Natori Színház, Tokió

Különös rítus tanúi lehettünk a Double Nora (Kettõs Nóra) elõadásán: egyszerre láthattuk a noszínház hagyományainak és a modern polgári színháznak a találkozását. Már a helyszín és a körülmények is sajátosak voltak egy Közép-Európához szokott nézõ, mint jómagam, számára: 2006 szeptemberében a tokiói Natori Színház Reykjavíkban a japán-izlandi diplomáciai kapcsolatok felvételének 50. évfordulója alkalmából adta elõ. A társulat a norvégiai Ibsen-évforduló ünnepségérõl érkezett turnéja ezen újabb állomására.

Mint megtudhattuk, Ibsen fogalom a japán színházi tradíciókban: először 1911-ben került színre a Nóra Japánban, s ez nem csupán a darab modernsége és társadalmi aktualitása miatt volt fontos esemény, hanem ekkor lépett először a színpadra színésznő (ahelyett, hogy - a hagyományoknak megfelelően - férfi színész játszotta volna a női szerepet is). A dráma mind a mai napig lázba hozza, sőt sokszor meg is osztja a közönséget és a kritikát, a Nóra-történet a társadalom szempontjából is rendkívül izgalmas. A drámai konfliktus megoldása, úgy tűnik, nemcsak 1911-ben kavart nagy vitákat Japánban, hanem ma is felszínre hoz megoldatlan társadalmi konfliktusokat.

Double Nora, Kettős Nóra, mivel a főhősnő alakját két színész interpretálja: a no-színház főszereplője, a sit színész és egy modern színésznő. Rajta kívül még egy, a modern európai színházból kölcsönzött színészalak van: Murakami Hirosi kettős szerepben lép színre, egyrészt ő Krogstad, a férj nagy ellenlábasa, másrészt dr. Rank, a szerelmes barát. Nekik nincsen no-alteregójuk, a szerepek redukáltak, csak a férj szerepe maradt még, akit viszont vaki (másodszerepű) no-színész testesít meg. Mellettük a zenészek kórusa jelenik még meg. A szöveget is az eredetinek mintegy egyharmadára csökkentették, így az előadás a darabnak bizonyos csomópontjaira összpontosít. A modern társadalmi drámából körülbelül egy órába foglalt, igen elvont, lényegében a no-színháznak megfelelően szimbolikus előadás lett, s eközben a dráma konfliktusa nagyon is mai probléma. A szinte szakrális színház középpontjába rendkívül élő probléma került, ezt erősíti Nóra szerepének kettőssége. A no-színész Nórája a maga kosztümjével, mozgásával, erőteljes szimbolikájával szinte az állandóságot képviseli, míg vele párhuzamosan, sőt többnyire őt váltva, a vékony, feketébe öltözött modern színésznő, rendkívül érzékeny, szenvedélyes mozgásával szinte az ellenpólusa; hallatlanul érdekes jelenség az egyébként hagyományos no-színpadon. A klasszikus no Nórájának elvont és méltóságteljes mivoltát a modern Nóra szenvedélyes, érzéki mozgása teszi teljessé. Ez utóbbi igen sok húron játszik, fekete ruhája különös kontrasztban áll a többi, élénkebb színű jelmezzel.

A XIV., XV. század óta töretlen no-színház és a XIX. századi európai naturalista színház egészen izgalmas összefonódása ez. A hagyományoknak megfelelően a kórus nemcsak a gyönyörű zenei aláfestést adja, hanem egyfajta belső hangot, morált testesít meg.

A klasszikus japán színház összefonódik a modernnel, mégpedig egy olyan dráma keretében, amely majd száz évvel ezelőtt korszakot nyitott a japán színjátszásban, mintát jelentett a modern dramaturgia számára. Két olyan színházi modell, két olyan kultúra lép ezúttal közösen elénk, amely nemigen szokott egymással párbeszédet folytatni. A tradícióknak megfelelően szinte puszta színpadon szimbolikus fa áll az előtérben - ez lesz a karácsonyfa. A zenészek bejövetele után először a klasszikus noszínész, Tsumura Reijiró Nórája, majd a modern színésznő, Yu Mizuno lép színpadra, s ő is hagyja el azt előbb. Rendkívül érdekes a két mozgás egymás mellett, a no-színész stilizáltabb és a modern színésznő dinamikusabb mozgása, s ez utóbbi érzelemgazdagsága. Figyelemre méltó az alakok egymás mellettisége alkatuk szempontjából is, az alacsony Nórát érdekesen egészíti ki a magas dr. Rank-Krogstadt.

A sit-színész (első színész) színes kosztümjén vörös köntöst hord, amit a jelenet során levet, hogy a feketébe öltözött modern Nóra vehesse magára - ezzel a gesztussal a két alak mintegy átlényegülve eggyé válik. A karácsonyfa jelképe külön hangsúlyt kap: a sit-Nóra a darab elején három modern "díszt" vet a földre, amelyeket a modern színésznő feltesz a fára, s a karácsony ünnepével már meg is jelenik a konfliktus. A karácsony először az örömöt jelenti, amit talán legjobban a piros szín jelképez: az orvos kacér, piros takaróra ül Nórával. Krogstad látogatása után igen drámai pillanat a tarantella gyakorlása: először a sit-Nóra mozdulatai jelzik a tánc sikertelenségét, majd a következő képben a modern Nóra rendkívül drámai mozdulatokkal közvetíti a mély belső drámát. Egyszerűségében, szenvedélyességében gyönyörű kompozíció.

A darab végén Nóra és Torvald elválnak egymástól. Mindkét Nóra-alak a színen van, a sit-Nóra adja elő az eredeti zárszó elejét, amelyben Nóra valószínűleg végleg búcsúzik Helmertől: "Mind a kettőnknek annyira meg kéne változnunk, ... hogy", majd a modern Nóra folytatja: "én nem hiszek többé a csodákban", s ő távozik elsőként. A két no-színész, a sit és a vaki alakította házaspár marad a színen, s természetesen a kórus, ez utóbbi mondja a teljes szöveget: "Mind a kettőnknek annyira meg kéne változnunk ... hogy az együttélés köztünk házasság lehessen." Ekkor távozik a no-Nóra is, s a no-Helmer (valószínűleg nem véletlenül alakítja ezt a szerepet csak a hagyományos no-színész) egyedül marad a színpadon, mint akire végül is rászakadt az emberi lét magánya, és aki képessé vált átélni sorsának drámaiságát. Ő zárja le az előadást, az eredeti szöveg utolsó mondatával, amit rögtön utána a kórus is megismétel: "A legnagyobb csoda!"

A Natori Színházat Mori Mitsuya egyetemi tanár, rendező, Ibsen-kutató hozta létre. A társulat tevékenysége igen sokrétű, a színház mellett tánccal és filmkészítéssel is foglalkoznak. A színház már több Ibsendrámát színre vitt hasonló stílusban, ezeket a kísérleteket folytatni is kívánja. Reményeik szerint (s mi szintén ezt remélhetjük) két év múlva Magyarországra is ellátogatnak.

Az előadás után Tsumura Reijiróval, a klasszikus Nóra alakítójával, a sit (no-főszerep) színésszel beszélgettem. Amellett, hogy ismert színész, Tsumura egyetemi oktató is, a no-tanulmányokhoz ő írta a bevezető könyvet.

Arról kérdeztem, hogyan látja ezt a szokástól nagyon is eltérő alakot, a hús-vér nőt.

- Valóban, ezúttal egészen másmilyen a szerepem, mint általában. A no-színház szerepei többnyire inkább mesékből, legendákból vett alakok, egy nő szellemét idézik meg, nem ennyire emberi figurákat. Ibsen azonban nagyon is a jelent vetíti elénk. A zene alkalmazása a hagyományos módon történik, ezúttal azonban súlyosabb darabról van szó. Igen nehéz volt ezt az előadást színpadra állítani, hiszen itt a ritmus, az időzítés is nagyon fontos, de mivel a színészek máskor általában adott mintákat követve dolgozhatnak, hagyományosan nincs a színházban rendező. Ezúttal azonban nagyon gondosan össze kellett hangolni a szereplők megjelenését, mozgását, a szokásosnál gyorsabban kell beszélnünk, s a modernet igen nehéz a hagyományos ritmushoz igazítani, a pontos időzítést betartani. Ezért is volt szükség Mori professzorra, aki ezúttal nemcsak a darab dramaturgjaként, hanem rendezőként is működött. Hagyományosan a daraboknak happy end a végük, s a zenészek éneke ezt zárja le, ezúttal azonban a végkifejlet legjobb esetben is ambivalens. A jelenlegi befejezés nehézsége, hogy Nórának előbb kell elhagynia a színpadot, s a férjnek, a másodlagos szereplőnek kell ott maradnia. A kórus mindenesetre univerzális üzenetet közvetít. A hagyományos no-színházban nem hús-vér asszonyokat formáltak meg a színészek. Most milyen érzés egy ennyire valóságos asszonyt alakítania? - kérdeztem beszélgetésünk lezárásaként.

- Férfi vagyok. Nóra szerepe valóban nem a nő "szelleme". Másképpen érzem magam, de Nóra végül is ember, igen általános értelemben vett emberi lény. Ezért érzem a magaménak - válaszolta Tsumura Reijiro. Én egyébként, Tsumurával ellentétben, igen drámainak éreztem a darab befejezését, amikor a férj egyedül marad a színen. Lehet, hogy a kulturális különbség okozza az eltérő hatást: az előadás főszereplője inkább a tovább élő reményt emelte ki.

FRIED ILONA