Amikor ezt a találkozót a POSZT idejére megbeszéltük, legelõször is az jutott eszembe: szinte napra pontosan hat éve annak, hogy legutóbb leültünk beszélgetni. És akkoriban éppen hat éve volt a kaposvári színház tagja...

Micsoda? Már 12 éve vagyok ugyanannál a színháznál? Még nem is tudatosult bennem ez a nagy szám! De mit tegyek: remekül érzem ott magam. Jókora hülyeségnek tartom, amit egyesek mondogatnak, hogy Kaposvár a legendájából él, és a színház hőskorához képest a mai társulat már sehol sincs. Nyilván sok minden más, mint húsz évvel ezelőtt volt (meglepő is lenne, ha minden pont ugyanolyan volna); folyamatosan változik a színház, a társulat állandóan frissül. Viszont Babarczy László művészi igényessége - aki mind ez idáig az állandóságot képviselte a korábbi időszak és a jelen között - változatlan, a színház vezető rendezőinek következetes társulatépítő, színésznevelő munkája úgyszintén. Természetes, hogy Mohácsi János vagy Znamenák István - már csak azért is, mert más korosztályhoz tartoznak, eltérőek a tapasztalataik - másképp látják a világot, és másképp akarják a színpadon megmutatni, mint a most nyugdíjba vonuló Babarczy. De eddigi működésük a garancia rá, hogy a színvonal ugyanolyan marad, a színház feladatának komolyan vétele - vagyis a hit, hogy a színháznak köze van a világ dolgaihoz - nem csorbul. A fiatalabb rendezők: Réthly Attila, Keszég László, Rusznyák Gábor megint más színeket hoznak, de tökéletesen beleillenek a szellemi közegbe. Valószínűleg pontosan ezért vagyok már ilyen sok éve ugyanennél a színháznál, hiszen, ha nem is konfliktusmentes mindig minden próbafolyamat, nincsen olyan rendezője a társulatnak, akire valaha is úgy gondoltam volna, hogy jaj, csak ővele ne kelljen dolgoznom! Az együttes tele van tehetséges fiatal színészekkel, akiknek minden esélyük megvan arra, hogy majd egyszer betöltsék a "régi nagyok" helyét. A nyugodt alkotómunkának persze a legkevésbé sem kedvez az a bizonytalanságérzet, amely mostanában a színház körül kialakult. A döntéshozók, akik Znamenák igazgatói szerződését mindössze egyetlen évre írták alá, nyilván pontosan tudják, hogy ennyi idő semmire nem elég...

Tegnap azzal az előadással szerepeltek a fesztiválon - a Mohácsi János rendezte 56 06 őrült lélek vert hadak című produkcióval -, amely körül az évad során egyeseknek sikerült műbotrányt kavarniuk. Nyilván ez is belejátszott, hogy Pécsett jól érzékelhetően különleges érdeklődés előzte meg a fellépésüket. Milyennek találta az itteni közönséget a kaposvárival összehasonlítva? Jó darabig egy kissé fagyosnak éreztem a nézőtér hangulatát.

Igazából nem tudom lemérni az előadás fogadtatását. Nagyon húzós napunk volt: délelőtt érkeztünk, és egészen az előadás kezdetéig próbáltunk. A fáradtság miatt eléggé eltompultak az érzékeim, amennyire meg működtek még, azt a játékra próbáltam koncentrálni. Mivel az egész társulat nagyon kimerült volt, valószínűleg az előadás is kevésbé jól sikerült; ahhoz ugyanis mindig többletfigyelemre, pluszenergiákra van szükség, hogy a közönséget magunkkal tudjuk sodorni. De a tapsból úgy éreztem: ennek ellenére tetszett az előadás a nézőknek. Tény, hogy ez egy olyan mű, amely megosztja az embereket: nem mindenki fogadja el, hogy az 56-os események évfordulóján nem rendhagyó történelemórát vagy ünnepi megemlékezést akarunk tartani, hanem egy afféle mohácsis drámát - illetve inkább drámai jelenetsort - játszunk. Főként kérdéseket próbálunk feltenni, a nézőknek is és persze magunknak is, hogy mi is történhetett itt valójában. Amikor elkezdtünk próbálni, egy csomó mindent összeolvastam a témában, és arra jutottam, hogy még sok mindenre nincs meg az igazi válasz. Lehet, hogy újabb ötven évre van szükség ahhoz, hogy tisztán lehessen látni a történteket.

Történelmi tényekről is szó lévén, és az előadásban a Mohácsi testvérektől szokatlanul sok realisztikus részletet is látva kérdezem: különbözött-e az előadás elkészültének folyamata a többi Mohácsi István írta és Mohácsi János rendezte előadásétól?

Ványa bácsi - Lázár Katival | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Nem, ugyanúgy dolgoztunk, mint szoktunk, azzal a különbséggel, hogy az előzetes felkészülés során mindenki igyekezett egy kicsit beleásni magát a korba, és a próbák alatt több valóságbeli tényről esett szó, mint máskor. A Mohácsi testvérek, ahogy máskor is, a történet építőköveit főbb vonalakban előre lerakták, és ezen belül vegyesen hoztak készre megírt jeleneteket, jelenetvázlatokat, amelyek a próbák során egészültek ki, és ötleteket, amelyeket együtt dolgoztunk ki (vagy elejtettük őket). Amikor Moha elmondja, hogy hová akarja az adott jelenetet kifuttatni, a színészek beindulnak, és egyik ötlet hozza a másikat. A nagyon komolyra hangolt kórházi résznél például felmerült, hogy a jelenetsor sűrűségét jó lenne valamiféle humorral oldani. Így találtam ki a mindenhol ott lábatlankodó Lajos bácsi figuráját, ügyelve arra, hogy a hipochonder öregember csak ellenpontul szolgáljon, de ne telepedjen rá a jelenetekre. A mű végső formájának összerakásakor az írónak a rendezővel együtt nyilván tekintettel kellett lennie arra is, hogy a színpadon ábrázolt világ valamilyen módon párbeszédhelyzetbe kerül a történelmi tényekkel, illetve az azokkal kapcsolatban felmerülő kérdésekkel. Egy-egy jelenet kapcsán a próbák alatt is sokat vitatkoztunk arról, mi az, amit megtehetünk, és mi az, amit már nem szabad meglépni, mert a jó ízlés határát sértené. Mohácsiék minden esetben nagyon tudatosan járnak el, amikor sokfajta színpadi eszközzel egyértelműsítik: nem a megtörtént eseményeket kívánjuk ábrázolni, hanem a történtekhez vagy a megtörténhető dolgokhoz való viszonyulás színházi feldolgozását akarjuk létrehozni, szobrok helyett pedig eleven embereket szeretnénk megmutatni.

Aztán éppen ebből kerekedett a botrány, amelynek kavarói ügyet sem vetettek rá, hogy a színpadon nem egy az egyben Tóth Ilona, hanem egy Sáry Flóra nevű kitalált szereplő látható, aki a darabban tragikus vétséget követ el.

Ráadásul az előadást színházidegen szempontok alapján támadók részéről a Tóth Ilona-ügy már a második próbálkozás volt, először magába az előadásba, annak frivolságába próbáltak belekötni. A harmadik támadási felületet pedig Nagy Imre figurája, illetve az én játékom jelentette, hogy miért ábrázolom ilyen gyengének, sőt pipogyának. Kicsit elcsodálkoztam, mert eszem ágában sem volt ilyennek mutatni, csak éppen a rendelkezésemre álló jelenetekben nincs mód azt a Nagy Imrét ábrázolni, aki ‘56 hőse és mártírja.

Nagy Imre kifejezetten drámai utolsó jelenete a bíróság előtt - amelyben nem kér kegyelmet - nem szerepel az előadásban. Helyet kapnak viszont szürreális események, például találkozás többek között James Bonddal, Faria abbéval a Monte Cristóból, Széchenyivel, Kádárral, a Holdra szálló Armstronggal... Erről például elképzelhető, hogy nem feltétlenül könnyű feladat a nézőnek feldolgoznia, nem?

Igen, nyilván. Bár a kaposvári közönség nagy része szerencsére kellően nyitott és érdeklődő... Ebben a különös találkozássorozatban tulajdonképpen a halál pillanatát szerettük volna megmutatni. Az, hogy a színpadon elszakad a kötél, amire Nagy Imrét fölakasztották, a végső pillanat kitágulását jelenti, amelyben lepereg az ember előtt az élete; az előadásban nem realisztikus eseményekben, hanem szürreális vízióban kivetülve. A bírósági jelenetet ugyan valóban nem játsszuk el - hogy miért, arról a Mohácsi testvéreket kellene megkérdezni; gondolom azért, mert ez könnyen a történelemkönyvek medrébe terelhette volna az események menetét -, de bántani természetesen a legkevésbé sem akartuk Nagy Imrét; olyannyira nem, hogy életének, politikai pályafutásának bizonyos mozzanatait például kifejezetten kegyeleti okokból nem akartuk feleleveníteni.

Mohácsiról köztudott, hogy utólag is rendszeresen módosít az előadásain. Változtatott bármit is kifejezetten a támadások hatására?

A Sáry Flóra-féle jelenetsorba bekerült egy kis részlet, hogy a hősnő vívódása, amikor megöli az ávóssá lett egykori szerelmét, egészen nyilvánvaló legyen azoknak is, akik soha életükben színházi előadást még nem láttak. Ez az a kép, amelyben kimerevedik a pillanat, megáll a gyilkos kés a levegőben, és az előadást indító időutazás résztvevői, mint egy panoptikumban, körbejárják a múltbéli szereplőket. Pár napja volt az előadás tévéfelvétele; ott a jelenetben - kordokumentátori minőségében - stílszerűen még egy operatőr is besétált a képbe.

A Csak egy szög című előadásban - Kaposvári Csiky Gergely Színház, 2003/2004 | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Nagy Imre és Lajos bácsi - Kovács Zsolt megszemélyesítésében - mindennapi, esendő emberek. A történelem rostálja ki, kiből lesz hős és kiből "névtelen katona"?

Hát valahogy így - még ha ez nem is lett kimondva -, hiszen mindenkiben van mindenféle tulajdonság, legfeljebb az arányok mások. Az időben visszatekintve ez mindig reális kérdésként merül fel; de vannak-e, lehetnek-e hősök manapság? Ezen komolyan elgondolkoztam, és nemleges válaszra jutottam. Harcolni valamiért, ellenállni valaminek nagyon sokféleképpen lehet, nem csak úgy, hogy az ember előrohan egy buzogánnyal, és fejbe vágja az ellenfelet... Én például nem is tudnék így eljárni, és ez látszik is rajtam. Ha Mohácsi nekem szánja Nagy Imre szerepét, vagy Rusznyák Gábor Julius Caesarét, akkor a választásukban benne van, hogy "klasszikus hős" helyett maguk is másféle megközelítésben gondolkoznak.

A szerepkettősség, mint egyébként az előadás nyelvezetének számos más eleme is, eszembe juttatta az elmúlt évekből a másik közös munkáját Mohácsival: a Csak egy szöget, amelynek ereje - sok egyéb mellett - abban a játékos ötletben rejlett, hogy a szereplők felváltva játszották a különböző figurákat. Hol vádlottak voltak, hol vádlók, egyszer cigányok, máskor cigányüldözők. Lázár Katival alkotott főszereplő párosuk is egyszer átkerült a másik oldalra. Itt hogyan szerveződtek a szerepek?

Mohácsi elképzelése az volt, hogy mindenki játsszon mind a két oldalon. A próbafolyamat során a többi szereplő esetében eléggé kiegyensúlyozott arányokkal meg is valósult ez az ötlet, ám föltűnt, hogy a mi párosunk szerepei nagyon egyoldalúra sikerültek. Ekkor találtuk ki, hogy a meglehetősen hangsúlyos deportálós jelenet legyen az, amelyben a másik oldalon jelenünk meg. Ez nemcsak az előadás következetessége szempontjából volt fontos, hanem nekünk magunknak is jót tett; Katival együtt nagyon élveztük, hogy negatív figurát is játszhatunk. Más lehetőségem az ilyen váltásokra azért nem adódott, mert a szerepem már eleve kétlépcsős volt, hiszen narráltam is az eseményeket.

Ez egyébként nehéz színészi feladatot jelentett?

Talán inkább csak szokatlant. És kivételes élményt szerzett: csakis egy ilyen típusú szerepben lehet a nézőkhöz ennyire közel kerülni, a közönséggel ennyire közvetlen kontaktust kialakítani.

Ascher Tamással is kétszer dolgozott együtt az elmúlt hat évben. Egy klasszikus komédiában, Osztrovszkij Erdőjében Vigovként és a Rejtő Jenő műve nyomán írt Vesztegzár a Grand Hotelban című zenés vígjátékban Vangoldként. Ez utóbbi az első főszerepe Aschernél. A hosszabb közös munkafolyamat eredménye, amíg egymással eddig jutottak, vagy egyszerűen csak így adódott?

Inkább ez utóbbi, hiszen már első munkánkban, Az öreg hölgy látogatásában is nagyon jól dolgoztunk együtt. Az a felállás pedig, hogy minden egyes próbafolyamat alatt rengeteget tanulok tőle, a mai napig megmaradt. Amikor a Katonában annak idején láttam a Három nővérrendezését, úgy éreztem, hogy egy olyan színházi mesterrel találkoztam, akinek a keze alatt dolgozni mindenkinek jót tenne a magyar színházi életben. Fantasztikus a stílusérzéke, roppant alapos, semmi nem kerüli el a figyelmét. Figyeli a színész pillanatnyi állapotát, és abból kiindulva ad finom és elegáns instrukciókat, ügyelve rá, hogy ne próbáljon belegyalulni valami olyasmibe, ami a másiktól idegen. Akárcsak Mohácsinál, nála sem dőlhetek soha megelégedetten hátra, hogy készen vagyok a szerepemmel, mert mindig talál még egy hajszálnyi arrébb tenni valót. Ezt én roppantul élvezem.

Mai magyar zenés vígjáték - nem is tudom, van-e ritkább műfaj színpadjainkon. Kivételes ajándék lehet a színésznek, amikor egy ennyire szellemes darab főszerepét bízzák rá.

Az bizony! Baromi sokat röhögtünk a próbák alatt. Nemcsak a Rejtő Jenő-Hamvai Kornél-szövegeken és a Varró Dani-verseken, hanem az Ascherre általában is jellemző humoros-ironikus megjegyzéseken is. Már az olvasópróbán beleszerettünk a darabba, és akkor jött még mindehhez Darvas Bence nagyszerű zenéje!

Mostanában különösen gyakran játszik zenés darabokban.

Igen, az utóbbi években elég sok énekes szerepet kaptam; meg is lepett, hogy öregségemre kezdik belém látni - szerintem elég kevés okkal - a zenei tehetséget. Mondogatják, hogy jó hangom van, és egész jól megy az éneklés - miközben én pontosan tudom, milyen az, amikor a színész valóban ért a zenéhez. Voltam tagja olyan színháznak, amely zenei tagozattal is rendelkezett, és itt láttam, hogyan fest egy valódi énekes. Jó, járok énekórákra, és valahogy mindig sikerül belém táplálni az adott darab zenéjét, a végeredmény pedig állítólag egész elfogadható szokott lenni, de ettől én még nem lettem énekes színész. Ha le tudnék szólni a klarinétosnak, hogy te, itt azt a hangot nyomd meg egy kicsit jobban - akkor igen! De hát hol vagyok én ettől!

De hogy mindennek ellenére imádja a szerepet, az jól látszik...

Hát persze! Igaz, nem elsősorban az éneklés miatt, hanem mert ritka élmény ilyen alkotóközösséggel dolgozni, amilyen ebben az előadásban összeállt. A produkció legalább akkora örömöt szerez a benne játszóknak, mint a nézőknek, akik szintén nagyon lelkesek tőle.

56 06 / őrült lélek vert hadak - Serf Egyed, Nagy Ilona, Kovács Zsolt éa Karácsony Tamás | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Emlékezetes apróság: a félénken csetlő-botló főszereplő, aki végül majd - jó szándékának és sok-sok véletlennek köszönhetően - legyőzi a körülményeket, és hősiesen helyt áll, egy olyan sort kap a dalszövegírótól, amely akár Kovács Zsolt szerepeinek mottója is lehetne: "Hősnek lenni szörnyen komplikált".

Fantasztikus, hogy egy ilyen könnyed darabba is mennyi élettapasztalatot lehet belesűríteni! Ha ez a hős-antihős téma előkerül - mint fentebb is -, sablonos megfogalmazások kísértenek; és akkor itt egy dalszöveg, és az egyszerű állítás mögött milyen találó a látlelet!

Szereplistáját végignézve feltűnt, hogy ezekben az években a vendégrendező, Radoslav Milenković munkáiban játszott a legtöbbet. Hogyan dolgoznak együtt?

Remekül! Nagyon könnyen egymásra hangolódunk, a próbákon soha nem kell különösebben győzködnünk egymást. Ő a legjobb kávébarátom, mind a ketten valami teljesen vadállati mennyiséget iszunk meg, és közben rengeteget dumálunk. Már olyan jól beszél magyarul, hogy a legfinomabb árnyalatokat is meg tudja fogalmazni. Könnyű együttműködni vele; játékos elme (hiszen színész is), tehetséges rendező és érdekes világfi - azonkívül egy valódi energiabomba. Nagyon népszerű az egész társulatban. Másik vendégrendezője Jeles András volt, akinél a Ványa bácsiban Szerebrjakovot játszotta. Mennyire talált magára ebben a jellegzetesen Jeles András-os előadásban?

Sajnos azt kell mondanom, igen kevéssé. Tartok tőle, hogy ez az én hibám, hiszen voltak, akik nagyszerűen megtalálták vele a közös hangot. Jeles pontosan tudta, mit akar, és elképzeléseinek valóra váltásán végtelen türelmesen dolgozott velünk. Magam mégsem tudtam igazán ráhangolódni a gondolkodásmódjára. A darab szereplőit bábuknak képzelte el; kitette egy bábu képét, és annak a "bőrébe" kellett belebújnunk. Ehhez teljesen újra kellett saját magunkat építeni, ami nyilván hihetetlenül izgalmas feladat, de - legalábbis akkor - engem nem tudott eléggé inspirálni. A mai napig nem sikerül helyre tenni magamban sem az előadás egészét - miközben látom értékeit, például hogy vizuálisan milyen szép volt -, sem a benne játszott szerepemet.

Feltűnt, hogy egy interjúban azt mondta: a rendezők lekövetik, hogyan változik, és aszerint adnak szerepeket. Magam viszont hosszú évek óta egy kortalan színészt látok, aki - esendő, szeretni való kisemberek sokszínű gyűjteményét eljátszva - kitart fő szerepköre és groteszk színpadi alapnyelvezete mellett. Személyiségének vajon milyen változását érzékelhetik a rendezői?

Valamennyivel megfontoltabb lettem. Fiatalabb korában az ember bármibe belevág, nem törődik a következményekkel, hiszen még sok ideje van változtatni. Később aztán elvész a semmi sem drága érzése. Bár azt sem mondhatnám, hogy a koromnak megfelelő óvatossággal rendelkeznék... Talán fontosabb, hogy az idő múlásával egyre jobban megismertem ezeket az embereket, akiket eljátszom... Nem is tudom... Attól tartok, nincs elég rálátásom magamra! Szerencsére a rendezőim jobban értenek hozzám, mint én saját magamhoz. Megbízom az ítéletükben.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

 

NKA csak logo egyszines

1