Nemcsak emberek, de remek ötletek is lehetnek rosszkor, rossz helyen. Pedig a keszthelyi Festetics-kastély parkja különben a legjobb helyek egyike, ha nem is feltétlen színjátszás céljára. Az pedig, hogy Goldoni Fogadósnõjének bonyolult szerelmi kettõsét Tóth Ildikó és Cserhalmi György játssza el, több, mint szereposztási telitalálat, lehetõség is arra, hogy a bohóságban nem is túl mélyen rejlõ erõs dráma kibontakozzon a maga megrázó teljességében, megmutatkozzon egy igazán nagy szerelem a maga képtelenségében, feltárulkozzon az igazán mélyre hatoló emberi kapcsolatok abszurditása.

Mirandolina kacérkodása a nőgyűlölő lovaggal eljátszható persze csak könnyed, felelőtlen játékként, esetleg oktató célzatú tréfaként, amelyből a doktriner férfiú megismerheti elveinek önnön lelkében rejtőző korlátait. A darab szerkezete azt is lehetővé teszi, hogy a talpraesett leányzó lényegében egyformán kezelje (le) különféle vendégeit, a szegény és haszonleső, a gazdag és szerelemre vágyó férfiút éppúgy, mint a nőgyűlölőt. Novák Eszter keszthelyi rendezése számára azonban ezt az utóbbi lehetőséget a szereposztás eleve lehetetlenné teszi. Mirandolina és Ripafratta lovag kapcsolatának alakulása ebben a felállásban oly mértékben kerül a középpontba, hogy Mirandolinának tulajdonképpen ezen kívül nincs is más kapcsolata. Teljesen mindegy, miképpen fogadja akár két lakójának udvarlását, akár az apja által számára kiválasztott pincér féltékeny zsörtölődését. Tóth Ildikó ennek megfelelően a vendégek közeledését tapintatos kedvetlenséggel, a pincér követelőzését türelmetlen felcsattanásokkal pergeti le magáról. A nőgyűlölő megleckéztetése, meghódítása, megőrjítése, majd leszerelése, eltávolítása az ő egyetlen igazi feladata, sorsa az előadás folyamán. Cserhalmi György némileg talán a rendezőijelmeztervezői beállítással is ösztönösen megküzdve, igazolja, hogy a lány figyelme teljesen felé fordul. A csuklyás mellénybe bújtatott komikus mufurc kezdeti megjelenése mögül egy súlyos és összetett személyiséget bont ki. Erős, de sérülékeny lélek a lovag, nőgyűlölete természetesen félreértés, valójában az üres társadalmi konvenciókat, a tartalmatlan kapcsolatokat, a megjátszott érzéseket utálja. A kollektív hipokrízis megtestesítőiként veti meg a nőket - és valójában persze a férfiakat is. Nem a kapcsolattól, hanem a kapcsolattal óhatatlanul együtt járó csalástól, a kapcsolat felszínességétől, tartalmatlanságától, őszintétlenségétől tart igazából. A doktriner elv, a nőgyűlölet csak nagyon is sérülékeny védőburok a feltételezett, a várt és végül be is következő csalódás ellen. Mirandolinának nem is olyan nehéz ezt a védvonalat áttörnie. Csak éppen meggyőzően kell az őszintét játszania. Oly meggyőzően, hogy maga is elhiggye. Teljesen át kell adnia magát ennek a szerepnek. Annyira, hogy a játék valósággá váljék. Tóth Ildikó nagyon pontosan, érzékenyen ábrázolja ezt a kettősséget. Mirandolináját elragadja saját játéka, beleszeret megjátszott szerelmébe, belebolondul a lovag iránt mutatott érzéseibe, szeretne megszabadulni a kispolgári kontrolltól, amely végül mégis legyőzi őt, szeretné belevetni magát abba a szenvedélybe, amelyet talán felelőtlen játékként ébresztett, vagy amely éppen hogy rábírta erre a játékra.

Novák Eszter rendezése nem bírja el ennek a kettősnek a súlyát, ennek a kapcsolatnak a sokrétű gazdagságát. Többnyire konvencionális nyári bohóság kerül a mélyen humoros és mélyen tragikus szerelmi történet köré. Goldoni emberismereten, jellemábrázoláson alapuló humorát egyrészt energikus felvonulások, lendületes jövésmenések, olykor idétlen viccek beiktatása, másrészt tisztes szaktudásról tanúskodó, de semmi eredetit vagy pláne fontosat nem közlő színészi játék semlegesíti. Schlanger András játssza az újgazdag grófot. A figurát azzal dúsítja föl az előadás (dramaturg: Kárpáti Péter), hogy színészi múlttal ajándékozza meg - innen kerülnek utalások a XVIII. századi darabba XIX. századi operákra, a nézőktől ugyanis ezek ismerete várható el. Ezeknek az idézeteknek, utalásoknak akkor lehetne mélyebb értelmük, ha önironikusan reflektálhatnák a művet, a történetet, az előadást. Goldoni józan, realisztikus látásmódjától, a commedia dell’arte szertelenségével elvileg szakító szemléletétől, stílusától azonban meglehetősen távol áll az operai stilizálás, cifrázó ömlengés. Magyar Attila az elszegényedett őrgróf alakjában is sokéves rutinját kamatoztatja. Valamikor évekkel ezelőtt fölvett egy hangütést, a sértett, kudarcos, középkorú és középszerű férfi keserves kántálását, s ezzel indokolt sikert aratott. A nézők hatalmas többségének a lelkébe talált. Azóta ezt gyakorolja hol érdekesebb, hol egysíkúbb variációkkal. Mihályfi Balázs sablonosan vicsorogja el a sértett-féltékeny pincér szerepét, Kárász Zénó pedig nem hiába szerepel a lovag szolgájaként saját keresztnevén a színlapon, önmagát adja, függetlenül mindentől és mindenkitől. A fogadóba betévedő két színésznőt ezúttal a szokásoshoz képest fordítva osztották ki, a határozott vezéregyéniség jutott a fiatalabb Kovács Vandának, a naivabb-félénkebb figura pedig Borbás Gabinak. Ettől azonban a világon semmi sem történt, mindketten rendesen megcsinálják a szerepüket, de akár el is cserélhetnék. Khell Zsolt díszlete olcsó és semmitmondó, Zeke Edit ruhái viszont ötletszerűen karikaturisztikusak.

Az azonban csak a kisebb baj, hogy Ripafratta és Mirandolina sokat ígérő és az ígéretek egy részét be is váltó kettőse körül, illetve az ő jeleneteik között szokványos szórakoztatóipar folyik. Az már fájdalmasabb, hogy ez természetesen nem hagyhatja érintetlen a két főszerepet sem. A legkínosabb azonban az, hogy az előadás egyáltalán nem képes megbirkózni az így megnőtt súlyú történettel. Egyszerűen nem sikerül megoldani sem dramaturgiailag, a szöveg kisebb-nagyobb megváltoztatásával, sem színészileg a történet befejezését. Tóth Ildikónak szemlátomást sejtelme sincs, miért is kell hirtelen kiszeretnie a lovagból, azon túl persze, hogy a szerző így írta meg, Cserhalmi György pedig elképedt mosollyal nyugtázza, hogy a lovag értetlenségében szavát veszti, és ostobán bólogat mindenre.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1