Sziget Színház- és Táncsátor
A Színház- és Táncsátor idén is egy héten át napi hat elõadást jelentett - kettõt a Sátorban, kettõt a Szabadtéri Színpadon, egyet a füvön, egyet a domb mögötti részen -, és kikerülhetetlen, fájdalmas bonuszként két performance-t.
A produkciók pedig a világ szinte minden pontjáról érkeztek, Dél-Koreától, Japántól Európa számos országán át Kubáig és az Egyesült Államokig. Színes kavalkád volt ez most is sanzonesttel, lemezbemutató koncerttel, utcaszínházzal, cirkusszal, hip-hoppal, flamencóval, dobkoncerttel, paródiával, kortárs operával, akrobatikával, és más, olykor besorolhatatlan műfajú előadással. A domináns persze most is a tánc, és a franciák.
Az ilyen nemzetközi multikulturális fesztiválok (mert hisz a Sziget is már régóta nem csupán zenei), ahol egymás mellett látni különböző nációk produktumait, megnyugtatóak, megerősítik ugyanis az embert abban a hitében, hogy szemben a "szomszéd kertje mindig zöldebb" attitűddel, a kortárs tánc tekintetében mi sem állunk olyan rosszul, nem vagyunk lemaradva sem eredetiségben, sem színvonalban, sem előadásmódban. Itt voltak Ladányiék, Frenákék, Gergyéék, Bozsik Yvette és Társulata, a Duna Művészegyüttes, a TranzDanz és a Szabó Réka vezette Tünet Együttes.
A legnevesebb és legizgalmasabb előadóink szerepeltek tehát a programban. A külföldi meghívottak esetében ezzel szemben nem mindig érteni, milyen szempontok szerint válogatják be őket a programba. Olykor értetlenül áll az ember a választás előtt: látta ezt egyáltalán valaki? Jubileumokban is bővelkedett a színházi részleg: Frenák Pál és a Duna Művészegyüttes az 50., a TranzDanz pedig a 20. születésnapját ünnepelte. Egyébiránt a víz jegyében telt a 15. Sziget Fesztivál. Jobbára eső, pocsolya és sártenger fogadta a látogatót, amit a szigetelők a legkülönfélébb módon éltek meg - ki rosszkedvűen, ki kreatívan, találékonyan: homokvárat, homoknőt építve vagy épp sárfürdőzve.
A mérleg pedig 371 ezer látogató és veszteség.
|
Koprodukciók
Úgy tűnik, Ivo Dimcsev, a bolgár performer- rendező fenegyerek divatba jött a Szigeten is. Tavaly az elhíresült Lili Handellel vendégszerepelt a fesztiválon, idén pedig már jelen volt nemcsak a Sátorban, de a füvön is. Az előző helyszínen koreográfusként, az utóbbin tanárként.
A pózokba, szerepekbe megzakkant lélek legeredetibb és leggyilkosabb humorú, legprovokatívabb hangú krónikása Ladányi Andrea meghívására a magyar csapatra hangszerelte sajátos mondandóját és stílusát. A La Dance Compagne új produkcióját 2 solo, 1 duet címen láthattuk. Mindhárom etűd markánsan épít a vizualitásra, és sajátos jelenlétet igényel a színészektől, táncosoktól.
Négy torzult lelkű önjelölt művész/álművész krédóját s passióját látjuk - szatirikusan, őrületesen, trónfosztottan. Dimcsev figurái úgy mártóznak a szerepekben, mint ahogy a festékekben. Ami időnként leválik, lecsorog róluk, idétlenné, groteszkké, ugyanakkor esendővé téve őket.
Pózokba merevedett, identitászavarral küzdő, az infantilitás határát súroló, széthulló személyiségek ők, akik csak szerepekben képesek egzisztálni.
Az előadás méltán nyerte el a legjobb színházi táncelőadás díját a 13. Alternatív Színházi Szemlén.
A Szigeten fellépő performereknek lenne mit tanulni Dimcsevtől és a La Dance Compagne-tól, akik iskolapéldáját adják az autentikus performance-nak: háló nélkül provokálnak és tartanak tükröt.
Dimcsev másik szigetes "jelenléte" a Színház- és Filmművészeti Egyetem Mozgástanszékének 2007-es mozgásvizsga-bemutatója, ahol az általa is tanított első- és másodéves színinövendékek (pontosan tizenegyen) különböző helyzet-, koncentrációs és beszédgyakorlatokból építkező produkciót tettek elénk. Motívumok ismétlése, fokozások és a szinkronitás eszközével élő bemutatójuk előadásnak nemigen nevezhető, az azonban megnyugtatóan jól látszik, hogy igen jó kezekben vannak a leendő színészek.
Jóval érdekfeszítőbbek voltak, mint a Sátor bejárata felett ügyködő már említett performerek, akik többnyire kínosan erőltetett, jópofáskodó vagy épp világmegváltó ötperceseikkel cerberusként őrizték a bejáratot.
A már néhány éve kipattant, de rendre sikertelennek bizonyuló ötlet, a sátorbéli előadásokat megelőző performance-ok nem csak ránk erőszakolt voltuk, a csendes terror miatt, de nívójuk okán is megkeserítették a Sátorba bejutni kívánók életét és szája ízét. A színvonal idén még csak hullámzónak sem volt mondható, mivel egyetlen csapat, a Shu Műhely kapta meg a lehetőséget. De nemcsak e rossz performance-okat kellett végigszenvednünk, hanem az egyre gyűlő tömeget, a felesleges várakoztatást és ácsorgást, majd a nézőteret vadállat módjára megrohamozó embersereg tülekedését is, ami nem fair, pláne esőben. Egyetlen élvezetes momentuma e "túlélési" gyakorlatoknak épp maga a publikum volt (effektíve nézőnek nem is igen mondanám magunkat), annak reagálása, frappáns beszólásai vagy csak morgolódásai, halk megjegyzései, amik valóban szellemesek és eredetiek voltak.
A frusztrációk és szorongások komorabb tónusú analitikusa, Frenák Pál Instinct című opusában ismét az ösztönnel való küzdelemről vall táncosain keresztül. Frenák tovább írja sajátos, szubjektív magánmitológiáját. Belső tájakat vetít ki s szublimál a térbe most is. Terekkel és erős képekkel komponál, éppúgy, ahogy az Ambrus-Zsótér páros. Egy világoskék meredek rámpa tölti be a színt. E térbe különös, ösztönig lecsupaszított figurákat vet bele: "hangtalan vacogó", kuporgó ösztönlényeket, akik e rámpán fizikailag kiszolgáltatottá kényszerülnek mindvégig.
Frenák képei és lényei még sokáig bennünk kísértenek. Az 50. születésnapját ünneplő Frenák Helmut Oehring német zeneszerzővel együttműködve alkotta meg az Instinctet a Bipolar német-magyar kulturális projekt keretében, a Trafó és a Sziget Fesztivál koprodukciójában. (A Sziget Fesztivál Kft. ugyanis évente legalább egy produkcióban megrendelőként és támogatóként is aktívan közreműködik.)
Az előadás kőszínházi bemutatója november elején várható a Trafóban.
Hazaiak és külföldiek
A nemzetközi hírű olasz átváltozó- és átöltözőművész, Ennio Marchetto mellett (aki még magát az angol királynőt is mulattatta, s akinek előadására sajnos nem jutottam be) ott volt a mi átváltozóművészünk, Eszenyi Enikő is. Legújabb önálló estjével, a sanzonokból és kortárs nőköltők munkáiból összeállított, erotikusra hangolt A gyönyörben NINCS középúttal fergeteges sikert aratott. A közönséggel való folyamatos, intenzív "flörtölés" adta meg az alaphangulatot monoshow-jához. Egy pillanat alatt képes ujja köré csavarni közönségét, elvarázsolni, meggyőzni bármilyen műfajban, s lényével betölteni a teret. Sokszínűsége, sokarcúsága, extra energiája és szuggesztív vagánysága elképesztően erős.
A különös hangulatú, izgalmas mozgáskultúrájú, gesztusrendszerű és világú, többszörösen elismert Bankett a Kovács Gerzson Péter vezette TranzDanztól viszont itt a Szigeten sajnálatos módon nem igazán volt Sziget-kompatibilis és működőképes, a közönségből sokan menekülőre is fogták. A Sziget pezsgése, túlhajtottsága nem kedvezett a ráhangoltságot igénylő, dekonstrukcióra épülő táncabszurdnak, amely maró szatíra rendszerváltás utáni létünkről. Sajátos apokaliptikus danse macabre DJ Palotai zenéjére, amely Kocsis László Szunyog fergeteges szólóját követően, végül egy szürreális fináléba torkollik. Mindazonáltal azt hiszem, egy rövidebb változattal Szigeten belül és talán kívül is jobban jártunk volna.
A dél-koreai Lee K. Dance csapat színpadképe piros pöttyeivel akaratlanul is a Sziget egyik szponzorára rímelt. The Spring Dreams című koreográfiájuk első része - a várakozásunktól mélyen elmaradva meglepően sematikus, klisékkel teli. Táncosaik hatalmas fehér lufik közepette fekete télikabátokban ugrálnak igen artisztikusan és "expresszíven". Produkciójuk legizgalmasabb pillanata, amikor a nézők közé dobják a lufikat. Innentől a játékos kedvű nézők már végleg fittyet hánynak rájuk. A második rész lufik nélkül zajlik, mégis az bizonyul izgalmasabbnak. Érdekes, hogy épp a konvencionálisabb, tradicionálisabb elemekre épülő, statikusabb és lassúbb koreográfia tűnik hitelesebbnek. Megkap, nem pusztán egzotikuma miatt. A rövid szünet után ugyanettől a csapattól volt látható a Between, amely két jól képzett, clownra hangolt táncos duettjén keresztül mutatja ironikusan- játékosan két ember lelki huzavonáját, egymásra hangolódását és macska-egér harcát. (Egy férfi és egy nő táncolja, ám ennek itt most nincs jelentősége.) Folyamatosan incselkednek s feleselnek egymással. Hol egy ajtó két oldalán állva, hol egy pallószerű deszkát maguk elé, a másik mögé döntve. Valamiféle fal mindenesetre mindig ott húzódik közöttük, még ha időről időre le is döntögetik azt.
A koreai csapathoz hasonló benyomások érhették az embert, ha betért a kubai Danza del Alma best ofjára. A jól képzett, kizárólag férfi táncosokból álló csapat akkor volt átütő, amikor valami ősit, rituálisat jelenített meg a színpadon teljes beleéléssel, ugyanakkor némi eltartással.
Míg a Danza del Alma minden díszlet nélkül dolgozott, a francia Accrorap Idegen testek című előadásának lenyűgözően impozáns díszlete volt. A gigantikus paravánszerű szárnyas oltár egy Van der Veyden Utolsó ítélete ihlette s meghatározta montázs volt más vallások szimbólumaival vegyítve (díszlet: Gilles Rondo), középkori liturgikus hangulatot árasztva. De éppígy lenyűgöző volt a kilenc táncos karakterének és alkatának különbözősége. Zömök, pocakos, alacsony, nagydarab - mindnyájan alkatukat meghazudtolóan mozogtak a színpadon. Üdítő volt látni nem szokványos táncos megjelenésüket. Ám nem csak alkatukat és nemzetiségüket (indiaitól a kubaiig) tekintve voltak eltérőek, a különböző képzettségű táncosokból álló csapat remekül ötvözte a különböző stílusokat is a hiphoptól a kontakt táncig és az utcai breakig, az indiai klasszikus tánctól az electric boogie-ig.
A sokszínűség mellett az Accrorap csapatmunkáját elképesztő összjáték és szinkronitás jellemezte.
Szólókból, duettekből és csoporttáncokból álló estjük globalizált összkultúra alkatok, kultúrák, stílusok - egymásnak idegen testek (Les Corps Etrangers) - találkozásával. Mely találkozásban Kader Attou koreográfus és kilenc táncosa felmutatja mindennek pusztító és termékeny erejét egyaránt.
A spanyolok viszont stílszerűen vegytiszta tradicionális flamencoesttel léptek fel. A névadó, Eva Yerbabuena vezette Balet Flamenco a flamenco sokszínűségét prezentálta s bizonyította hat tételben. A legizgalmasabb a középső darab volt, Eva előadásában. Elsöprő erejű díva, nem alaptalanul Eva a flamenco egyik koronázatlan királynője. Előadásmódjának belső izzása és expresszivitása, fojtott feszültsége és erotikája drámaisággal tölti meg a flamencót. Eva a flamenco esszenciáját adja, az ő tolmácsolásában megunhatatlannak tetszik. Mindez élőzenével, s a muzsikusok, főként a három énekes-palmero (tapsember) legalább olyan élvezetes és látványos előadást nyújtott, mint maguk a táncosok. Inspirálták egymást, sziporkázó, virtuóz párbeszédet folytatva mintegy. Diskurzusuk olyan volt, akár egy jó bikaviadal.
A portugál O Ultimo Momento formáció Contigo (Veled) című alkotásában az akrobata (és videós) Joao P. Pereira dos Santost látjuk egy kínai mászórúdon. Pereira teljesen uralja azt, ugyanakkor szinte partnerként, "játszótársként" kezeli nagy alázattal, így amikor végül meghajol, szinte természetesnek tűnik, hogy bókol e "partner" felé is. Gesztusában ott az alázat és hála, hisz Pereira is tudja, hogy egyedül még neki sem megy. Pereira a gravitációval kokettál, fizikai törvényeket meghazudtolón. "Útitársával", egy fekete kődarabbal - amely mintegy viszonyítási pontot is jelent - esik/csúszik versenyt, hogy aztán elkapja azt. Pereira újra és újra nekiveselkedik, hogy megkísértse a magasságot: mászik és csúszik, majd kitart, s megint csúszik, hogy hirtelen lefékezve megálljon néhány centire a földtől - olykor fejjel lefelé is. Máskor a rúd tetején egy széken egyensúlyoz. Mi pedig hol a szemünket takarjuk el izgalmunkban, hol felszisszenünk a meglepődéstől, vagy épp megkönnyebbülve. Fantáziája kiapadhatatlannak bizonyul koreográfusáéval, Rui Hortáéval együtt. Ördögien kutatja szabadsága végső határait. Méltán tartják őt a mászórúd ördögének. Ám nem csupán ettől olyan felejthetetlenül varázsos Pereira produkciója, hanem mert művészi szintre emeli a virtuóz akrobatikát. Nagy élmény volt őt látni.
Éppígy ragadott magával Hiroaki Umeda, japán táncos is, aki valósággal beszippantott sajátos mátrixos világába. (Umeda fotósként indult, és onnan, fotóművészeti tanulmányait megszakítva tért négy évvel ezelőtt a tánc felé.) Munkája olyan szuggesztív volt, hogy a minimál, egy test és egy sötétben vibráló fénycsík együtteséből adódó látvány rabjaivá lettünk valamennyien. Pedig Hiroaki jóformán mindvégig egy helyben áll; egymaga a sötétben, minden díszlet, jelmez és kellék nélkül, alig megvilágítva. Fényfosztottság és "tér nélküliség", elektromos villanások és ipari zene jellemzi nagyon tudatos és kidolgozott előadását. Lassan, szinte észrevétlenül kezd el a lábfeje mozdulni, a fény derengeni. Olykor csak a karja rezdül, a válla rándul - mozdulatait eleinte alig érzékelni. S később is, végig egy helyben táncol: mozdul, rándul, hullámzik s vibrál. Ám rendkívüli koncentráltsága, e "semmi" mögötti történések valami láthatatlannal való eggyé válások, majd elválások szünet nélküli harcát sejttették. Umeda együtt pulzál a zenével és a vibráló fénnyel teremtett térrel, s minden porcikájában ráhangolódik arra a virtuális világra, amibe száműzte magát. És egyre intenzívebben haladunk vele mind beljebbre, mélyebbre e világba mi is.
Az est második részében a francia Anthony Egéa koreografálta szólót láthattuk a lenyűgöző Emilie Sudre előadásában, aki jön magas sarkú cipőben, nőiesen szexis, hiphophoz, kortárs tánchoz a legkevésbé sem illő kisestélyiben, hosszú szárú kesztyűkkel, kecses járással, feszes tartással. Hódító nőstényként néhányszor körbejárja felségterületét. Visszafogott és kihívó, elegáns és frivol, magabiztos és törékeny. S némiképp ő is egy torreádorra emlékeztet.
Aztán egy laza mozdulattal szaltózik egyet, magától értetődően, majd a földön pörög a hátán breakesként. Mindezt autentikusan és elképesztő akrobatikus ügyességgel teszi a már említett kisestélyiben. Aztán egy pillanat alatt megint átváltozik erotikus kisugárzású, elegáns nővé. Idővel apránként leveti magáról a nőiesség kellékeit, egy bugyi és egy fekete kesztyű marad csak rajta. Ám így is finom és megközelíthetetlen, titokzatos és elegáns marad. Nem egy sztriptíz részesei vagyunk, hanem egy rejtélyesen vonzó nő különös bűvkörébe kerülünk, aki elvarázsol azzal, hogy az ellentéteket szedi magával ragadó könnyedséggel harmonikus, szemet gyönyörködtetőn esztétikus rendbe. Break és nőiesség, break és elegancia, break és érzékiség, erő és kecsesség az ő eszközkészletében nem egymást kizáró fogalmak.
Sudre nőiesen izmos háta, ami oly sokszor kerül a fókuszba, mintegy védjegye is lehetne produkciójának.
A Compagnie Revolution szólója valóban forradalminak bizonyult. Szűnni nem akaró vastapssal köszönte a közönség.
E két szólóból összeállított est(rész) a Sziget egyik legemlékezetesebb produkciója volt.
Idén a humor is markánsan jelen volt a Sziget Színházban. Fabien Kachev (F) parodista minden kellék nélkül is fergetegesen szórakoztatta közönségét, pusztán mimikával és néhány mondattal remek karikatúráját adva a különböző embertípusoknak s karaktereknek.
És itt volt ismét a lehengerlően jópofa spanyol utcaszínházi pantomimtársulatból alakult Tricicle is, akik csalódást csupán azzal okoztak, hogy ugyanazzal a produkcióval érkeztek, mint legutóbb, ami a nemzetközi kínálatot figyelembe véve kicsit luxusnak tűnik. A Tiger Lilles (UK) is visszatérő vendég, ám sajátos koncertjükre idén is szinte képtelenség volt bejutni. Megfontolandó, nem kellene- e a Sátor legzsúfoltabb előadásainak ismétlésére lehetőséget teremteni. Most a szervezők csupán a sátrat hagyták nyitva, így kint is egy nagyobb csoportosulás hallgatta a kiszűrődő unikális hangokat. Egy japán diáklányok adta dobkoncert, az őrült Méhek őrült duója (Méhes Csaba és Hargitai Gábor), a táposok személyre szóló egypercesei (értsd: a csapat minden percét külön nézőnek játszotta), valamint a francia Transe Express utcaszínház nagyszabású macabre-ja mozgó díszlettel és tűzijátékkal, színesítették még többek között a színházi kínálatot.
Egyébiránt egyre inkább érzékelhető a többhelyszínes Sziget Színház- és Táncsátor komplexuma mellől a háziasszony/gazda hiánya, aki barátságosan, kedélyesen terelgetné és tájékoztatná a színház iránt érdeklődő vagy csak épp odavetődő publikumot. Fel- és lekonferáló bemondó ugyan van, ám ő nem tölti be a fent említett funkciót, szűkszavú megszólalásai nem bizonyultak elégségesnek. Idén is előfordult például, hogy a későn érkezők elballagtak a szünetben, nem tudván a második részről, de az is elkerülhető lett volna, hogy külföldiek vonuljanak ki tömegesen, zavaróan, ám érthető módon a magyar nyelvű előadásokról. Ugyanígy a dohányzás tilalmáról és a sátorból kiszorultakkal is kommunikálhatna a gazda. Mindezt azért, hogy a színvonalas előadásokat, kuriózumokat felvonultató nagyüzem otthonos hellyé váljon.
MARIK NOÉMI
