...nem könnyû egy dramaturghallgatónak. Vége felé közeledik a két és fél hónap, lassan mérleget készítek, és minden nehézség ellenére úgy érzem, nagyon is megérte idejönni.

Mert kezdeti nehézségek bizony voltak, de hát ez szinte törvényszerû.

A több ezer diáknak szállást adó egyetemi- kollégiumi campuson először nem találják a jelentkezési lapomat, de pár napi félig-csövezés után meglesz, és elfoglalhatom a szobámat a Fondation Deutsch egyik (régi angol házra, vagy mások szerint Harry Potter iskola-kastélyára emlékeztető) épületében. Sok nemzetiségnek van itt a campuson külön háza, mindegyik épület valamennyire az országra jellemző stílusban épült. Magyar ház külön nincs, de itt a Deutsch-ban rengetegen vagyunk, itt vannak ugyanis a Párizsi Magyar Intézet szobái. Sok a magyar, mindenütt sok a magyar, nem lehet igazán kiszakadni. Az vigasztal csupán, hogy mások is általában a saját köreikben maradnak: japánok főznek evőpálcikával a konyhában, spanyol csapat fiestázik még hajnalban a gyepen a buli után. Amúgy sokan vagyunk. 47 ország diákjai laknak ebben a házcsoportban, összesen 400-an. Meg a kacsák, akik a szomszédos parkból gyakran átrepülnek a mi füvünkre napozni.

Fotó: Fisli Éva

A befogadó színházammal folytatott hosszú levelezés (plusz önéletrajz és motivációs levél küldés) eredményeképpen csak az emberek felét lepem meg a megérkezésemmel. Kitalálva semmi sincs, kicsit tanácstalanok, gyorsan adnak hát egy kávét a konyhában. És közben megszületik a mentőötlet: talán a közönségszervezők irodájában van egy üres szék, lehetne az az én helyem. Ez kicsit meglepi a közönségszervezőket és engem is. De rendben, legyen így - gondolom magamban, és mosolygok. Lecuccolás, készen állok a munkára. Megkapom az első feladatot: átrendezik az irodát, be kell hát mindent dobozolni. A mappákat, példányokat, sajtóanyagokat évadok szerint rendezni, be a dobozba, felcímkézni, le a pincébe. Az első héten legalábbis, napi 8 órában, reggel 10- től. Az irodában karamellás légfrissítő illat, a két közönségszervező érthetetlenül hadarva csacsog egymással, kint esik az eső - Juli székre föl, szekrény tetejéről papírok le, székről le, be a dobozba és ugyanez kezdődik elölről. És ugyanez ismétlődik másnap. Harmadnapra már nem marad több doboz, akkor ülök a székemen, nem tudnak nekem feladatot adni, kerülgetnek, láthatóan útban vagyok. Ekkor bemegyek az "administratrice générale"-hoz (mondjuk művészeti titkár), akivel az egész gyakorlatot leleveleztem, és megkérdezem, hogy mit gondol, hogyan tovább.

És akkor elhangzik a bűvös szó, ami az egész két és fél hónapomra hatással lesz: mivel most nincs "période artistique", vagyis nem készül semmi új produkció, nem tudnak semmilyen munkát adni nekem. (Sajnos, ez az időpont egyeztetésekor előre nem derült ki.) Így gyorsan megegyezünk abban, hogy nem kell ott ülnöm napi 8 órában, tudok majd mit csinálni ebben a nagy városban.

Ezután körülbelül tizenötször kell még bemennem, a május eleji gyerekszínházi minifesztivál felolvasószínházi próbáin vehetek részt. Meg a felolvasásokon. A fesztivál nemzetközi, a francia mellett német és svéd darabok is felolvasásra kerülnek. Ezek teljesen eltérnek mind témájukban, mind stílusukban a francia daraboktól. A kicsit lesokkolódott színészeknek a fesztiválra válogató író-rendezőnő tart kiselőadást ezekről az aktualizálóbb, adott esetben akár politizáló, a gyerekekkamaszok hétköznapi problémáival direkten foglalkozó darabokról. Nem tudom megállni, és beleszólok (mikor elhangzik a kérdés: na de hol játszanak még ilyet a világon?), elmondom, hogy ez az irány nálunk sem ismeretlen, kicsit mesélek a Klibri Színház előadásairól, törekvéseiről. A többi néma csend. Nem arattam osztatlan sikert kis monológommal. Igaz, a próba előtt a színészek együttes erővel keresték ki a határidőnapló térképén, hogy hol van Magyarország. De amúgy helyesek. Később összehaverkodunk, tanulok pár marseille-i kifejezést is az egyiküktől. Mindenesetre érdemes végigkövetni a próbákat és a fesztivált, megismerek legalább egy csomó új darabot, nézek előadásokat, és egyszer még kávézni is elmegyek az író-rendezőnővel. Ő az egyetlen a színházban, aki megkérdezi tőlem, hogy ki vagyok, mi vagyok. Megbeszéljük a francia és magyar színházi struktúra és struktúrán kívüliség különbségeit, meg azt, hogy Franciaországban nincs igazán olyan, hogy dramaturg, itt ez a szó drámaírót jelent. Ezt persze tudtam eddig is, na meg azt is, hogy ez az egész kintlétem alfája és ómegája.

Fotó: Fisli Éva

Tehát már az első héten rám tör a fene nagy szabadság, előttem két és fél hónap, meg egy hatalmas, kulturálisan túlzsúfolt város. Elkerülhetetlen a kis pánikolás: akkor most mi legyen, hogyan használjam ki ezt a helyzetet ("profiter, profiter" - ez itt mindig a jelszó). Okosnak kell lenni, elindulni, keresni, figyelni, magamba szívni, észnél lenni, ismerkedni. "Ça va? Ça va?" - kérdezik mindig a franciák, a "jól vagy?" szinte a köszönés helyett hangzik el. Először válaszolni próbálok, aztán már nem. Inkább én kérdezek előre. Agyamra megy ez az affektáltság.

Próbálom beosztani az időm. Az ösztöndíjas egyetemista élet nyomasztóan hat rám. A kollégium mozdulatlan reggelente, 11-12 óra fele indul be az élet, aztán délután mindenki órákra megy, estefelé pedig találkozók, bulik, hajnali 1-2 előtt nem kerülünk ágyba. Nekem ezek a reggelek nem mennek, zavar a semmittevés, meg hogy állandóan azzal küzdök, hogy sok ez a két és fél hónap, vagy kevés. Gyors egymásutánban váltakozik a két érzés, tengernyi időm van még, illetve, hogy már le vagyok maradva. Elkezdek hát úszni járni, hogy elindítsam ezzel a napot.

Szisztematikusan keresek könyvtárakat, a kerületiek (mint a Szabó Ervin) ingyenesek, és a kártyámmal bárhonnan tudok kölcsönözni. Minden könyvtárban van valamennyi kortárs dráma, ezeknek itt külön könyvkiadójuk van, tudom tehát, hogy mit kell keresni. De egy hónappal a vége előtt megtalálom a kortárs színházra specializálódott könyvtárat is, a város másik végén. Jegyzetelek a könyvesboltokban, és itt persze mindent megtalálok. Nehéz dönteni, a felhozatal igen nagy, és nem csak a francia darabok terén. Hosszú polcok vannak tele franciára fordított angol, amerikai, német, skandináv, spanyol kortársakkal. És megjelent pár magyar is. Olvasok tehát, és olvasok, lesznek kedvencek is. Nagyon sok a háborús témájú darab, egyes szerzők ugyan formailag eltávolítanak, antikizálnak, de mások konkrétan a Gázai övezetbe vagy az algériai háborúba helyezik a történetet. Ezeket kicsit megunom a végére. És sok darab foglalkozik a most igen "népszerű" menekült, bevándorló kérdéssel, európai-afrikai/arab előítéletekkel, konfliktusokkal.

Hetente veszek Pariscope-ot (mint a Pesti Est), innen nézem ki a színházakat. Itt en suite rendszer van, blokkokban játsszák az előadásokat, így olyan sok mindent nem tudok megnézni, mint amennyit szeretnék. Brookról például lemaradok.

Fotó: Fisli Éva

A Théâtre du Soleil-be viszont eljutok, és még az utolsó előadások egyikét meg tudom nézni. Les Éphémčres, ez az új kétrészes, kétestés Ariane Mnouchkineelőadás címe, múlékonyságot jelent, vagy költőibben talán tiszavirág-életet. Az előadás "création collective", mint mindig, és maga az egész este nagyon a "collectivité" (közösség) jegyében zajlik. Általános párizsi hagyomány, hogy bárhova be lehet jutni (előre foglalt jegy nélkül is), csak időben oda kell menni, fel kell iratkozni a várólistára és várni egy pár órát. Az előadás fél 8-kor kezdődik, 6-kor kint vagyunk tehát Párizs külvárosában, a Cartoucherieben, a régi tölténygyár területén, ahol most több színház is működik. Szikrázó napsütés, kis séta a színházak között, majd beülünk a várólistások számára kijelölt helyiségbe, ahol kávé és keksz vár minket. Időről időre megjelenik egy fiatalember (talán az asszisztens lehet), aki megnyugtatólag közli, semmit sem tud ígérni, de megpróbálnak mindenkit beültetni majd. Körülbelül ötvenen várakozunk. Fél 8 előtt maga Mnouchkine veszi kézbe az irányítást és a névsort. Bő, laza nadrág, kinyúlt pulóver, Ségolčne Royal-os kitűző, mosolygós arc. Ötösével-hatosával engedi az embereket a pénztárhoz, névsorolvasás, tiszta felvételi eredményhirdetés hangulata van, izgulunk, hogy elhangzik-e majd a nevünk. És bejutunk! Mindenki bejut persze. Hatalmas gyárépület átépítve, cirkusszerűen emelkedő padsorok, beépített Led-lánc imitálja a lampionokat, középen a hosszú porond. Mnouchkine még jó időtöltést kíván, pokrócot oszt az első sorban ülőknek, mert kintről bejöhet a hideg, és elkezdődik az előadás. Kis gurulós színpadot tolnak be sötét ruhába öltözött emberek (később kiderül, ezek főleg azok a színészek, akik éppen az adott jelenetben nem játszanak), lassan mozgatják- forgatják a színpadot, közben dokumentarista pontossággal rendeznek be rajta egy szobabelsőt. Ez már nem kukucskaszínpad, nincs hiányzó negyedik fal. Csak hiányzó falak vannak, de mégis színpadra emelt a gurulós deszkákra minimalizált játéktér. Nincs összefüggő történet, bár vannak visszatérő szálak. Jelenetek vannak, sorsok, élethelyzetek. Mind csak pár percre felmutatva. Sokszor szinte banálisnak tűnő, nagyon is hétköznapi életszeletek, sematikusak, egyszerűek, kevés szöveggel, sok aláfestő zenével (zene: Jean-Jacques Lemętre). Hihetetlen pontosság, a díszlettől kezdve a gurulós színpad mozgatásán keresztül a színészi játékig. Nem is eljátszás ez, anynyira egyszerű, annyira pontos, annyira ismerős. Nem külsődleges eszközök vannak, nem pszichológiai realizmus, hanem létezés. Megindító az előadás, megindító szünetben a jelképes keksz- és vízosztás (hiszen mi itt vendégül vagyunk látva), megindító, hogy a három és fél órás előadás után, kifelé menet a nézőknek és színészeknek egyaránt üzemelő büfében-társalgóban már kint ülnek a színészek. Még rálátunk az előtérben tárolt sok különböző szoba-színpadra, de már elvegyülhetünk a Théâtre du Soleil színészei között, hibiszkusz italt szürcsölgetve. Megindító közösségi élmény. Visszamegyek másnap megnézni a második részt is (újra várólista és a többi), de ez már sajnos nem akkora élmény. Az összélmény, az emlék azonban az első estéről marad meg.

Eljutok az Odéonba is, három előadást is meg tudok nézni. Még elcsípem a Vasziljev rendezte Thérčse philosophe egyik utolsó előadását (Boyer d’Argens 1748- ban - még Sade márki előtt - írt erotikus regényének "adaptációja"). A rendezés mellett a gépezeteket is Vasziljev találta ki (jelmez, kellék: Antal Csaba), olyan is az egész előadás (műfaji meghatározása szerint "regény színpadon"), mint egy gépezet. Ismét egy más típusú játékmód, a női szerepeket játszó fantasztikus színésznő, Valérie Dréville szaggatottan, eltorzítva, túlartikulálva mondja a levélregény szövegét, mereven ül, rajta fémvázas ruha. A fő díszletelem, egy nagy nyitott könyv oldalára az egész előadás alatt kézírással íródik-vetítődik a regény szövege. Emlékezetes pillanat, mikor az addig korabeli ruhába öltöztetett cselédlány festő kezeslábasban vízzel lemos egy fehérre mázolt falat. A fehér festék alól freskó tűnik elő angyalokkal. Meglepő, fárasztó előadás, de különleges élmény.

És a többi előadás csak az említés szintjén: sikerül még bejutnom a milánói Piccolo Teatro vendégjátékára, Goldoni A legyező, Luca Ronconi rendezésében. És megnézek egy négy nemzetiségű, négy nyelvű Shakespeare-t, A vihart is, ez utóbbi sajnos csalódás.

A Comédie Française-ben egy Paul Claudel-darabot (Partage de midi), a Koltčsről viszont mindig lemaradok, valahányszor próbálkozom, mást adnak helyette. Időleges betiltás.

És ezeken kívül bármikor el lehet menni a Kiosque Jeune-be, ahol a fiatalok ingyen tudnak "invitation"-okat, meghívó-jegyeket szerezni. Párizsban rengeteg színház van, a nagy állami színházak és a kis művész-alternatív helyek mellett sok kommersz-bulvár is működik, de ezekben általában sosincs telt ház. A Kiosque Jeune rendszerint ilyen helyekre ad jegyet. "Maradandó" élményekben lesz részem ilyen módon: megnézek egy az újságírók és kritikusok álszentségéről szóló előadást, egy a szingli-világot kifigurázó női butulást, egy Marcello D’Orta ismert nápolyi iskolai dolgozataiból adaptált előadást, ahol mi, felnőtt nézők vagyunk a diákok, kórusban kell válaszolnunk a kérdésekre, piros pontot és büntetőcédulát kapunk.

Fotó: Fisli Éva

Az utolsó héten eljutok a Champs Élysées-n működő Rond- Point Színházba, amit drámaírók vezetnek, és csak kortárs darabokat mutat be. Itt működik a drámaíró szövetség, az EAT is. Egy kis segítséggel randevút beszélek meg a színház egyik vezetőjével, aki hihetetlenül kedvesen fogad, narancslevet iszunk a patinás színház büféjében, és megbeszéljük, hogyan jöhetnék vissza ősszel hozzájuk még egy hónapra gyakorlatra. Nagyon nyitottak, nagyon barátságosak, örülök, hogy lesz még alkalmam találkozni velük. Még gyorsan megnézek három előadást náluk, két olasz és egy orosz vendégjátékot. Különleges élmény az orosz bohóctársulat majd kétórás előadása szöveg nélkül, zenei aláfestéssel, pontos, karikatúraszerűen eltalált gesztusokkal. De a másik kettő is igazi bátor előadás Párizs egyik legelőkelőbb utcájának palotaszerű színházában.

A színházak mellett persze rengeteg más kulturális élményt kínál ez a város. Próbálom végigjárni a múzeumokat (persze lehetetlen), hatalmas túrát teszek a Múzeumok Éjszakáján, és magam is részt veszek egy kiállítás kitalálásában itt a kollégiumi campuson, pár magyar barátommal. A campus egyik végén kezdődő gyaloghídra tervezzük a kiállítást, a híd egy 4x4 sávos autópálya fölött megy át. Próbálunk párbeszédet kialakítani a kopár betonrengeteg és a hídról készült képek, installációk között, megihlet minket a környezet, a graffitik. Pénzt pályázunk, nyerünk, de nem tudunk minden engedélyt megszerezni, utolsó pillanatban át kell alakítani a kiállítást, mert kijön a rendőrség. De azért megcsináljuk, és van vernissage is, meg performance, elered az eső a megnyitás pillanatában, de ott vannak a barátok és ismerősök, vagy harminc ember, és ez a lényeg. Meg hogy megcsináltuk. És tíz napig, aki átmegy a hídon, mindenképp megnézi a kiállítást.

És van még Párizs, maga a város, széles-tágas utcák, levegő, itt később megy le a nap, tovább van világos, áprilisban nyári meleg (még otthon vannak a nyári ruháim), májusban hideg és eső (már csak nyári ruháim vannak, a többit hazaküldtem). Nem megyek fel az Eiffel-toronyba, mert egyszer pár éve már bőven elég volt, és most direkt nem akarok turista lenni. Nincs nevezetességek alapján megtervezett városnézés, nincs útikönyv és térkép a kezemben, csak megyek, amerre kedvem van, megnézem, ami szembejön. Eltévedni úgysem lehet, mindenhol van egy metrómegálló. Lesznek kedvenc helyeim, zegzugos utcák, Dél-Olaszországra emlékeztető kis terek. Jó a Boulevard Saint Michel-en sétálni (Szent Mihály útja - mint tudjuk) és jó a Luxembourg kertben üldögélni. És hihetetlen a párizsi retró divat. Belemegyünk a tömegbe a választásokkor, de a rohamrendőröket és a könnygázt már elkerüljük. Piknikezünk a Bois de Boulogne-ban, és megunhatatlan a bor+camembert+baguette menü. Van vasárnaponként filmklub, és néha reggel 7-ig tartó bulik. Hajnali 1-ig jár a metró, aztán éjszakai busz, belevetjük magunkat még egyszer utoljára a párizsi éjszakába, eszem még búcsúzóul egy falafelt a Maraisnegyedben, és holnap indul a gépem haza.

De ősszel visszajövök...

Köszönöm Annának, meg Annának, Évának, Mariannak, Lauráéknak, Katának, Zitának, Tamásnak, Balázsnak, Zsuzsának, Amélie- nek, Tiphane-nak, Valérie-nek, Mylčnenek, Karinnak, Thierry-nek, Féliciennek hogy átsegítettek a kezdeti nehézségeken, és hogy mindezt velem együtt átélték.

RÓBERT JÚLIA