A cím hatásvadásznak tûnik (így aztán az is), de a kiemelés bizonyos szempontból mégiscsak valósághû. A közvélemény fölfigyelt ugyanis a fesztivál egyik elõadásának bizarr "bábjelenetére", amelyben csupán a sliccek látszanak a paraván mögött, a sliccekbõl pedig egyszer csak elõkerülnek a fütyik. Mit elõkerülnek, vitustáncot járnak jó néhány percig. A jelenet nem egészen öncélú, szélsõségességében tükrözi a TÁP Színház produkcióinak lázadó szellemû, polgár-, sõt, mûvészpukkasztó frivolságát (Minden Rossz Varieté). Ezzel együtt az elõadás Nyíregyházán csaknem politikai vihart kavart.
A fesztivál, persze, egészen másról szólt! Elsősorban arról, hogy mennyire "happy". Valamint arról, hogy a (feltehetően a nemzetközi figyelem fölkeltése céljából) Vidorból "Happy Art" elnevezésre váltó, világzenei, színházi és más egyéb programokat fölvonultató fesztivál az "art"-ot legalább annyira komolyan (!) veszi, mint a "happy"-t.
A színházi versenyprogram Szinetár Miklós vezette zsűrijének tagjaként a meghívott előadások pillanatnyi állapotáról alkotott véleményem nyilvánvalóan tükröződik a kiadott díjakban. Az, hogy egy kilenc éve játszott előadás a legszebb virágkorát éli..., hogy az 1998-ban besöpört Kritikus-díj után csaknem tíz évvel ugyanazt az epizódalakítást fesztiváldíjjal is érdemes elismerni..., hogy legalább két "legjobb" férfialakítás van, és ugyanennyi női... stb. Egy ilyesfajta fölvonulás azonban a versenytől függetlenül is mutat egyfajta képet. Jó, nyilván a programot összeállító színidirektor, Tasnádi Csaba, illetve - rajta keresztül - a nyíregyházi színház ízlését, szellemiségét. De épp a körültekintő válogatásnak köszönhetően fölhívja a figyelmet olyan trendekre is, melyek a színház éppen mai útkeresését jellemzik, amelyeknek a jelei fölbukkannak itt is, ott is, amelyeket ma még kísérletként tartunk nyilván, de holnap talán már korszakalkotónak tituláljuk. Vagy fordítva.
Nem annyira váratlanul, a nagyszínházi, illetve az utcaszínházi produkciók - már amennyiben az előadás bemutatásának a helyét bizonyos műfaji kritériumokkal azonosítjuk - relatíve hagyományos értékeket mutatnak. Legalábbis ezeket a produkciókat nem járja át az a már-már a színházművészet totális lerombolását és egyidejű újraalkotását célzó, mondhatni "intézményesített" forradalmi lázadás, amely bizonyos (legyen itt megint egy helymeghatározás) stúdiószínházi előadásokat. Ezen belül is főként azokra gondolok, amelyeket alkalmi vagy független társulatként hoznak létre az alkotóik: TÁP Színház, Pintér Béla és Társulata, Szabó Réka Tünet Együttese. Nos, ezekben a színház új formáit kutató színpadi művekben határozott tendenciát mutat az a vágy, amely újraalkotná színház és valóság évezredes viszonyát.
Mire gondolok: szerep és szereplő, színész és színpadi figura, tágabban valóság és művészet eleddig szokatlan egybeolvadására. Vajdai Vilmos a Minden Rossz Varieté kibővített, "rendezői változatában", ahogy több más előadásukban, a saját nevükön szólítja a színészeit, azt a penzumot róva ezzel rájuk, hogy civil énjüket vállalva hozzák színészi mivoltuk "legrosszabb" formáját. A Tünet Együttes produkciójában is a saját nevükön mutatkoznak be a szereplők, és még az is elképzelhető, hogy a saját történetüket mondják. De máshonnan is hozhatok példát. Máté Gábor AlkalMáté Truppja minden évben kisorsol tagjai közül valakit, akiről darabot készítenek. Idei, Zsámbékon bemutatott előadásuk a Járó Zsuzsa címet viselte, jövőre a Szandtner Anna című drámát adják. Ez azt jelenti, hogy az említett produkciók résztvevői, akik között ott vannak korosztályuk legsikeresebbjei is - Csányi, Kamarás, Szandtner és a többiek -, saját civil énjüket engedik át a színpadnak, ami, és ezt nem lehet tagadni, szokatlan borzongással tölti el a közönséget. Mintha hirtelen valós testet öltene az az évezredes nézői vágy, amely a szereppel azonosítaná a színészt magát. (Persze, nem teljesen előzmények nélkül való a dolog, kicsit hasonlót például az avantgárd színház is kitalált, de az, hogy úgy mondjam, hamvába holt.)
A bulvármédia, a valóságshow-k, a celebkultusz korában még fokozottabb a szerep mögött megbúvó művész magánszemélye iránti kíváncsiság, vagyis a nézői befogadást ily módon valóban izgalmasabbá teszi ez a fajta színház, még akkor is, ha a lehető legtávolabb helyezkedik el a bulvártól. De nem csupán erről van szó. Az "egybeolvadás" formai aktusa szerencsés esetben túlmutat önmagán, s átfogóbb módon elemzi mindennapi valóságaink egyre megfoghatatlanabb távolságba kerülő fogalmát. A kérdés tehát, hogy ezek az - egyelőre inkább csak - egyedi kísérletek később majd lelepleződnek-e (hímtagokkal vagy anélkül) mint kiüresedett formai elemek, vagy újfajta esztétikai kategóriát hoznak létre, s ha ez utóbbi következik be, lesz-e átjárásuk a hagyományosabb produkciókhoz. Azaz: lesz-e ebből színházi "újhullám"...
KÁLLAI KATALIN
