amilyenben mi gondolkodunk - kötődés, ismertség, affinitás a területhez. Több személy neve merült fel, míg végül Varga Zoltán lett. Most már elmondhatom, a mi házunknak (megyei pártbizottság) is volt elképzelése és támogatottja Kovács Flóriántól Bíró Lászlóig. Bíró László a Városi Művelődési Központ intézményvezetője volt akkor, Egervár (nyári játékok) gondolatának kitalálója, Kovács Flóri pedig annak az intézménynek a vezetője, amelyből a színház lett, s akkor velem együtt volt a Politikai Főiskolán. Varga Zoltán egy kedves, tehetséges, irodalmi vénájú középiskolai tanár volt - már ő sem él. Ennek a történetnek lett második lépésként az a folytatása, hogy az említett dr. Kovács Lajos megkérte Merő Bélát egy tapogatózó beszélgetésre, amit követően került sor Ruszt Józseffel a már hivatalos találkozóra valamikor december elején. Ezen részt vettem, s kellő távolságtartással méregettük egymást, hiszen előéletét, szakmai munkásságát úgy, ahogy ma ismerem, nem ismertem. Ő erre a találkozóra nemcsak a válasszal, hanem konkrét elképzelésekkel érkezett. A mi elgondolásunk egy mértékben, léptékben a Veszprémi Petőfi Színházhoz hasonló nagyságrendű, egytagozatos prózai színház volt húszegynéhány, max. harminc művésszel, 90-100 egyéb kiszolgálóval, ehhez képest Jóskának az első perctől az volt a célja, hogy több legyen: egy jó értelemben vett népszínház. Volt ebben valami popularitást lebegtető elgondolás, hiszen a tanulmány azt rögzítette: a dolog nem homogén, a közönség nem homogén, többféle igény van, amit ki kell szolgálni, plusz a nevelés, ráadásul nincs meg az az x-szer tízezer ember, aki eltartja a színházat, főiskola van ugyan a városban, de nem humán tagozatú, ami azonnali bázisként jelenhetett volna meg. Ezeket aláírandó elfogadtuk tőle, még annak ellenére is, hogy az látszott: ennek a finanszírozhatósága többet és mást is igényel, mint amiben addig gondolkodtunk. Amikor a koncepció megvolt már, meg kellett nézni, milyen előkészítő fázisoknak kell megelőznie a nagyszínház létrejöttét, s így történt meg 1982 márciusában a színházalapítás: a vezetők - igazgató, művészeti vezető/ főrendező - kinevezése azzal a meghagyással, hogy nyáron bemutató Egerváron, amit majd behoznak. Így született meg az előévadi első előadás Egerváron, ahol a Tom Paine-ben a társulat először megmutatkozott.

Rendkívül erős hatású volt Ruszt munkakezdése, s tény: valóban tudott társulatot hozni, amelyben dominanciája volt a fiatalságnak, de érettebb, erősebb személyiségek is voltak. Persze, Jóska személyét illetően jutottunk olyan információhoz, ami valamiféle félelmeket ébresztett, ennek ellenére az első beszélgetésből én kellő induló szimpátiával álltam már föl, de innen még hosszú út vezetett az első öszszeölelkezésig. Kettőnk kapcsolatában ez a koncepció volt az, ami nagyon megnyerő volt, a második maga a munka. Amikor bepillanthattam annak részleteibe, további változásokat érlelt bennem is: kit kaptunk, milyen kvalitású, tehetségű, tudású, ambíciókkal jövő ember lett a színház vezetője?! Nagyon impozáns és megnyerő volt. Nem volt annak idején munkaköri kötelességem sem szövegkönyvet olvasni, sem színházi próbákra járni, de az érdeklődésem elvitt mind a két dologhoz. S ezek adták a nagyon erőteljes élményeket Ruszt Jóskáról.

Emlékezetem szerint felfokozott várakozás előzte meg a színház megalakulását az amatőr, félhivatalos együttesek részéről is: az a remény, hogy majd valamiféle szerephez, feladathoz jutnak. A színház 10 éves évfordulós kiadványában viszont jobbára csoportos szereplők találhatók- ugyan évről évre egyre kevesebben -, s ezek az együttesek nem. Volt-e ilyen szándék, s okozott-e konfliktusokat?

Húsvét - Derzsi János és Kerekes László

A kérdés nem volt ilyen egyértelmű, ahogy most felvetődik. Az első perctől kezdve voltak dilemmák. Elsősorban a Reflex Színpad helye, szerepe. Én is és a színházvezetés is amellett voltunk - a későbbiek során a Megyei Tanács vezetése is -, hogy meg kell tartani. Nem lehet beolvasztani, beintegrálni a színházba, annak akár csak valamilyen fiókintézményeként sem. Amennyiben van olyan érték, amire támaszkodhat a színház, segítsék ezt a munkát, akár személyekre vonatkozik, akár másra, de külön működtessék. A többi együttesnél - táncegyüttesek, szimfonikus zenekar, vegyeskar - ez így, hogy integráció, nem merült fel, ahogy most minden művelődési intézményt összekalapálnak a városban, így nem, de hogy lehetőséget kapjanak valamilyen formában a színházban, az igen. A színház hagyományos működésébe való integráció egyetlen alkalommal történt meg, amikor az egész produkció, a Székelyfonó - ezt megint lehetne bonyolítani, hogy kinek az ötlete volt -, úgy jött létre, egy történelmi évfordulón - még azt is lehetne mondani, politikai megrendelésre, de hagyjuk ezt, ennek nincs különös jelentősége -, hogy részt vett benne a szimfonikus zenekar, a kórus, a Zalai Táncegyüttes. Más kérdés, hogy ebből milyen produkció jött ki. Az látszott, ebben a formában ebből rendszer nem születhet. Az megint más dolog, ahogy a színház nem csak prózai lett - megjelentek a zenés darabok, főleg Halasi Imre időszakában -, foglalkoztatták a zenészeket egyre többször, de ebből nem lett rendszer, a zenei együttesek nem váltak a színház részévé.

Egy gondolat erejéig, ha megengedi, még visszatérnék a csoportos szereplőkhöz. Nem arról volt-e itt szó: minél többeket megnyerni a színháznak.

Sok megnyerő elképzelése, egyáltalán: koncepciója volt Jóskának, és ennek része volt a színésznevelés is. Ebben nemcsak a színészstúdió létrehozása szerepelt, hanem odáig terjedt - együttműködve Szombathellyel -, hogy hivatásos rangra emelt színészképzés legyen. Sajnos, abban a formában, ahogy ő gondolta, ez nem született meg.

Valami hasonló akart lenni, mint amilyet Kaposvárott létrehoztak?

Igen. Azt mindenki tudta, hogy színészképzésre akkreditációt egy színház nem kaphat, csak a már meglévő, vagy létrejövő egyetem, főiskola, valahogy úgy, ahogy azóta már számtalan helyen létrejött - kihelyezett tagozatként. Egy ilyen kihelyezett tagozat lett volna a színház. Sajnos, ez nem született meg, a stúdió igen.

A színház Hevesi Sándor nevét viseli, a nagykanizsai Művelődési Központ ugyancsak. Már utaltunk a két szomszédvár vetélkedésére, s tudunk Ruszt József Hevesi Sándorhoz Nádasdy Kálmánon át kötődő kapcsolatáról. Ő javasolta a nevet?

Ha jól emlékezem, nincs alternatíva színháznév ügyben. Hevesi a Zalához való kötődése révén merült fel. Ráadásul előny lett, hogy Kanizsához is kötődött, mert így lehetett azt mondani: lám ez a színház nem Zalaegerszeg, hanem a megye színháza, hiszen az egyik város adja a helyét, a másik a nevét. Azon ment egy kicsit a dilemma, lehet-e egy megyében két intézménynek ugyanaz a neve. Persze! Az művelődési ház, ez meg színház. Lehetett valahol a gondolatok mögöttesében az is, ez a kanizsaiaknak tett gesztus.

A nézőtér felújítása után az avatóra elkészült Hevesi-emlékszoba eltűnt, mert a berendezését kölcsönző Thúry György Múzeum az anyagot visszakérte. Ma már Hevesire csak egy kis portrészobor emlékeztet a lépcsőházban.

A megszűnés okát, történetét nem tudom, csak a tényt regisztráltam, hogy már nincs. Nekem hiányérzetem van, de lehet, hogy én másképp ítéltem meg, mi a fontos. Én jónak tartottam, mint ahogy jónak a volt Nemzeti Színház odaépített relikviáját is. Nagyon szépnek és fontosnak tartottam ezt, de nem tudok a ténnyel vitatkozni. Nekem hiányzik. Az élet egyik fintora, hogy amikor kezdő tanítóként 1962-ben megrendeztem Békeffy A csodafű című daljátékát, a főszereplő Misike a színház jelenlegi igazgatója volt. Ma már mások a körülmények a színház működtetéséhez. Nem úgy nézem, hogy szándékosan bontanának le ezt vagy azt az eredeti elképzelésből. Nyilván változtak a működtetési feltételek. Induláskor is voltak ennek feszültségei: az első év után mennyi legyen a költségvetés, mire ment a pénz, vizsgálat indult, szóval akkor sem ment minden olyan rózsásan, zavartalanul. Az tény, hogy az áldozathozatal szándéka, hogy megadjunk mindent, ami a működtetéshez kell, a támogatottság biztos hogy nagyobb volt. A színház prioritást élvezett, de így sem volt konfliktusmentes a dolog.

Mindennek ellenére meglehetősen rövid időt töltött Ruszt József Zalaegerszegen.

Ruszt József nem színházigazgatóként érkezett, de akként távozott... Az igaz történet a következő: egy délután kopogtatnak az ajtón - egyébként nem volt nálam előzetes bejelentkezés -, bejön Ruszt Jóska, s teljes határozottsággal mondja: vagy ő, vagy nem lesz színház Egerszegen. S akkor vázolta is, milyen helyzet, milyen állapotok vannak. Tehát ő kérte, lehessen egyszemélyű vezetője a színháznak. Azt is lehet mondani, hogy ebben az ultimátumban olyan kényszerhelyzet is volt, hogy nem mondhattunk rá mást, mint igent, mert felmerült annak a gondolata, hogy ahogy érkezett, úgy távozik, s akkor omlik minden. De nemcsak erről volt szó, hanem arról, hogy ő az alatt az időszak alatt bizonyított nagyon fényesen előállított darabokkal, fesztiváldíjakkal - ebbe beletartozik A csodálatos mandarin, Az ember tragédiája stb. Sok minden volt, ami után, ugye, vennem kellett a telefont, megkonzultálni más illetékesekkel, mert a kinevezés a Megyei Tanácshoz, az egyetértési jog a megyei pártbizottság végrehajtó bizottságához tartozott. Az a helyzet állt elő, hogy volt egy kinevezett, formális vezető és volt egy tényleges, s az akkor már látszott, Jóska nélkül nem csinálható. Sajnálattal, de megváltunk Varga Zoltántól. Még vele együtt, hármasban folyt egy beszélgetés, amikor a Húsvét szövegkönyvét elemeztük. Említettem már, nem szoktam szövegkönyveket olvasni, de volt, amikor Jóska átküldte. Ilyen volt a Húsvét, amiről megmondta: Isaac Babel Lovashadseregéből egy szlovák ellenzéki készítette, azt viszont mindenki tudta, hogy akkor és úgy Magyarországon azt nem lehet bemutatni. Szerezni akart egy támogatót ehhez, így aztán vitatkoztunk, hogyan lehetne, hogyan nem. Végül sikerült, s lett belőle egy csoda! Nagyon örülök annak, hogy mindenféle külső támadástól meg lehetett menekíteni ezt a forradalmat egyébként erőteljesen deheroizáló darabot. Ezt a beszélgetést ez a második igazgató - isten nyugosztalja! -, Ruszt Jóska ugyanúgy megtartotta magának, mint én. Talán itt a gyökér: hogy ő is megérzett belőlem valamit, s bennem nem csak egy funkcionáriust látott. Ettől kezdve addig, hogy bekerült az intenzívre, tartott a barátság. Engem az egész munkája, teljesítménye - beleértve a Philoktétészt, amit már visszatérő rendezőként csinált -, sok szép, értékes rendezése megfogott. Arról nem beszélve, hogy ez milyen hullámokat vert a szakmában, hogy és miként jelentünk meg kritikákban, egyebekben. Elismert, nevezetes lett a színház ez alatt a 4-5 év alatt, ami aztán elég váratlanul szakadt meg - itt vannak a dokumentumai -, illetve a kifejlődésében talán nem is olyan váratlanul jött a válás.

Több mendemonda kering arról is, miért kellett távoznia. Nem tudom, mennyire publikus erről beszélni...

Arról a részéről nem szívesen beszélek. Nem hiszem, hogy úgy írta meg nekem, hogy ebből nyilvánosságot csináljak. Több minden jött össze...

Bocsásson meg, én nem a részletekre vagyok kíváncsi, csak arra, hogy magánügyekről van-e szó, vagy a színházvezetésben megélt konfliktusok idézték elő.

Keveredik benne a magánügy és olyan dolog, ami túlnő egy embert érintő histórián. Az más kérdés, hogy mi ad lökést ehhez. Az igazság az, hogy elfáradt, kifáradt.

Évi 14 bemutatóval talán nem meglepő.

És hogyan! Amiről nem tudtam beszélni: hogy micsoda szellemi teljesítmény egy próba! Hogy miket tudott a színész instruálása közben a helyzetekről mondani! Amikor észrevette, hogy ott vagyok, akkor nekem is dolgozott: akkor jöttek elő - mindig - a hatalom természetéről szóló filozofikus gondolatai. Ha valaki ezeket összegyűjtötte volna! Értékek teremtődtek, ugyanúgy, mint minden beszélgetésünkben. Nem lehetett időjárásról vagy napi pletyós dolgokról úgy beszélni, hogy abban a pillanatban ne dolgozott volna. Állandóan a munkájával - színházzal, a művészetekkel, kulturális kérdésekkel - foglalkozott. Ebben fizikailag biztosan el lehet fáradni!

Ezt lehet úgy értelmezni, hogy mint egy átlag, hétköznapi ember, nem is tudott létezni, nem tudott kikapcsolni?

Addig tudott kikapcsolni, amíg a klubban volt, ami együtt járt azzal az élettel, életvitellel, ami a színháznál folyt: a napi munka után színészeivel ment a klubba, s ott folytatták. Az életemnek egy darabig az is része volt, hogy közben-közben ott is megfordultam, s köztük voltam. Ugyanúgy, mint 20 évig minden bemutató után a színpadon. A rendszerváltás hiába volt, én ott voltam. Az utóbbi években már nem, de ez az öregség jele. Tehát: a fő motiváció az volt, hogy elfáradt, de érték támadások is. Egyre erőteljesebb volt a fenntartóval is a konfliktus: mit, hogyan, miért? Volt pénzügyi vizsgálat, amire túlérzékenységgel reagált - ki volt borulva tőle -, mire költötték a pénzt, minden szabályos volt-e stb. S ennek minden terhe az övé lett ebben az egyszemélyességben. Ő sem mérte fel, hogy a színházigazgató akkor már azt is jelenti, hogy mindenben, egészen a takarítónőig neki kell állást foglalnia. Ez a teher így sok lett, plusz elég gyanakodva néztek a színházra: ellenzéket nem találtak - politikai értelmű ellenzéket -, de találtak olyan életviteli dolgokat, amikről úgy érezték, azoknak utána kell nézni. Ebből aztán voltak személyes panaszai is, meg színészeket érintő panaszok is: zaklatják őket, figyelik őket, s tesznek olyan lépéseket, amik - hát - nem elég szépek. Ahhoz meg én gyenge voltam, hogy ezt el lehessen vágni, mert ez már túlnőtt azon, amiben nekem jogom, lehetőségem volt. Nagy erőfeszítéseket tettünk Szalay Dénes elnökhelyettessel, hogy maradásra bírjuk, de nem sikerült, s ilyen szempontból fájlaljuk, fájlalom, hogy még mi minden - mondjuk a II. Edward - máshol született meg.

Ruszt József szakmai sikerei, szakmai és állami kitüntetései ellenére sem lett igazán elfogadott, nem került az őt megillető helyre. Panaszkodott Önnek ilyen vonatkozásban? Beszélgettek erről?

Panaszkodott ő több dologról. Megosztotta velem azokat, amik nem voltak jók, sőt, kellemetlenek voltak élete különböző fázisaiban. Ilyen volt Szeged, ilyen volt a Népszínház körüli konfliktus, és ilyen volt a legutolsó, ami neki a legfájdalmasabb volt, a Nemzeti Színház, amikor - érdekes módon - maga a szakma mellette volt. Ez nagyon érzékenyen érintette.

Lehetett esetleg politikai ellenlábasa?

Érdekes módon, ilyenről nem tudok, mert nem tudok a kötődéséről. Mint ahogy ő énhozzám nem mint pártmunkáshoz, hanem mint Karvalits Ferenchez kötődött. Ugyanígy, a rendszerváltás utáni időszakban gondolkodva, másokhoz sem. Ő mindig kívülről és erőteljes kritikával illetett mindent, függetlenül attól, hogy az most SZDSZ, vagy Fidesz, vagy MSZP. Nem volt kötődős, de így nem volt támogatója sem.

Egy kis adalék, csak úgy slágvortosan: a rendszerváltás előtt megengedte magának azt, hogy egy első titkárnak azt mondja, nem a rendszerben van a hiba, hanem a rendszer a hiba. Vagy: amikor a hatalom természetéről volt szó, azt mondja nekem: te hiába vagy ilyen meg olyan, mert aki malomba megy, lisztes lesz, tehát: te sem tudod elkerülni azt. A hatalomról számos üzenete volt a darabokon keresztül, mert mindig foglalkoztatta a hatalom természete. 56-ról egy szót sem ejtett ki soha, de hogy mik az ő gondolatai, hogy mást támogat, mint amit én szolgálok, teljesen egyértelmű volt. Ennek ellenére sem, s ezek következményeként sem léptem, mert minek. Láttam azt az embert, aki tud, képes, s ráadásul barátjává fogadott, beavatott. Őrzöm a Kegyenc irodalmi változatát, amit így ajánlott: "Karvalits Ferenc barátomnak a címhez fűződő minden irónia nélkül."

Ön szerint minek tudható be, hogy barátja utolsó útja ide vezetett?

Ennek van egy praktikus oldala, legmélyebben - nem tudom. Hogy e mögött milyen gazdasági meg egyéb fizikai kényszerek, megfontolások voltak, nem tudom, csak tényként regisztráltam, csörög a telefon: gyere Szentgrótra, ott lakom. Engem nem avatott be, hogy ez a terv, ők ezt Tucsni Andrással, aki egész életében kötődött hozzá, valahogy kitalálták. Ez a helyzet, hogy ő itt volt Szentgróton - az már majdnem Zalaegerszeg. Eltelik néhány év, megint csörög a telefon: hogy az Eötvös-közben valami épül, s ő szeretne idejönni... Ami nagyon fontos dolog, amiről nagyon sokszor beszélgettünk, az három dolog: az egyetem, Kecskemét és Zalaegerszeg. Zalaegerszeg az életében egy olyan ciklus volt, ami neki egy pluszt jelentett. Szerintem, s ebből most engem kapcsoljunk ki, sokat kapott emberileg ebben a közegben. Csodálatos volt az, ahogy még betegen is tervezett: rendezni az iratait - nem tudom, milyen állapotban és hol vannak -, írni, de erről sem tudom, mi lett belőle. Voltak még elképzelései. Igaz, hogy színházban már nem. Volt egy fázis, amikor még akart, de kellett is egy kicsi biztatás, találjunk ki valamit. Ebből lett a Philoktétész, ebből született a beavató színház felújítása. Kicsit féltek tőle, ez az igazság. Őt is zavarta, bemenni a színházba. Voltak kisebb-nagyobb konfliktusok, de... Szeretett volna is, meg nem is. Amikor megpendített egy dolgot, hogy kellene valamit, mert itt nem jó fele mennek a dolgok - ez még a szentgróti időszakban volt -, másnap már itt volt a levél - hülyeséget beszéltem.

A város saját halottjaként temette el, hagyatékának valamiféle gondozását is vállalta, mégis inkább az tapasztalható, hogy elfelejtették.

Nagyon szomorú vagyok. Köztünk is fölmerült, hogy Jóska már nem ugyanazt jelenti. Nekem egészen mást, mint az utánam következő akármelyik ilyen-olyan vezetőnek. Abban az utolsó időszakban már nem mindenki tudta értékén, rangján kezelni. Hadd mondjam el ezt: Garamvölgyi György, aki fideszes elnökhelyettes volt a megyénél, az utolsó percig másként viszonyult hozzá. Ő járt Szombathelyre beteglátogatóba, fölhívott, én is menjek. Ígéretet tett a továbbgondozásra - már nincs ilyen helyzetben. Mások meg már nem kötődtek úgy hozzá. Akárhogy is nézzük, városvezetőktől megyei vezetőkig, nem. Engem is bánt. Szép tervek voltak, lehetne gyűjteni. Nehéz ügy. Hiába találunk ki alapítványt, ha nincs annak háttere, nincs, aki finanszírozza. Csak arra számítani, hogy majd valakik támogat - ez nem fog menni. Szomorú, mert nem ezt érdemelné. Még egyet - s talán nem is kell többet beszélgessünk -, amire én a legbüszkébb vagyok: nem amikor én kaptam a Parlamentben kitüntetést - gyönyörű volt az is -, hanem amikor második vagy harmadik év után elkísérhettem Máriáss Jozsót, Ruszt Jóskát és Fekete Gizit, ahol átvették az Érdemes művész, a Kiváló művész kitüntetést és a Jászai Mari-díjat.

Ruszt József emlékét, nevét méltóképpen megőrzendő a városban milyen megoldást tudna elfogadni?

Ha valamilyen rendszeressé váló színházi rendezvény viselné a nevét, kialakításra kerülne egy emlékhely Gábor Miklóssal közösen, s készülne egy méltó síremlék.

Zalaegerszeg, 2007. július 12.
Az interjút készítette: CHAK ISTVÁN