Pesti Színház
LÁTLELET TÍZ TÉTELBEN

Egy száztíz éves darab - ha nem hullott ki a feledés rostáján - nagy eséllyel kerülhet be a klasszikus kánonba. Felújítása kilencvenöt évvel egy betiltott hazai világbemutató után legalábbis kuriózumértékû színházi esemény. Viszont egy osztrák színmû tizennyolc esztendõs magyar adaptációjának újra felújítása - veszélyes mutatvány. Majd két évtized és egy teljes történelmi korszak elteltével a tegnap még közönségvonzó színdarab nagy valószínûséggel kritikus korba jutott. Klasszikusnak fiatal, újdonságnak - papírforma szerint - gyanúsan tegnapi frissességû.

A Vígszínház, amikor előásta a limbusból az Arthur Schnitzler Körtáncából újjászületett Körmagyart, Kornis Mihály emlékezetes aktuális adaptációját, bízott a kivétel érvényében. Attól, hogy a felmelegített étel általában kevésbé ízletes, a töltött káposzta másodszor ugyanúgy, vagy még jobban ízlik. A Körmagyar külön érdekessége, hogy Kornis eddigi drámai oeuvre-jében az egyetlen - bár komoly és komor - bohózat. Csak a színháztörténet margójára kívánkozó adalék, hogy az 1989-es bemutatót több évvel megelőzte Horvai István szándéknyilatkozata, aki a nyolcvanas évek derekán azt tervezte - sőt, valószínűleg nyilatkozta is -, hogy színre állítja az eredeti, több mint százéves, de csak 1981-ben "felszabadított", Bródy Sándor fordította Schnitzlerdarabot, amely csak kötetben hozzáférhető. (Korábban az író, a tapasztalt és fenyegető antiszemita támadásoktól tartva, nem járult hozzá semmilyen bemutatóhoz.) Csakhogy az újraolvasás öröme valószínűleg nem volt maradéktalan. Horvai - akárcsak az irodalomtörténet - bizonyára joggal élvezte és értékelte a darab újszerű ötletét és szerkezetét, a szerelem és a szeretkezés tíz párbeszédben megjelenített kavalkádját, de azt is érezhette, hogy a szecesszió jegyeit magán viselő, annak idején újszerű, leplezetlen erotikájával vonzó és megbotránkoztató bécsi jelenetfüzér előadásához már nem kívántatik különösebb bátorság. Ez adhatta az ötletet a rendezőnek a Körtánc modern és magyar változatának megrendelésére.

A vállalkozáshoz partner is kínálkozott Kardos G. György személyében. Megszületett az új változat vázlata, expozíciója és frappáns új címe, de a sors már nem utalt ki elég erőt és időt, s talán kedvet sem Kardos G. Györgynek a Körmagyar megírásához, a jelenetsor kidolgozásához. Betegsége idején a stafétabotot a színműírásban egyébként is járatosabb Kornis Mihály vette át, aki a schnitzleri ötlet és szerkezet, valamint a Kardos G. Györgytől megörökölt cím megtartásával lényegében új darabot írt a Körtáncból. Megújította nem csak nyelvében, stílusában, humorában - kortársi tartalmában is.

Az utcalány: Pap Vera | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Annak idején kritikámban Kornis komédiáját társadalmunk egyik legőszintébb és legfrappánsabb színházi tükrének neveztem, amiben szélesvásznon látható, hogyan küszködünk, hazudunk, szeretünk és szeretkezünk a nyolcvanas évek végén ebben a kis országban. De természetesen hozzáfűztem azt is, hogy nemcsak ezért tetszett Kornis aktuális erkölcsrajza, hanem mert mestermunkává a penzumot bravúros, változatos, a kort és szereplőit minden jelenetben hitelesen és találóan jellemző színpadi nyelve tette. Megkockáztattam, hogy a Macskajáték óta nem született pesti színpadon ilyen mindenkihez szóló, de minden réteget másért és másként rabul ejtő siker.

Ehhez a máig érvényesnek tartott dicsérethez illik - tárgyilagosan vagy önkritikusan? - hozzáfűzni, hogy azért nem minden bíráló volt ennyire maradéktalanul elragadtatva a vígszínházi Körmagyartól. Akadt, aki magát a vállalkozást is kompromisszumnak tekintette, és a darab egyenetlen kidolgozása, a jellemek rajzának vázlatossága miatt félsikernek értékelte a bemutatót. Volt bíráló, aki azzal érvelt, hogy a könnyűszerkezetes dramaturgia nem is viseli el az elhangzottaknál súlyosabb mondanivalót. A prezentációval kapcsolatban még az a számomra igazságtalannak tűnő megállapítás is elhangzott, hogy az előadás "a színmű sztereotípiáit a színészi játék sztereotípiáival ütköztette". Tapintatosabb - és jogosabb is - volt az a szemrehányás, hogy Horvai a "komoly bohózat" tolmácsaként a jelző értékét halványítva a műfaji meghatározást tartalmazó főnévre koncentrált, és a szórakoztatás, a könnyed szellemesség irányába mozdította el a produkciót.

Ágyról ágyra, Pucérkodó igazságok, Ámokfutó kalandok - ilyen és hasonló, bulvárjellegű címekkel minősítették a darabot, amit pedig Kornis másnak és többnek szánt. Ő, amikor hazai körképet kerekített a hajdani bécsi botránykrónikából, egy nyilatkozata szerint párbeszédbe kívánt elegyedni azokkal, akik hajlandónak mutatkoztak a dialógusra; meg akarta szólaltatni a megszólíthatatlanokat. A Halleluja rangos, elismert szerzőjének vállalkozása szerintem azért sikerült, mert az erotikus játékok sorozatával nemcsak szórakoztatni akart, hanem inkább tükröt tartani az önmagukkal elégedett nézőknek. E cél szolgálatában azután számtalan alkalmat és tág teret talált a korra jellemző magyar helyzetek, kapcsolatok és magatartásmódok felmutatására. Miközben a párjelenetek szerelmi kergetőzése cselekményét tekintve megmaradt az eredeti koordináták között, a darab az érzelmek kiüresedéséről, az érdekmotiválta kapcsolatok természetrajzáról, a korabeli magyar nyomorúságról (is) szólt. A bemutató fogadtatása részben azon múlt, hogy ki mire volt fogékony, a játékra vagy a leleplezésre; hogy mire fókuszált a közönség és a kritika. Aki a szexkavalkád mögé tekintett, az a részletek közös igazságát megsejtve a hatalmi viszonyokat, az alárendeltek kiszolgáltatottságát leleplező vádiratot és a boldogságot kergető kisemberek haláltáncát is kiérezhette a szövegből. Feltéve, hogy a jobbára mégiscsak vázlatos, sztereotip figuráknak nemcsak a tetteit, de a státusát és stílusát is regisztrálta. Hiszen a kétszereplős jelenetekből a szeretőknek a hatalmi struktúrában elfoglalt helyét értékelve, az egyes mozzanatokat egymás mellé illesztve bontakozott csak ki az író alkotta puzzle, a társadalmilag érvényes körkép. A dialógusok hangulatát meghatározta, hogy a nemi aktust megelőző vagy követő párbeszédek a kikövetelt, sürgetett testi kielégülést kísérő csalódás kellemetlen utóízével sorra-rendre megkeserítették a kurta örömöt.

Schnitzler névtelen figurái társadalmilag meghatározott típusok. Kornis általában néven nevezett, többé-kevésbé egyénített szereplői a maguk sorsát élik, a maguk nyelvét beszélik. A színpadon az történik, amit Karinthy a szerelem paradoxonának érez: a férfi és a nő vágyai abban hasonlítanak és különböznek, hogy a férfi a nőt akarja, a nő a férfit. Kornisnál viszont nyoma sincs ennek a szimmetriának: itt vagy a férfi akarja a nőt, vagy a nő a férfit. De egyik sem önmagáért, hanem mert az érdekvezérelt csábító, vagy a csapdába kergetett áldozat akarata erősebb, mint a partner vonakodása.

Amikor a nyolcvanas évek végén már enyhült a puha diktatúra szorítása, és az emberek elfogadták, hogy a láger legvidámabb barakkjában mindenki úgy boldogul, ahogy tud, ezek az érdekek nem feltétlenül és nem közvetlenül materiálisak. Többnyire nem pénzről, hanem befolyásról van szó. Igaz, a kukák tövébe szorult Bérkocsis utcai prostituált vállalkozásában a szerelem leplezetlenül - bár ott sem kizárólag - áru. De amikor A takarítónő elsírja nyomorúságos lakásviszonyait, és bájait a megszerezhető protekció reményében igyekszik kamatoztatni, a bekövetkező aktus is megkeseredik. A tűzközelben élők jóléte, fennen hangoztatott hatalma a kádervilágra jellemző kontraszelekciót leplezi le. A cselekménynél - illetve az aktusnál - sokszor lényegesebbek az indítékok és a körülmények, meg a dialógusokba beleszőtt reflexiók. Lényeges, hogy amíg az osztrák eredetiben az utca lányának, Leokádiának kacifántos "művészneve" kuriózumként még jobban elidegeníti tőlünk, tisztességes, köznapi nőktől a szerencsétlen teremtést, Kornisnál Balog Lakatos Lina nevében hordja sorsát, cigány voltát, és ezzel elő is készíti a jelenete végén bekövetkező kitörést, amikor is a kiszolgáltatottság etnikai tartalma robban. Nem lényegi, de jellemző különbség az is, hogy az eredeti darabban a pásztorórára készülő fess úriasszony nem visel mídert, Kornisnál viszont már azzal kecsegteti partnerét, hogy nincs rajta bugyi. A protekcióra hajtó titkárnő, a színi főiskolai felvételről álmodó kislány, vagy az itthon már befutott, nemzetközi karrierre hajtó színésznő súlyos sértésnek tartanák, ha a testéből élő lány kollégájának minősítenék őket. Hiszen ők semmi mást nem akarnak, mint - az adott körülmények között, vagy azokat megváltoztatva érdemeik, tehetségük szerint - boldogulni. Kornis erkölcsrajzának látszólag a nosztalgiával fényezett "legvidámabb barakk" a helyszíne, háttere, de mögötte ott sötétlik a nyomasztóan "víg magyar apokalipszis".

Bogácsi Erzsébet volt talán az első, aki a szöveg - a szereplők szókincse és a szöveget meghatározó naprakész kommunikációs eszköztár - vizsgálata nyomán feltette a kényes kérdést, vajon megértik-e a jövendő nézők esztendők múlva az összes utalást. Mikor kell majd újabbra cserélni a premier idején közismert reklámokat? Lehet, hogy évről évre, szinte napról napra át kell fogalmazni az utalásokat ahhoz, hogy hatásuk ne hervadjon?

A tizennyolc esztendő múltán a Pesti Színház műsorára tűzött Körmagyar nemcsak ezzel, de ennél súlyosabb kérdésekkel is szembesíti Kornist és a társulatot. Nem is csak a kritikát, a zsöllye hatodik sorában ülő nézőt is az foglalkoztatja, menynyiben aktuális, sőt, mennyire érvényes a bemutatott jelenetsorból kirajzolódó körkép. Hitelesíti-e az adaptációt, hogy utcalányok ma is kelletik bájaikat részeg uraknak és fékezhetetlen nemi gerjedelmükkel csábító katonáknak, és a takarítónők sem feltétlenül feketén foglalkoztatott nyugdíjasok? Vagy arra gondolnak, hogy a "fiatal elvtársak" ma már nem KISZ-titkári múltjukkal, hanem friss menedzseri pozíciójukkal kérkednek, és üzemi bulik helyett vállalati tréningen isszák le magukat? A különbség tetten érhető, de nem alapvető. Az eredeti darabban még grófként fellépő őszülő gavallér Kornisnál sokunk ismerőse: Amerikába szakadt, ott meggazdagodott hazánkfia, akinek itteni légyottja csak azért szenved némi késést, mert illetékesek programjába iktattak egy bankárokkal szervezett "forró és testvéri" találkozót. A sikeres amorózó inkább romantikus, mint racionális férfinak mutatkozik, de igazából szerelmi ostromának körülményei kevéssé valószínűek, ám hiteles és változatlan az a többször is közölt életelve, hogy pénzt csak értékért áldoz.

A Körmagyar ősbemutatója óta sarkából fordult ki a posztszocialista világ, de polgárainak erkölcse nem sokat változott. A sivár, kiüresedett emberi viszonylatok leleplezése akkor is, azóta is elevenbe vág, még ha a nézőtéren ülők már valóban nem is emlékeznek az öt gyógynövényből kotyvasztott, mindenfelé hirdetett elixír reklámszövegére. Hiszen az elhangzó szlogenek minden különösebb erőfeszítés nélkül behelyettesíthetők. Ezen túl - még és már - ismerős Kornis nyelve, a szereplők sajátos szóhasználata, kettős értelemben is korhoz - életkorhoz és évjárathoz - kötött zsargonja. Ami egyaránt alkalmas az utcalány, a káder, a kamaszlány és a magyart az angollal időnként keverő milliomos jellemzésére. A szokatlan, értelmiségi körökben nemigen használt, eltorzított igék - a harizok meg a kunyizok -, a ma is burjánzó, öncélú rövidítések - a pezsi és pézsé - említése egyszerre jellemzi és kritizálja is a komikusan nyelvrontó szavak használóit. Változatlanul hiteles trükknek hat, amikor a lopott pásztorórára érkező szerető a Tömegkommunikációs Központ küldötteként kopogtat, Az utcalány a nála szerencsésebb "főbérletes egyetemista csajokra" féltékeny, hitelesen szervilis A takarítónő aggódása, amikor főnökétől azt kérdezi, hogy "a feje tetszik fájni?". Az ilyen és hasonló fordulatok tulajdonképpen jellemzőbbek a darabra és annak stílusára, mint az ittott felbukkanó anakronizmusok. Mit számit az, hogy napjainkban nem Váci Mihály versével jelentkeznek felvételire a főiskolára készülők, és a kéglit sem nagyon becézik "kérónak".

De valami igaza mégis van a felújítást a sajtóban először bíráló Zappe Lászlónak. Nem is abban az idézőjel nélkül is idézőjelben olvasandó címnek választott közhelyben, hogy "A múlt elmúlt" (Népszabadság, 2007. október 1.), hanem abban, hogy bár az idő igazolja a hajdani pillanatfelvétel pontosságát, nem igazolja viszont azoknak az "örökbecsű" vicceknek az érvényét, amelyek csak bizonyos szövegkörnyezetben tartoznak a klasszikus értékek közé, eredeti összefüggéseikből kiszakítva inkább csak a szórakoztatóipar készlettárát gazdagítják. A hiányérzetet fokozza, hogy a korjellemző hősök a felújításban humoros szerepekként - már-már kabaréfigurákként - jönnek elő.

Ami igazán fontos, hogy a Körmagyar - Schnitzlernek és Kornisnak hála - így is működőképes, az első perctől az utolsóig mulatságos játék. Soha rosszabbat ne lássunk ebben a műfajban! De a tegnapi, a szexuális töltetet politikai gyúanyaggal dúsító feszültséghez, szellemi izgalomhoz a XXI. századi bemutató hatása nem mérhető. Nem Kornis tehet róla, hanem a történelem, hogy társadalombírálata - szerencsére - nem kis részben evidenciákat fűz láncra.

A 89-es bemutató bírálói között volt, aki azért marasztalta el Horvai Istvánt, mert a kétszereplős dialógusokkal nem sikerült betöltenie a Vígszínház hatalmas színpadát, és ennek következtében kínosan "lötyögtek" a jelenetek. Hegedűs D. Gézát ettől megkímélte a direkció. A Pesti Színházban stílusosan intim térbe kerültek a szereplők. Ez azonban mégsem lett tiszta nyereség. Már csak azért sem, mert a Körmagyarnak még a címe is ritmust, tempót ígér. Ám hiába próbálta a rendező a forgószínpad hiányát a félhomályban sziluettként dolgozó, ügyes díszletmunkásokkal pótolni, az elhúzódó változások kínosan fellazították a mű egyébként is szekvenciákra tagolt szerkezetét.

Színész-rendezők jellemző erénye az átgondolt színészválasztás és a következetes színészvezetés. Ez Hegedűs D. Géza munkájára is csaknem maradéktalanul érvényes. A megszorítás egyetlen, fontos szereplőre vonatkozik, aki csak tapsra törekszik, nem pedig emberábrázolásra. Nem illendő, és talán a kritikusi gyakorlatnak is ellentmond, hogy a színészi teljesítmény minősítését az előadás legvitathatóbb pontján kezdjük. Ám ezúttal a kvalitásait számos korábbi darabban bizonyító Reviczky Gábornak A férj szerepében nyújtott sikerületlen karikatúrája, harsány ripacskodása olyannyira kirítt a társulat visszafogottan ironikus stílusából, hogy ezzel, nyilván akaratlanul, szinte keresztezte a rendezői koncepciót. Alakításának harsánysága nem egyszerű stílushibának tűnt, hanem azzal a következménnyel járt, hogy az exkádernek még őszinte mondatait, és ezáltal a jelenet értelmét, tartalmát is hiteltelenítette. Pedig Kornis jó érzékkel differenciált az ávós múltját is vállaló Szlatky Tibor hazug, szerepjátszó megnyilatkozásai és személyes történelmi veszteségét frázisokba pólyázó, de szubjektíve őszinte megnyilvánulásai között. Reviczkynek viszont egyetlen szavát sem hisszük.

A szereplők a komédia eredeti szerkezetének megfelelően két egymást követő jelenetben, és a szituációból következően kétféleképpen mutatkoznak. Az utcalány az egyetlen, akinek a jeleneteit nyolc másik választja el. Pap Vera az időbeli távolságot azzal hidalja át, hogy a felajzott, strichelő kurva nyerseségét ugyanolyan empátiával játssza, mint a kifosztott, részeg milliomost megsajnáló, fáradt és kizsigerelt áldozatot. Pap Vera leleplezi, de fel is menti az általa játszott utcalányt; kiszolgáltatottságában Földi Ágnesnél is meggyőzőbb szószólója, védelmezője a sorsukba beletörődő, testükből élő szexmunkásoknak. Pap Veráról régóta tudjuk, hogy hajdani, naivát ígérő kislányos alkatát vállalva és alakítva, egyre érettebb karakterszínésznő.

Csonka Szilvia viszont kellemes meglepetés. A műsorfüzet "édes kislánya", az írótól pártfogást remélő dilettáns színészjelölt szerepében megérdemelten aratott a bemutatón nyílt színi tapsot. A felvételire csak félig betanult versek suta előadásával igen tehetségesen játszotta el a tehetségtelenséget. Pálfi Ágnes színésznő szerepében Hegyi Barbarának a befutott, de sorsával elégedetlen tehetséget kellett volna megjelenítenie. A színésznő - a darabbeli és az igazi egyaránt - mindent elkövet a váratlanul betoppanó milliomos elkápráztatására, de színtelen játékával sem a hódolatát bizonygató látogatót, sem a nézőket nem hozta igazán lázba. Pedig a milliomost alakító Lukács Sándor remek, vonzó partner!

Igaz, ezúttal megkülönböztetetten szerencsés helyzetben is van: általa - és Az író szerepét játszó, temperamentumos Varju Kálmán által - a szerzők, Schnitzler és Kornis is, részben önmagukról beszélnek. A fiatal drámaíró, amikor a szerelmi jelenetben, sőt szeretkezés közben is feljegyzi az "édes kislány" számára is új, meghökkentő szavait és szófordulatait, gyanúsan ismerős. A férfi szereplők közül Varju Kálmánnál csak Lukács Sándor jobb. Nem rajta múlik, hogy a cselekményben neki tulajdonított, frázisokkal motivált rajongása eléggé hiteltelen. Nem az ő hibája, hogy kételkedünk az Amerikába szakadt sikeres rendező fennen hangoztatott magyarságában is. Annál élesebb a kontraszt, mert a nyilvános és csicsás hazai krízisről fogalmazott nézetei felemás igazságukban is teljesen meggyőzőek. Maradéktalanul hiteles, sőt drámai a kurva ágyában prezentált kiábrándult és kifosztott ébredése. Lukács arról győz meg, hogy folyamatos történet, többdimenziós jellemrajz nélkül is lehet igazi színházat teremteni. Csak empátia és eszköztelenségében is többrétű emberábrázoló készség kell hozzá.

A tárgyi világ kialakítása a díszlet- és jelmeztervezőként is foglalkoztatott Nagy Viktóriára hárult. Tehetségét az egész előadás képi megjelenítésénél jobban bizonyítják az eltalált részletek: Reviczky hózentrágere, Pap Vera vöröslő hajzuhatagként kitalált parókája, vagy a szeretkezésre csábító, tigrismintás franciaágy. Mégis úgy érzem, hogy a darab stílusa valamivel kevésbé visszafogott látványt, hajszálnyival nagyobb tervezői merészséget is elbírt volna.

Ha 1989-ben még helyénvalónak tűnt a kérdés, hogy vajon mikor kell majd újabbra cserélni a korfüggő, illetve szorosan korhoz kötött verbális utalásokat, reklámokat, 2007-ben ez a szkepszisről árulkodó kérdés elvesztette relevanciáját. Tekintsük akár dicséretnek, akár elmarasztalásnak, kiderült, hogy a Körmagyar dokumentummá érett és hűlt is. A hiteles és mulatságos dokumentum felújítását pedig egyértelműen indokolja a hajdani erkölcsi látlelet keserves igazsága és az adaptáció szövegét megemelő, ötletgazdag verbális tűzijáték.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1