Kovács Lajos nevérõl bizonyára a Woyzeck ugrik be elsõre az olvasónak, de a Szász János-film címszereplõje pályafutásának legalább ilyen jelentõs állomása volt az a Szolnokon eltöltött néhány év, amikor a legendás rendezõ, Paál István rendezésében a drámairodalom nagy szerepeit, többek közt Hamletet és Ványa bácsit játszhatta el. "Felzaklató, a színpad kereteit szétfeszítõ a színészi jelenléte (...) Megrendítõ színházi pillanatokat tud teremteni" - írta róla Nánay István egy kritikájában. Kovács Lajossal a Gourmand Caféba ültünk be egy kellemes július végi délelõtt, hogy egykori és közeljövõbeli filmes, illetve színházi alakításairól, megpróbáltatásokról, betegségrõl, valamint az elkövetkezõ idõszak munkáiról, terveirõl beszélgessünk.

Utoljára a Bárka Színházban játszottál két Harold Pinter-darabban. A Holdfényben Andy-t, a Hazatérésben Maxet alakítottad. Volt olyan kritikus, aki jutalomjátéknak nevezte ezeket a szerepeket...

Előtte volt még a Ritter, Dene, Voss, amiben csúnyán megbuktam. Nem tudtam vele mit kezdeni.

Szeretted ezt a két Harold Pintert játszani?

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ez a kérdés messzebbre vezet. Amikor Békéscsabát otthagytam, pontosabban kirúgtak onnan - mert kirúgják az embert, nem a színészi munkája miatt, hanem más okokból kifolyólag -, akkor kerültem Paál Istvánhoz, de először nem közvetlenül Szolnokra. Októberben mentem oda Istihez, akkor a szerződtetések természetesen megvoltak, a színészeket március 31-i határidővel már leszerződtették. Egy évig nem volt munkám, Debrecenben, Szegeden próbálkoztam, de nem szerződtettek, mert elterjedt rólam, hogy tehetségtelen vagyok, meg alkoholista, és mindenkinek szétverem a fejét. Ebből semmi nem volt igaz. Igaz, arról lehetne beszélni, hogy kinek mit jelent a tehetség, ez a Kovács képviseli-e a trendet, és egyáltalán ez a trend min alapul, a tehetséget mi alapján ítéli meg mondjuk egy Jurka László, aki az igazgató volt Békéscsabán. Isti azt mondta, hogy menjek el Szegedre, mert arra a szezonra már nem tudott leszerződtetni. Menjek oda, mert ott van Árkosi Árpád, vele dolgozzam. Ott játszottam Albee Állatkerti történetét is a drága-drága Király Leventével, aki csodálatos volt, azt a kis szerepet is nagy alázattal hozta. Enyém volt a főszerep, egy hosszú monológgal, amit hallatlanul nehéz megjeleníteni, de nekem valahogy nagyon könnyen sikerült. A Jókai Színházban játszott munkák rendkívül "vonalasak" és könnyűek voltak; ez viszont nagyon nehéz, de mégis könnyen megcsináltam, éppen a békéscsabai szenvedéstörténetem alapján. Szegedre vagy nyolcszor elutaztam szerződtetni magamat, de elküldtek mindannyiszor. Mondták a feleségemnek, Zsuzsinak, hogy vigye már innen a francba a férjét, hát nem látja, hogy nekünk nem kell, menjen innen. És amikor Árkosival megcsináltuk ezt a darabot, akkor odajött ugyanaz az ember, aki nyolcszor elküldött, hogy éppen egy ilyen színészre van szükségük, mert ez a színészet, sőt, több annál, maradjak. Én meg azt mondtam, hogy nem, mert Paál Pista már leszerződtetett. Akkor még nem tudtam, milyen kaliberű rendező ez a Paál István, csak hallottam róla annak idején. Leszerződtetett, és egy Harold Pinter-darabot kóstoltatott meg velem, a Születésnapot. Hogy én ott mit és hogyan játszottam, arra nem emlékszem, pontosabban emlékszem, de olyan miazmásan, súlyosan titokzatos mű volt, hogy csak úgy nagyjából tudtam megfejteni, de a lényegét, amit aggyal nem tudtam földolgozni, vagy nem is lehet földolgozni, azt sikerült megcsinálnom. Koltai Tamásnak volt erről egy remek írása. Különben a mai napig nagyon szeretem őt, és nem emiatt, olvasom a többi cikkét, könyvét is. Az volt a címe a kritikájának a Színház című lapban, hogy Honnan jön a fenyegetés? Azt vizsgálta, honnan jön a félelem, mert a darab tulajdonképpen arról szól, hogy Stanley fél, de valami elképesztően, ki tudja, mitől. Hiszen félni ezerféle dologtól lehet. Tamás ezt megfejtette azzal, hogy a félelem nem kívülről, hanem belülről jön. Nem attól például, hogy az embert megfenyegetik, nem szerződtetik, vagy beköszönt egy súlyos betegség, aminek halál lehet a vége. A szorongás egy kozmikus, belülről jövő, átkozott, rohadt dolog, amit nem tudsz legyűrni, nem tudsz vele megbirkózni. És akkor ráadásul jön két provokatőr, Katona Jancsi és Jeney Pista alakította őket, akik meglovagolják Stanley-nek ezt a félelmét. Mindenféle hamis váddal illetik, amitől még jobban becsavarodik ez a szegény ember. Tökéletesen megőrjítik, s végül egy fekete autóval elszállítják. Harold Pintert én ekkor megszerettem, bármilyen fájdalmas is volt szembenézni ezzel a darabjával és eljátszani ezt a szerepet. Éreztem, hogy amiről beszél, az valami nagyon kemény közügy. Az emberek, ahogy nézem őket, azóta is félnek, szoronganak, depressziósak. Persze ezt csak utólag láttam, mert azelőtt a színészettel voltam kizárólagosan, 24 órában elfoglalva. Nem ültem le emberekkel erről beszélgetni, elég volt látni az arcokat, a mozdulatokat és azt, hogy bár az emberek különbözőek, de van egy őket meghatározó bátortalanság. Csak a lelkileg stabil ember tud erősen, aktívan, példamutatóan jelen lenni egy társadalom életében, csupán ő tud alkotni, konstruktív lenni, teremteni. Ezt persze nem egyedül a művészetre értem, hiszen a fizikai munka is teremtés, az is, amikor a kovács megpatkolja a lovat, a pék kenyeret süt.

A szolnoki Születésnap után már könnyebb volt a Hazatérésben és a Holdfényben játszani?

Igen, alig vártam ezeket a szerepeket. Pinter szűkre szabott, nagyon ökonomikusan leírt mondatait, szituációit nevezhetnénk abszurdnak, de én nem tenném, mert ezek nagyon reális történetekből építkeznek. Olyan darabokat ír, amelyek formájukat tekintve nem realisták, de tartalmukban azok. A sztorijai hihetetlenek, ilyen nincs, mondaná az olvasó. Pedig van, csak a "nincs"-eket összesűríti egy "van"-ná. Lehet úgy reagálni a szituációira, hogy ezt nem hiszem el, pedig ezek a dolgok megtörténnek másutt, a drámától függetlenül, az életben. És behoz még száz motívumot, s azokat úgy rakja öszsze, hogy a története hihetetlennek tűnik. De, még egyszer mondom, nem az. A játékstílusban is egyfajta nagyon erős jelenlétre és emberábrázolásra kellett törekednünk a kollégákkal együtt. Olyan abszurdnak tűnő mondatokat kell elmondani egymásnak, hogy az embernek égnek áll a haja, a nézőnek meg főleg. A megfoghatón túl, amit a közönség is vesz, érzékel, van valami olyan ismeretlen tartomány, ami mégis valahonnan nagyon ismerős. A közönség nem tudja megmagyarázni a nézőtéren a Hazatérésnél, hogy mi ez, de mélyen megérinti őt a dolog.

Miért jöttél el a Bárka Színházból?

A Hazatérésnek lett volna egy előadása. Fáradt voltam, és megkérdeztem egy bizonyos személyt, nem férfi volt, hanem egy hölgy, nem a drága feleségem, hanem másvalaki, aki azt mondta, hogy ne menj, nem fogsz elmenni. Bérczes Laci hívott, hogy várnak, én meg azt mondtam, hogy nem megyek. Rákaptam erre a dologra, hogy valaki igazol engem: ne menjek el, ha fáradt vagyok. Ezt éreztem máskor is, de akkor nem volt senki, aki támogasson abban, hogy kihagyjam az előadást. Gondoltam rá más alkalommal is, hogy le kellene állni, de azt mondta Zsuzsikám, hogy nyomás, tovább. Hirtelen el lettem kényeztetve. Mennem kellett volna és eljátszanom a szerepet. Lehet, hogy óriási baj történt volna, de lehet, hogy nem. És ebből lett az igazi baj, hogy ottmaradtam abban a szobában... Ez aztán meghatározta az életemet két évre.

Mihez kezdtél a Bárka után? Filmeztél?

A Hazatérés című előadásban | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Akkor vettük fel A fény ösvényeit, az Argót, a Bolondok énekét. Két-három filmet majdhogynem párhuzamosan forgattam. A kimerülésem egyik oka ez volt. A mozik mellett a Romeo és Juliában Lőrinc barátot próbáltam, ami aztán csapnivaló lett. A filmek elszippantották az erőmet. A Bolondok énekét Nagyváradon forgattuk. Hajnalban indultunk onnan, hogy a tízes próbára ideérjek, aztán rögtön vittek vissza Erdélybe. Nagyon nehéz időszak volt. Két év tökéletes agyi bénultság következett ezután... Egy olyan életveszélyes történetbe keveredtem, amibe senkinek nem lenne szabad. A másik fél érdekében sem, de elsősorban a családom, a magánés színházi életem érdekében nem. Nem lett volna szabad, és gondolom, hogy ez a történet a mai napig arra sarkall bizonyos embereket a szakmából, hogy tartózkodjanak tőlem. Azt gondolhatják, hogy a Lajos hogyan lehetett ilyen ostoba. Volt mit vesztenem, könnyen az életem is rámehetett volna, mint ahogy utólag kiderült, gondolok itt a hasnyálmirigy-gyulladásomra. De szerencsére nem haltam meg. Most erős diétára vagyok fogva, de az orvos szerint akár 90 éves koromig is tudok dolgozni.

Hogyan jött ez a betegség?

Hirtelen történt minden, nem volt időm rákészülni a bajra. A testem megduzzadt, elöntötte a vér a hasamat, másfél liter, azt ki kellett tisztítani. Jött a láz, iszonyú látomásaim voltak. Hat héten keresztül minden éjszaka úgy éreztem, hogy másik szobában, másik folyosón fekszem. Nyilván a láztól volt ez, az agyműködésem is megváltozott. Nem aludtam, csupán egy-két órát éjszakánként. Könyörögtem a gyógyszerért, de nagyon gyenge altatókat adtak. Orromba dugták a csövet, úgy tápláltak. Zsuzsikám nagyon sokat sírt. Senkinek nem szóltunk akkor, imígyen szinte senki nem is jött be hozzám. Bérczes Laci látogatott meg és Ábrahám Gyuri [a Gyulai Várszínház egykori gazdasági igazgatója]. Emlékszem, nagyon szorosan fogtam a kezüket. Nem akartam elengedni őket.

Most többet vagy Gyulán. Hogy érzed magad otthon? Nem utazol annyit, mint régen...

Most már kezd hiányozni a kimozdulás. Ha egy ilyen műtéten átesel és egy ilyen betegségen, ami tulajdonképpen egyenrangú egy szívinfarktussal, agyvérzéssel, ha ebből visszajössz, és hazavisznek, amikor első reggel az ágyadban ébredsz, akkor minden zenél benned. Nem tudsz járni, nem tudod, mit fogsz enni, de a kicsi párod már dolgozik a konyhában. Fölkelsz, csönd van, nincs villamoszaj, nem vagy már infúziókon. Eláraszt a boldogság és a nyugalom, hogy élsz, hogy még minden lehet, és most itthon minden levegővétel öröm. Úgy tanultam újra járni, hogy először csak öt métert tudtam megtenni, aztán a kert végéig mentem és vissza, de akkor már levegő után kapkodva ültem be a szobába. Később az utcában sétáltam hajnalban, de az már elég is volt, pedig az nem lehetett több 800 méternél. Egyre csodálatosabb a közérzeted. De jó ez a madárhang, de jó levegőt venni! Azóta már dolgozom a kertben, permetezek. Esküvő is volt, Dávid fiam házasodott. Elkezdtem a futóedzéseimet már régen - nagyon jó otthon! Azért sem mentem ki a várszínházhoz, mert az úgy bezsongatott volna, túl gyors lett volna még az nekem, hogy a színpadon hatás van. Ismerem a Szász Janit, tudom, milyen, erős eszközökkel dolgozik, most megviselt volna ez. De nagyon vágyom most már a társaságra. Járok Ábrahám Gyuri barátomhoz Gyulán, meg az utcán leállok mindenkivel beszélgetni. Csodálatos volt hazakerülni, és azóta is csodálatos ott. Megnyugodtam. A bátyám viszont meghalt közben.

A bátyád fiának, Kovács Gerzson Péternek láttad már előadásait?

Láttam, isteniek. A Codát például, ami megrendítő volt. Jófejű a család. A bátyám, Sándor volt a középpont, a nagy szellemi és érzelmi erő; az ő köpönyege alól nőttünk ki tulajdonképpen, én is. Péternek is rengeteget segített, amíg meg nem találta a saját útját. Sándor csak ült, és mindig mondott egy pontos, megfellebbezhetetlen mondatot. Nem nyalt senkinek, de ha volt valami problémád, azt elmondhattad neki.

Milyen filmben láthatunk majd a közeljövőben?

Most dolgoztam Paczolay Bélával a Kalandorok című filmben, egy nagyszerű történetben, nem kevésbé nagyszerű színészekkel. Ez egy roadmovie lesz, egy háromgenerációs történet. A nagyapát Haumann Péter alakítja, remekül, az apát Rudolf Péter, a fiát egy főiskolás srác. Én egy cigányt alakítok, Jakabot. Nagyon szerettem ezt a forgatást, jól éreztük magunkat közben. Október-november tájékán lesz a bemutató. Szerintem ez egy jó film lesz, egy keserű mozi. Arról is szól, hogy mennyire távol vagyunk egymástól térben és lélekben egyaránt, de bizonyos helyzetekben, az összezártságban megismerhetjük és megszerethetjük egymást. Itt az apa és a fia mennek el kocsival a nagyszülőkhöz. Egy ezzel éppen ellentétes történet: volt nekem egy kolléganőm, nagyszerű színésznő, aki azt mondta, hogy ha egy férfival megismerkedett, mindig elment vele külföldre. Halál szerelmes volt, de mire visszajött, teljesen kiábrándult. Három ilyen esete volt! Három fickót tett taccsra így! Az úton kiderültek a fickó gyengéi, fogyatékosságai. Ezt mondjuk nem ajánlom minden nőnek, eleve drága egy ilyen út - bár most már fapadossal el lehet menni bárhová.

Forgattál a Tüskevárban is. Te játszod Matula szerepét.

Nagyon jó a könyv, de a forgatókönyv nem igazán ragadott meg. Persze csináltam, amit kellett. Mindvégig azt kerestem, hogy honnan került ez a fickó oda. Mármint, hogy én hogyan kerültem oda - nem Matula. De nem sikerült megtalálni, hogyan s miért. Ahhoz, hogy sikerüljön, sok segítség kellett volna még... A munkám elfogadható, de annál semmivel sem több. Úgy éreztem a magam alakításánál, hogy az én Matulám nem önszántából választja az ottlétet. Most ellentmondok annak, amit korábban állítottam, hogy mindig a művet kell megcsinálni. Nyilván nem az összes esetben van ez így, lehet azt módosítani, aktualizálni, változtatni. Az érdekelt, hogy az én Matulám hogy került oda. Önként vállalta? Vagy kivonult a világból? Kivonulni meg mi értelme van? Elmenekült? És akkor néha odavesz két gyereket maga mellé, akit megreguláz? Inkább arra gondoltam, hogy kiűzik, nem fogadják be sehol. De az is fontos, hogy mennyi idő telik el a kiűzetése után. Mennyire konszolidálódik? Vagy ha nem, akkor milyen képek, emlékek törnek fel benne? De hát ez a könyvben nem szerepel. Vagy a Tüskevár inkább olvasmány, mintsem film? Megnéztem a sorozatot, de teljességgel hidegen hagyott. Nem érdekelt. Fekete István bizonyos könyveiben, például a Vukban állatok a főszereplők. Az állatok, akik emberi tulajdonságokkal vannak felruházva. Nagyon izgalmas a néző számára, hogy hogyan gondolkodik egy állat. Persze ugyanúgy, mint egy ember, csak sokkal szebben, tisztábban. A Tüskevár viszont természeti film. Ott a természetet kell hagyni megszólalni, és közben találni egy nagyon izgalmas Matula-Tutajos párost. De a természetről szól elsősorban ez a könyv. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a beszélő személyeket hagyjuk ki...

Fogsz filmezni mostanában?

A Block-66-ra készülök. Ez egy nukleáris katasztrófa után játszódik, ahol a fertőzöttek elveszítik az emberi mivoltukat és az egészségeseket pusztítják, akik megpróbálnak menekülni előlük. De ez csak a legócskább váz, amit most megemlítettem, ennél sokkal összetettebb lesz a film. Én egy vadászt játszom majd, aki egészséges és a mutánsokra vadászik. Először nem tűnt egy nagy szerepnek, de aztán hozzáírtak, bővítették. Ilyen jellegű szerepet nem játszottam még. Óvom, védem az egészségeseket. A miskolci mentőkutyáról is készülni fog egy film, a Mancs. Ez egy öt főszereplős nemzetközi film lesz. Eredetileg én lettem volna a kutya gazdája ebben. Pejó Róbert filmje lesz, aki korábban a Dallas Pashamendét rendezte. Koprodukciós pénzből készül majd, s miután a koprodukciós partner hozza a pénzt, hoz magával színészt is. Tehát elképzelhető, hogy ebből a filmből kiesek. De van még rá esély, hogy ezt az általam nagyon szeretett szerepet eljátsszam. Mostanában pedig Madridba mennék, a My Sweet Stranger című munkában forgatni. Olyan színészekkel, mint William Dafoe vagy Michael Madsen, aki Tarantino Kutyaszorítóban című filmjében játszott. Ezt jól meg is fizetnék. Ami azért fontos, mert két évig nem dolgoztam, nem kerestem pénzt, utol kell érnem magam valahogy. És a Füredi Zoli producer barátomnak van még két vagy három projektje, amiben mindenképpen szerepelnék. Fehér Béla Filkó című könyvéből csinálnánk filmet például, Kovács Richárd rendezésében. Most fogunk találkozni vele. Nem ismerjük a rendezői képességeit. Én nem akarok bóvlit, nekem már elég volt a bukásból. Füredi Zoli szatírájában három szerepet, egy hajléktalant, egy menedzsert és egy tolvajt játszanék el egyben, három egészen különböző karaktert. Van egy olyan forgatókönyvem is, amelyben amatőrök összeállnak és kioktatják a profikat, hogyan készítsenek filmet. És nekik lesz igazuk, sztárokká válnak. Ez a magyar filmezés paródiájaként is felfogható. Sok lehetőség van.

Tele vagy tervekkel...

Tele. A "hullaházban" nem gondoltam erre...

A filmforgatások során érzed annak a hátrányát, hogy mostanában nem játszol színházban?

Ebben a tekintetben is hiányzik a színház. A filmes munkát a színházi előzi meg. A színházban tizenvalahány órákat próbálunk, az egy életforma. Ott nap mint nap gyakorlod a szakmát. Kell a színpad, az edzőterem. Beszédtechnikázol, mesterségbeli gyakorlatokat végzel. A színház komoly dolog, filmezni viszont már engednek amatőröket is. Emlékezz vissza, annak idején, az úgynevezett átkosban a sorozatokat profi színészek játszották. Most nem ez van, néhány kivételtől eltekintve. Nagyon szeretem például Rékasi Karcsit, látszik rajta, hogy színpadon edződött színész, a vérében van a dolog. De a legtöbbjük nem ilyen. És egyszerűen nem tudom, hogy honnan jönnek elő ezek a gyerekek. Nincs kisugárzásuk, nincs gyakorlatuk, egyszerűen csak fölmondják a szöveget.

Azt el tudod még képzelni, hogy egy társulat tagja legyél? Vagy inkább már csupán egy-egy szerepet játszanál el?

Kicsit gátolnak a színházi munkában, de lehet, hogy csak pszichikailag, a betegségem utóhatásai. Attól félek, hogy például mi lenne akkor, ha szédülni kezdenék. De pontosan tudom, hogy eljön az idő, és nem is olyan sokára, amikor ezek a stigmák megszűnnek. Fél év, egy év múlva nyilván minden rendben lesz. És akkor tudnék menni színházba, mert szívesen mennék. De társulathoz, több szerepre nem. Akkor nagyon sokat volnék távol Zsuzsitól, ott a nagy kert, a kutya... Egyegy szerepre viszont igen. A színház elementáris igényem. Filmezni is jó, sőt, ugyanúgy szeretem a filmet, mint a színházat. Nagyon sokan látják, amit csinálok. Örülök ennek. Mindig igyekeztem tartalmas, "igaz" dolgokban szerepelni. De nem vagyok egy sorozatszínész, nem mennék el egy sorozatba játszani. Hétről hétre ugyanazt csinálják, ötszáz részen keresztül, nincs változás. A színészet egészen más. De ebbe most nem mennék bele, mert akkor nagyon sokat kellene beszélni az előadásra való készülésről, a színházi létezésről, a közönséggel való találkozásról, a pszichológiai-fizikai edzésekről, az együttlétekről...

Kivel csinálnál szívesen színházat?

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Zavarba hozol... Egy olyan rendezővel, aki nagyon szeret, megbízik bennem. Persze aki bizalmatlan, az eleve nem szerződtet le. Hívtak egyébként színházba, de nem vállaltam semmit. Ez még az operáció előtt volt, körülbelül nyolc-tíz lehetőségem lett volna, de kihagytam őket, mert alkotóképtelenné váltam. Most viszont, hogy mindent rendbe raktam, jó lenne már játszani. Majdnem mindenkit ismerek a színházaknál. Szívesen próbálnék. Bemenni a színpadra, leülni egy asztalhoz és dolgozni aszerint, amit az adott szituáció megkíván. Mert megint erő van bennem. Két vagy három évemet, ugye, nagyon csúnyán elpuskáztam. Ez önmagam és mások ellen való súlyos, lehet, hogy megbocsáthatatlan vétek. De ezen túltettem magam, kielemeztem, miért történhettek így a dolgok. Árkosival nagyon szívesen dolgoznék.

Hallottam, hogy terveztek egy közös Lear királyt...

Az az én ötletem volt. Igazából csak bedobtam egy ötletet, mert a Gyulai Várszínházban éppen ezt játszották Szász Jani barátom rendezésében. Gondoltam, ez érdekes lehet: nézzük meg, hogy ez a Lear bolond vagy nem az, király vagy sem. Csak egy bolond osztja szét a vagyonát, egy király nem csinál ilyet. Nagyon érdekel, hogy miért teszi ezt, és hogy ez milyen következményekkel jár. Kellene hozzá egy színház, ahol megcsinálhatnánk. Felhívhatnám én a békéscsabai színházat is, esetleg vállalnák, csak én 13 évig voltam ott, és nagyon rossz emlékeim vannak onnan. Amikor A fizikusokban vendégszerepeltem később a Jókaiban, akkor is elő-előjöttek a régi negatív élmények. Arra pedig semmi szükségem, hogy ez újra megtörténjen. De lehetne egy olyan színháznál, ahol szűz terepre tudnék lépni, olyan színészekkel, akiket még nem ismerek. Eléggé hermetizáltam magam a színházak tekintetében. Bár korábban nagyon mobil voltam, játszottam Debrecenben, Szegeden, Békéscsabán, Miskolcon, Szolnokon, Veszprémben, Kecskeméten, Budapesten. Nem menő színész voltam, hanem jövőmenő. De ha mondjuk valaki elolvassa ezt az interjút a Criticai Lapokban, eszébe jut-e, hogy ki is ez a Kovács Lajos? Lehet, hogy azt mondaná, hogy ne hívjuk ide hozzánk, nekünk rossz emlékünk van róla. Épp mostanában gondolkodtam azon: mindegyik színháznál hagytam rossz emlékeket, bukást magam után, de jó előadásokat is. Utóbbira kellene gondolniuk - de hát hol vannak már azok a színházvezetők, akik engem ismertek... Lecserélte őket egy fiatalabb generáció. Olyan lehet még, hogy lesz egy üres hely, valamelyik színész megbetegszik, hasnyálmirigy-gyulladást kap, s akkor azt mondják, na, jöjjön az a fickó, aki már kigyógyult ugyanebből a betegségből. A vígjátékok is érdekelnének különben, azokat is nagyon szerettem. Bennem reális vágyként él a visszatérés. Lehet, hogy mindez már el lett puskázva, és nem jön össze, mert már nehezebben mozdulok. De ha valaki a sípjába fújna, valószínűleg belerúgnék a labdába... De nem "hirdetni" akarom magamat ebben az interjúban. Össze kell ülnünk Árkosi Árpival, s ha közös az akarat, közös a szándék, elmenni színházakhoz, beszélgetni az ottaniakkal: milyen szerepben látnának szívesen.

Attól nem féltél, hogy megbélyegez a szakma amiatt, hogy közönségfilmekben is szerepelsz?

Ha a Kontrollra gondolsz, az egy nagyszerű film volt, világhírű is lett. Árpa Attila filmjét pedig én egyáltalán nem tartom rossznak. Az első filmje volt, de nem sokat problémázott vele, hajszálpontosan instruált. Scherer Péterrel beszéltem erről - az Argóban valami nagyon pontosan meg lett fogva. Nem valami ócska, színtelen- szagtalan dolog lett belőle. Nem tudom, ezt mondhatom-e így, de a mai napig szeretnek érte a nézők, magukat vélik felfedezni ezekben a szerepekben. Ez a film szórakoztat, és én imádok szórakoztatni. Ezt az oldalamat igazándiból nem is ismerhették meg az emberek. Nagyon megható kis emberke ez a Balogh Tibi, nincs a kezében semmi a szaros életén meg az elfuserált ötletén kívül. A vakszerencse viszi előre. Aztán ott ül az árokparton, ugyanúgy, mint az elején. Sehová nem jut, semmire sem viszi. Nincs koncepciója, csak a meztelen segge, és elindul kalandozni. Egy Tarantino-film úgy van felépítve, mintha igazából megtörténnének a dolgok. Az Argóban nem, itt kicsit idézőjelbe van téve az összes lövés. Hülyét csinálunk magunkból - a fegyver nincs nálunk a legjobb helyén.

Úgy érzed, hogy szórakoztatóbb szerepekben nem nagyon mutathattad meg magad és mindig csak tragikus sorsú figurákat kellett játszanod?

Inkább titokzatos embereket. Akikről nem lehet tudni, hogy honnan jönnek, miért vannak itt, mit tudnak lendíteni a helyzeten. Fiúk, fiatalok, asszonyok sorsán kellett változtatnom, elveszett emberekén - pedig én voltam a legjobban elveszve. Ez roppant érdekes: mégis nekem kellett erőt adni, utat mutatni. Ez nagy paradoxonnak tűnik.

De azt legalább tudhattad, hogy milyen az a társ, aki a segítségedre szorul, milyen egy "elveszett ember"...

Lehet, de erre nem gondoltam soha. Mert olyankor, amikor valakin segítenem kellett, a búmat, bánatomat, szerencsétlenségemet mindig elfelejtettem. S úgy éreztem magam, mint egy pozitív hős.

Színházba szoktál járni?

Most nem mentem el Gyulán a várba, mert attól féltem, hogy nem hisznek a szemüknek az emberek, hogy még él ez a rohadt Kovács, és akkor elkezdenek ostromolni a kérdéseikkel, hogy te itt vagy, mi azt hallottuk, hogy neked annyi. Ezt el akartam kerülni. Szászék Learjét szerettem volna megnézni, de a fiam éppen nősült és akkor inkább azzal voltam elfoglalva. A Buborékokat láttam nemrég a tévében, a Nemzeti Színház előadását. El voltam ragadtatva Blaskótól, Udvaros Dorottyától és Varga Máriától is. Ez a kéthárom év, úgy, ahogy van, kiesett az életemből. Volt olyan, hogy naponta három forgatókönyvet küldtek... Meg persze Pesten lebénított az a helyzet, amiben éltem, alkotóképtelenné tett. Nem is volt kedvem elmenni színházba. A lányomat, Vandát néztem meg az Ahogy tetszikben a Vidám Színpadon. Elfogulatlanul mondom: ragyogó volt a kislány, éteri. Egy kabátra emlékszem, ahogy föl- és leveszi, ahogy nővé válik, táncol.

Kivel szeretsz, szerettél együtt dolgozni? Kit tartasz nagyra a szakmából?

Mindegyik színésszel jó volt játszani, filmben és színházban is, Király Leventétől kezdve a Bárka színészeiig. Nagyon kedvelem az érzelmes színészeket, férfiban és nőben egyaránt. Nem a szuperagyakat szeretem. Volt, hogy én is úgy próbáltam játszani, de végül, amikor kész lettem a szereppel, sokkal inkább érzelmes lett az alakításom. Imádom a romantikát. A legtöbb színész racionalista, életrevaló, és nyilván így is örömet okoz millióknak. Én Jimmy Deanből indulok ki, aki azt mondta, hogy a szerepedet testestüllelkestül éld át. De nagyon sok rossz színész is van. Akinek nincs képzelőereje, kisugárzása, aki nem gyakorolja a szakmáját. Van olyan, akivel csak a büfében lehet beszélni, a színpadon, próbán nem... Akit a színészek közül én nagyon szeretek, az Szabó Márta. Az ő játéka rendkívüli módon tetszik. Szeretem az ilyen romantikus színészi alkatokat, amilyenből egyre kevesebb van. Persze tud realistán játszani, de a szeme, a lelke, a teste valahol mindig felülemelkedik a darabon. Nagy tudást sejtek mögötte. Amellett, hogy megcsinálja a szerepet, valahogy túl is néz rajta. Játssza a darabot, de mégis elemelkedik a földtől közben. Nagyon szeretem Csányi Sanyit. Vele ráadásul jó barátságban vagyunk, több filmben is forgattunk együtt. Ölelni való fiú. Akkor derül ki, hogy én is ölelni való fiú vagyok, amikor ő is átölel engem. Kevesen ölelgetjük mostanában egymást. De ha meglátok valakit a színpadon, annak én kivétel nélkül örülök. Nagyon, már pusztán azért is, mert egy olyan kemény szakmát képvisel, amelyben roppantul nehéz helytállni. Az életével játszik. Persze nem mindenki... De az utóbbiak nem is tudják magukkal ragadni a közönséget.

Az interjút készítette: DARVASI FERENC