Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad

Mi lett volna, ha..., ha 1917-ben történetesen egyedül Angliában gyõz a szocializmus? S ha húsz évvel késõbb Michael Frayn angol regényés drámaíró, fordító és Csehov-szakértõ bohózatba illõ és bohózatban feldolgozott látomása szerint a kapitalista Cári Oroszország riportere egy szép napon megérkezik a szocializmus jótéteményében részesülõ brit tollforgatók közé, a Balmoral kastélyban üzemelõ alkotóházba? Ha Gogol Revizora némi késlekedéssel szembesülni kényszerül ezzel a különös új világgal?

De ne menjünk ilyen messzire, képzeljük el azt, hogy másként fordult a múlt, és a lehetetlenségek sorozata magyar földön lehetőséggé alakult. Akkor az is megtörténhet, hogy Frayn színművének hazai verziójában - Hamvai Kornél átiratában - a szocialista társadalom kedvezményezettjei, a lélek mérnökei élvezik az állam vendégszeretetét, és az ötvenes évek kezdetén egy hajdani Eszterházy kastélyban, Szigligeten bizonyítják a rendszer iránti hűségüket. Az ötlet bizarr, kortársként tudjuk, hogy korántsem légből kapott. Kérdés csak az, hogy elegendő-e egy komédiára.

Gazsó György és Blaskó Péter | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Nem tudom, járt-e Hamvai Kornél a félszáz éve legendák övezte szigligeti alkotóházban, de hogy nem 1953-ban - tizenhat évvel születése előtt! -, ahhoz nem férhet kétség. Akkor sem, ha a Nemzeti Színház stúdiószínpadán bemutatott, leleményes módon "balmorálnak" minősített bohózata hangsúlyozottan ebben a mi nemzedékünk (és a magyar történelem) számára különös jelentéssel és jelentőséggel bíró esztendőben játszódik. Sztálin halálának éve, a fordulatot ígérő eszmélés, a politikai kiábrándulás és Nagy Imre kormányprogramjának évadán. Mindennek azonban a színpadon (és a cselekményben) semmi nyoma. Ellenkezőleg, itt az alkotóház légköre, a külvilág begyűrűző szellemisége, Rákosi óriás portréja a folyosón, és a történet középpontjában álló magyar Sztálin-díj história is egy valamivel korábbi állapotot idéz. De hát mit számítanak a tények, ha a színpadon bohózatot játszanak, ha a Sztálin-díj színpadi jelöltje, Sass Tibor költő maga sem létezett. (Lehet, hogy ezért nem szerepel a neve még a színház dramaturgiája által öszszeállított dosszié színlapján sem?) Fikció az is, hogy Sass protokolláris megdicsőülése érdekében a darab szerint legfelsőbb körökben tettek lépéseket, Rákosi elvtárstól Togliattiig. Nekik köszönhető, hogy egy interjú erejéig csatasorba áll az Unitŕ riportere is. Hamvai hőse, képzelt alak lévén, természetesen sem 1952-ben, sem 1953-ban nem kerülhetett a szocialista panteonba delegált jelöltek közé. És nem született róla sem lexikoncímszó, sem anekdota. Pedig annak idején, 1952-ben széltében-hosszában mesélték, hogy Zelk Zoltán csak azért viselte viszonylag könynyen Aczél Tamásnak a Kremlben eldöntött mennybemenetelét, mert így a koszorú nem Benjámin Lászlónak, tehát egy (konkurens!) költőnek jutott.

Hamvai számára, akár ismerte a korra és a kor irodalmi életére annyira jellemző történetet, akár nem, a tények és a mögöttük kavargó hiedelmek egyaránt mellékesek. Fontosabb annak a virtuális világnak a leleplezése, amire az ihlető darab, a Balmoral is lehetőséget kínál. Az ő balatoni alkotóháza inkább csak térben, rendeltetésében emlékeztet a miénkre, s bár szöveg szerint, sőt humorában, szellemében is az épülő szocializmus virtuális valóságát idézi, lényegét tekintve majdnem időtlen. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az igazi, hajdani Szigligetnek is megvan a maga irodalma, és saját emlékeinket legfeljebb az alkotóház akkori beutalt krónikásain, Orbán Ottón, Galsai Pongrácon kérhetnénk számon. Esetleg Kolozsvári Grandpierre Emilen, hiszen ha valaki, ő bizton megírhatta volna a szigligeti hetek, hónapok komédiáját. Bár neki valószínűleg eszébe sem jutott volna a Hamvai trambulinjaként szereplő angol Balmoral... Számára, és az Alkotóházba hazajáró magyar írók számára annak idején egészen mást jelentett Szigliget, és mást a Hamvai-darab színlapján ékeskedő, találóan magyarított "bal morál"...

Sok évvel Szigliget komédiájának születése előtt Nemes Nagy Ágnes beutalt, a szigligeti kastély és kert szerelmeseként költői prózában vallott az alkotóházról. "Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom. Létének első percétől fogva látogatom az íróházat, felkutattam a kert minden centijét, végiglaktam a kastély minden szobáját, ácsorogtam az Öregtorony shakespeare-i romjai között, húzattam fogat tapolcai fogorvossal, szaladgáltam pelék után a padláson, hallgattam Lukács bácsit, a mesemondó csőszt... Nyújt Szigliget csöndet és társasjátékot, telet és nyarat, nyújtja mindenekfölött azt a (civilizált) természetet, amelyből sokunknak nem jutna már egy falat sem Szigliget nélkül, mert Szigliget gyönyörű, mert Szigliget kimeríthetetlen. Bár... - bár ami azt illeti, Szigliget emberi és természeti adottságai sem mentesek holmi megrázkódtatásoktól..." (A lila fa)

A kimeríthetetlen Szigligetről mindannyiunknak megvolt és megvan a maga emléke. Az én szigligeti kertemben még Nagy László és Szécsi Margit andalgott, peripatetikus séta közben a parkban csiszolgatta készülő novellái szövegét és hatását a kifogyhatatlan mesélő, Palotai Boris. Esténként a társalgóban szkeptikusan csodáltuk Bajomi Lázár Endre mindentudását és mindent jobban tudását, az aktuális, csinos, ámde nem különösebben jelentős színésznő feleségébe szerelmes Kertész Ákos alázatos végszavazását, az európai költő szerepét az ebédlőben és a strandon is büszkén viselő Somlyó György hibátlan eleganciáját, az írók közt vendég Bulla Elma zavarba ejtő szerénységét... Mi, ifjú kritikusok eleven irodalomtörténetként hallgattuk a vastag falakon alig áthallatszó írógép kattogását is. A Szigliget szerelmeseként idézett Nemes Nagy Ágnes tekintélyét annak is köszönhette, hogy nemcsak nagy költő volt, akkoriban még királynői jelenség, de a híres szigligeti társasjátékok mestere és motorja is.

Aki Hamvai konstruált világával szembesülve ezt a Szigligetet keresné, nyilván csalódna, ám tulajdonképpen méltánytalanul járna el. Hiszen valamennyien, akik a nézőtéren ülünk - életkortól és életrajztól függetlenül - színházba, méghozzá bohózathoz váltottunk jegyet, és nem utasíthatjuk el a nosztalgia nélkül felmutatott görbe tükröt. Még akkor sem, ha valamivel "görbébb", mint ahogy a megszépítő messzeségből emlékszünk rá. El kell fogadnunk, ebben a huszonegyedik századi tükörben főként a tehetség glóriájától megfosztott, az irodalmi termelésben foglalkoztatott csodabogarak élvezik az állam biztosította, nem éppen tökéletes komfortot, s tűrik a többiek néha bosszantó, néha élvezetes közelségét. Feszengve alkalmazkodnak a teljhatalmú gondnok által rájuk kényszerített szabályokhoz, és gyerekmód örülnek, ha néhanap áthághatják azokat. Sass Tibor beutalt kivételes helyzetére is csak abból következtethetünk, hogy a rosszul fűtött kastélyban neki jutott a legmelegebb szoba, és a szocreál követelményekkel tétován küszködő írónő, a szerelmes természetű Lukics Mária bőkezűen osztott kegye is.

Az alkotóház nyugalmát először az dúlja fel, amikor kiderül, hogy a beutaltak korelnöke, egy rangos, sokat tapasztalt, és ennek következtében gyanakvó író óvatosságból elolvassa, és véletlenül (?) elcseréli a körükben tevékenykedő besúgó kolléga két feljelentését. Az egyiknek a BM, a másiknak az írónő megcsalt kritikus férje a címzettje. Az előre látható következmények cseppet sem kellemesek. Jó hír viszont - már akinek -, hogy a jelen lévő csábítót, Sass Tibort illetékesek Sztálindíjra jelölték, és hírét, rangját öregbíteni felkeresi őt egy kapitalista környezetből delegált kommunista újságíró. A Revizort sem várták nagyobb izgalommal Gogol hősei, mint az alkotóház lakói a befolyásosnak hitt és mondott olasz tudósítót.

Ettől kezdve változó lendülettel, de mind gátlástalanabbul peregnek a bohózati jelenetek. Félreértés, szerepcsere, vagy amit akartok! Az első kalamajka abból következik, hogy ellopták a kapucsengőt, a következő, nagyobb, hogy a megcsalt férj bosszújától tartó Sassnak halálhírét keltik, és a legrosszabb pillanatban kerül elő. Ellentétben az olasz tudósító útközben lemaradt, elkallódott hivatalos kísérőjével. De minden bohózati bonyodalomnál frappánsabb színpadi fordulat, hogy kényszerűségből percek alatt főszereplővé avanzsál az expozíció statisztája, az alkotóház mindenese. Ráhárul a feladat, hogy a holtnak mondott költő nevében, kalapjában, kabátjában - a gondnok és a helyzet parancsára, de a maga szintjén - "interjút adjon" a Sass személyét és költészetét a nagyvilágban népszerűsíteni hivatott tudósítónak. Az elvárt és a nagy nehezen kinyögött szöveg kettős fénytörésében remekül kirajzolódik a két figura különbségén túl a korra jellemző patyomkin- poézis vélt és valóságos világa is. A mindenes nyilatkozata önmagában is szellemes - és remekül tálalt - szatíra, mondatai és gesztusai először csak mosolyt, később egyre harsányabb nevetést fakasztanak, azután - részben a környezet reakciójának hatására is - kitör a mindent elsöprő röhögés. De ennél sokkal több nem is igen történik a nézőtéren. Csak azért nem unjuk a többé-kevésbé kiszámítható bohózati bonyodalmakat, mert Hamvai jelenetről jelenetre gondoskodik arról, hogy megfelelő politikai pikantériával és lenyűgöző verbális humorral fűszerezze az aktuális asszociációkat is megengedő dialógust.

Nem különösebben eredeti, mégis ellenállhatatlanul mulatságos, hogyan próbál a parasztot közelről nem látott pesti írónő műve számára felhasználható népi fordulatokat, a hitelesség látszatát keltő információkat begyűjteni a tárgyak és fogalmak megnevezésében járatlan mindenestől. Aki tulajdonképpen ezen a vizsgán sem szerepel sokkal jobban, mint amikor a nagyjelenetét végigasszisztáló beutaltak reménytelen erőfeszítéssel próbálják őt "leszoktatni", vagy legalábbis lebeszélni a Sass szerepében idegen ö-zésről...

Babarczy László láthatóan felszabadult örömmel állította színpadra Hamvai vígjátékát. Nemcsak élvezi, hanem halálosan komolyan is veszi a kétfenekű szöveget és a szándékoltan banális mondatok mögött sejlő szellemes gondolatokat. Csak így tudja elérni, hogy a bohózati figurák társadalmilag motivált és lélektanilag is valamennyire hiteles jellemekként létezzenek a színpadon. A szereplők helyzetét nem könnyíti meg, inkább nehezíti, hogy az írótól kapott kevés fogódzó segítségével jelenükön kívül titkolt vagy bevallott múltjukat is sejtetni kell ahhoz, hogy félig leplezett titkaikra kíváncsivá váljunk. Az értelmiségi körökben is járványos kollektív tudathasadás bohózatban mulatságos, de akik a kort átélték, vagy megtanulták, tudják, hogy az életben könynyen tragikussá is válhat. Babarczy és a társulat teljesítményét dicséri, hogy a színészek a nevettetés minden lehetőségét kihasználva is betartották a játékszabályokat. Egy-két kisebb kisiklástól eltekintve, jobbára nem kabaré- eszközökkel, hanem jellemfestő gesztusokkal és játékötletekkel éltek.

A közreműködők felsorolását azért is Garas Dezsővel kezdem, mert ezúttal számára szokatlan rezonőr szerepben bizonyította, hogy nincs kis szerep, csak közepes színész. A nagy színésznek a legkurtább szöveg, a vázlatosan rajzolt szituáció is elég magas trambulin lehet az ugráshoz. Az öreg író, akit Garas megformál, kollégája ellopott kéziratával a kezében egy rövid, sablonos szövegű telefonbeszélgetésben döbben rá - és döbbent rá bennünket - el nem játszott tragédiájára, hogy az évtizedes frusztráltság és félelem hogy őrölte fel gátlásait.

Gazsó György az expozícióban Malacsik mindenesként, kezében pezsgősvödörrel, ámde gumicsizmában többször is átvonul, vagy inkább átcaplat a színen. Karakterfigurának kiváló, de akármilyen hiteles is, az erre szánt másodperceket mindaddig egy hangulatos epizód túlhangsúlyozásának érezzük, amíg ki nem derül, hogy a dolgozó osztályok félanalfabéta képviselője fontosabb figurája az alkotóháznak és az alkotóházi komédiának, mint akármelyik beutalt író. Kiderül, hogy csizmában, zöld kötényben is megvan a magához való esze, de nem ennek köszönhető, hogy a későbbiekben - önmaga megkettőzése révén, a költő álruhájában - képes leleplezni az irodalmi és zsurnalisztikai blöfföt, az írókörökben elvárt és elharapódzott álintellektualitást is. Kétélű karikatúrája, tudatosan vállalt skizofréniája olyan színészi bravúr, amiből újfent kiderül, amit már korábban is tudtunk, hogy Gazsó nem jól használható epizódszínész, hanem nagy formátumú, mélységek érzékeltetésére hivatott komikus.

Udvaros Dorottya álmából felkeltve is egyformán jól eljátssza a komolykodó, szemüveges írónőt és a női bájaival érvényesülő karrierista vampot. Ezúttal azonban a két figurát - harmadikként még a testi örömökben fékezhetetlen szeretőt - sikerül egy alakban megtestesítenie. Elhiteti, hogy az általa megformált írónő fáradságos nappalok és mozgalmas éjszakák hozadékaként képes a hétköznapok hőseinek szánt, verejtékkel írott drámáját zárójelbe téve értelmiségiből percek alatt démonra váltani és meghódítani nemcsak a hirtelenjében belézúgott, jelentéktelen olasz újságírót, de egész Itáliát.

Udvaros Dorottya | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Blaskó Péter gondnok figurája egy megíratlan életrajz maga mögött hagyott állomásait is sejteti. Alkalmazotti státusa mögött egy hajdani katonatiszt és/vagy egy funkcionárius káder erőltetetten egyenes tartása, megszerzett és megbecsült hatalma érződik. Szövege nem utal rá, mégis tudjuk, hogy egyenes gerince csak látszat, valójában a felfelé hajlongók, lefelé taposók változatlanul ismerős kádercsaládjába tartozik. Rátóti Zoltán és Mertz Tibor - a megcsalt kritikus és a megtévesztett, megbűvölt olasz tudósító - jóval hálátlanabb szerepekkel birkóznak, őket ezúttal elsősorban mértéktartásukért illeti mértéktartó dicséret. Nyúlfarknyi szerepében is remekelt viszont Sipos Vera, aki a hatalom képviseletében és szolgálatában kiszikkadt főhadnagynő külső-belső jelmeze mögött olyan meggyőzően és annyi empátiával sejteti a csúnya lány megalázottságát, hogy pillanatok alatt megkedveljük.

Az egyetlen helyszín, a statikus helyzet, az alkotóház társalgójának elegáns kietlensége nem kínál különösebben izgalmas feladatot a tervezőknek. Bátonyi György színpadképe betölti feladatát, Cselényi Nóra jelmezei egészében hitelesek. Több jó szót érdemelnek az előadás látványvilágát hitelesítő, a ruhákhoz és a berendezéshez tartozó részletek. A ruhákhoz tartozó kiegészítők, a maguk jelentéktelenségében is sokatmondó kellékek. A költő széles karimájú kalapja, rojtos sálja, a gondnok gomblyukában a hivalkodó kitüntetés. Hasonlóképpen a falról leakasztott női portré és a szériában gyártott népi köcsög is telitalálat.

Feltételezhetően Frayn 1980-ban bemutatott, később átdolgozott Balmoralja sem lehetett remekmű. A sikeres szerző szokatlanul önkritikusan szidta az első változatot, kételkedett a tapsviharral fogadott másodikban. Magyar szerzőtől még sohasem olvastam, hogy saját, színpadra került darabját "leeresztett, lapos gumiabroncshoz" hasonlította volna. De egy angol humoron edződött komédiaíró ebből a vállalható kudarcból is azt a lényeges tanulságot szűrte le, hogy a bohózatnak nem a képzelt múltban, hanem az azonnali, kézzelfogható valóságban kell gyökerezni. Hamvai Kornél tanult a leckéből, és ha nem is sikerült igazán kétségbeejtő, megrendítő komédiát teremtenie saját irodalmi felmenőinek sorsából, épkézláb, mulatságos bohózattal figyelmeztetett egy tegnapi látszatvilág máig létező, fenyegető ellentmondásaira. Az atelier témáktól gyakran idegenkedő közönség ezúttal kapcsolt és kacagott. A premier megérdemelt sikerének - hála a jókedvvel komédiázó színészeknek - előre láthatóan hosszú telt házas széria lesz a folytatása.

FÖLDES ANNA